3. SZAKÍTÁS
Az elhagyatott borospince dohos szaga létezésem első emlékeit juttatta eszembe. Amikor először nyitottam a szemem erre a különleges, képzeletet felülmúló világra… Hagytam, hogy ez egyszer magával ragadjon kevéske múltam és merengve döntöttem a fejem Abel kőkemény vállának. Idebent mindent csend borított, habár odakint a világ szokásos, tőlünk független életét élte.
Az első emlékem a rothadás szaga volt. Körbevett, áthatott és mozdulatlan ködként ült a mellkasomon. Felettem, alattam, mellettem csak a bűz volt. Feküdtem. A torkom égett, de nem elviselhetetlenül, egészen kellemes fájdalomnak hatott, ahhoz képest, hogy semmi mást nem éreztem. A karjaim és lábaim lehetetlenül könnyűnek tűntek. A fejem kóválygott ugyan, de betudtam a szagnak. Nem mozdultam, nem volt semmi olyan fontos, hogy sietnem kellene innen, bárhol is vagyok.
Hol vagyok? – jött az első kérdés, de a válasz lényegtelennek tűnt. Hagytam hát, hogy tovább bódítson a rothadás bűze, miközben türelmesen vártam, hogy torkomban alábbhagyjanak a lángok. Úgy véltem, ha nem mozdulok, talán elmúlik. És nem lesz más, csupán ez a könnyed, mindenekfelett lebegő létezés. Valami különös formája az életnek.
Hogy kerültem ide? – kérdezte agyam gyakorlatias fele. De nem igyekeztem a válasszal. Mert nem is nagyon tudtam mit mondani. Vártam, hátha felmerül bennem egy olyan kérdés, amire válaszolni akarok.
Vagy válaszolni tudok.
A testemhez hasonlóan az agyam is lehetetlenül könnyűnek tűnt. Ködösnek, de könnyűnek. Mintha nem aggasztaná semmi. Mintha nem lenne telezsúfolva gondolatok súlyos tömkelegével. És az üresség itt, az émelyítő szagok mélyén egészen jól esett.
Magamra akartam rivallni, hogy vegyem végre komolyan a helyzetet, de a név, amit használni készültem, nem volt sehol.
Nem volt nevem, amire emlékeztem volna. Nem tudtam, hol vagyok és miként kerültem oda. Nem tudtam semmit. Létezésem is csupán illúziónak tűnt, olyan könnyű és egyszerű volt itt minden. Egyedül égő torkom adott egy biztos pontot, mintha csupán ez maradt volna nekem, hogy figyelmeztessen, igenis élek. Bármilyen formája is legyen ez az életnek.
Meg kell mozdulnom – noszogattam magam. De oly jó, oly könnyű volt nem csinálni semmit, hogy igazán nem is igyekeztem. Éreztem, hogy végtelen idő áll rendelkezésemre. Végtelen…
Így aztán csak feküdtem mozdulatlan, magamba szívva a rothadás szagát, és hagytam, hogy agyam ismét kiürüljön.
Valahonnan lépések zaját hozta a szél. Közeledtek. Nem érdekelt különösebben. Bárhol is vagyok, bárki is jön felém, nem láthat meg. Nem találhat meg.
Sóhajtottam egy nagyot, de abban a pillanatban a szájüregem is megtelt az engem körülvevő bűzzel. Sóhajtottam hát egy újat, hogy kiűzzem magamból.
És akkor megállt felettem valaki. Ponyva zörgését hallottam, majd néhány puffanást, és fény szökött be szemhéjam mögé. Lassan, pislogva nyitottam a szemem erre az ismeretlen világra, és az első, amit megláttam, Abel mélyfekete, dühösnek tűnő szeme volt. Mereven néztem őt és ő vicsorogva, fogait kimeresztve nézett vissza. Letépte rólam az utolsó dolgot, ami elválasztott tőle, aztán megragadta a fejem és kirántott a posványból. Még mindig nem tudtam levenni a szemem időtlen arcáról, különleges, soha nem látott bőrszínéről.
Kirángatott a mocsokból és a földre dobott. Felettem sárgán világított a hold, körülöttem bomló testek hevertek. Emberi testek. És egy görcsös ágú fán, fekete madár ült mozdulatlanul, érdeklődve.
– Egy holló? – mutattam a madárra.
Abel, aki talán arra várt, menekülni fogok, vagy könyörögni az életemért, döbbenten nézett le rám.
– Tessék? – kérdezte ámultan.
A hangja betöltötte az egész halott falut körülöttünk, olyan volt, mint a legszebb dal, amit valaha hallottam.
– A madár… – mutattam fel. – Egy holló, igaz?
– Az – válaszolta értetlenül.
Megkönnyebbülten sóhajtottam. Bár fogalmam sem volt, ki vagyok, és mit keresek itt, vannak emlékeim. Felismertem egy hollót. Kezdetnek nem is rossz.
Abel közben fölém hajolt, de mostanra abbahagyta a vicsorgást. Úgy nézett, mintha már látott volna valahol. Elsimított egy véres tincset az arcomból, és megeresztett egy mosolynak ható arcizomrándulást.
– Abelnek hívnak – mondta halkan, azon a csodálatos hangján.
A neve egészen ősiesen és fenségesen hangzott. Mintha egy másik, számomra ismeretlen világból szólna. Aztán rádöbbentem, hogy nekem minden világ ismeretlen. Az egyetlen, amire emlékszem, egy várakozó madár neve, fent a görcsös faágon.
– Bűzlesz – jegyezte meg Abel. És mostanra már valóban mosolygott.
Elhúztam hát én is a számat. Valóban büdös voltam.
A kezét nyújtotta, hogy felsegítsen, és én lassan lábra álltam. Jóleső érzés volt állni. Könnyű és egyszerű. Mint bármi, amit ébredésem óta tettem.
Futólag végigpillantottam magamon, és szomorúan állapítottam meg, hogy borzasztóbban festek, minthogy azt elképzelni tudtam volna. Hosszú ruhám felső része darabokra volt szaggatva, és a maradéka szétmállott a bűzös löttyben, amiben ezelőtt feküdtem. A szoknyám pedig gusztustalanul tapadt a lábaimhoz. De Abel nem mutatott semmiféle undort. Intett, hogy kövessem.
– Új ruhára lesz szükséged – mondta, mintha ez nem lett volna számomra is nyilvánvaló. – És némi vízre.
A falu határán folydogáló kis patakhoz vezetett, majd magamra hagyott. Gondolkodás nélkül ledobáltam használhatatlan rongyaimat, és belesétáltam a vízbe. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve elmerültem a habokban. A patak elég sekély volt, épp csak akkora, hogy fekve teljesen eltakarjon a víz. Nem volt sem túl hideg, sem meleg… sem kellemes. Addig maradtam csak benne, amíg a teljesen kimosta a hajamból a rászáradt vért, és áttisztította a testem. Abel addigra a patak partján állt, szemét a távolban álló dombokra függesztette. Kezében ott fehérlett a ruha, amit valamelyik házból hozott el. Talán vele kellett volna mennem, hogy segítsek választani. De nem volt kedvem akadékoskodni, azok után, hogy ő volt az egyetlen élő közel, s távol.
Átnyújtotta a ruhát, amint kisétáltam a vízből. Nem éreztem, hogy el kellene takarnom magam előle, és nem úgy nézett rám, hogy attól zavarba jöhettünk volna. Minden olyan természetes volt, mintha mindig is így kellett volna lennie.
Belebújtam a fodros fehér anyagba, ami egészen a bokámig ért, kihangsúlyozva a csípőmet, de szigorúan elfedve a melleimet. A testemtől ugyan nedves lett kicsit, de egyáltalán nem zavart. Abel mosolyogva mért végig.
– Gyönyörű vagy – bókolt esetlenül.
– Köszönöm – mondtam erre én, a lányos zavar teljes hiányában.
– Még nem mondtad a neved – folytatta ő, és leült egy kidőlt farönkre a patak partján.
Áttekintettem üres agyam minden rendelkezésemre álló szegletét, de a válasz nem érkezett meg, pedig már igazán esedékes lett volna. Így aztán vállat vontam és lassan mellé ültem.
– Nem emlékszem – vallottam be. – Semmire sem emlékszem.
– Érdekes – hümmögött. Aztán felém fordult, és ismét mosolygott. Különösen vonzó volt így, egészen csodálatos. Sosem láttam még szebbet talán. Persze ha láttam is, igazán nem számított, úgysem emlékeztem rá.
A ránk telepedő csend is természetes volt, egyáltalán nem éreztem szükségét, hogy megszólaljak. A kérdések épp csak kezdtek megérni bennem, de semmi nem tűnt olyan fontosnak, hogy sürgetnem kellene az időt. Felpillantottam a felhőkkel zsúfolt égre, és éreztem, ahogy a levegő épp csak néhány tizedfoknyit hűlni kezd. Tudtam, hogy esni fog. Minden sejtemben éreztem.
– Nekem tetszik a Raven – szólalt meg Abel időtlen hangján. – Csak amíg eszedbe nem jut az eredeti neved.
– Raven? – kérdeztem vissza értetlenül.
– Tudod, a madár a fán… – mutatott a falu felé.
A holló. Fura, üres életem egyetlen emléke. Bólintottam, hogy nekem megfelel. Abel pedig mosolygott, amit öröm volt nézni. Hosszasan néztünk egymás szemébe. Én csupán meg akartam ismerni őt, ő viszont bizonyosságot keresett. Hogy valóban jól cselekedett. Akkor szólaltam meg újra, amikor az első esőcseppek elérték a földet.
– Mi történt velem? – kérdeztem.
Vállat vont. Lassan felállt és a falu felé indult.
– Szállásra lesz szükségünk, ha feljön a nap – magyarázta. – De nem hinném, hogy biztonságban lennénk egy legyilkolt falu üres házai között. Keletre viszont van pár földbe vájt barlang, ahol senki sem talál ránk. Ott majd lesz időnk beszélgetni.
Abel számára a beszélgetés egyet jelentett az órákig tartó hallgatással, amit elvétve szakított meg egy-egy szó.
– Mi történt velem? – kérdeztem immár a barlangok mélyén. Sötét volt és hűvös, de egészen jól esett. Odakint szemerkélt az eső, de a felhők a nap érkezésével együtt szertefoszlani látszottak.
– Gondolom, az eső mentett meg – sóhajtotta.
– Az eső? Mitől? – nem értettem egy szót sem.
– Hogy a lángok martaléka légy – felelte, mintha ez olyan egyértelmű lenne. – A holtesteket összehordták, letakarták egy ponyvával, majd lángra gyújtották őket. Aztán elhagyták a falut, mielőtt esni kezdett volna. Ha maradnak, biztosan végeznek veled.
– Kik? – kérdeztem halkan, a félelem minden jele nélkül.
– A vérszívók – nézett rám nagy mandulavágású szemeivel, amiket csodálatosnak találtam az első pillanattól. – Már két hete a nyomukban vagyok, de gyorsabbak nálam. Maximum hárman lehetnek. És nem ez volt az első falu, amit kiirtottak.
Minden szava idegenül hangzott.
– Miért teszik? – hajoltam előre a térdeimre, hogy még jobban megcsodálhassam Abel éjfekete szemeit. Akkor még nem tudtam, hogy az enyémek is ugyanolyan színűek.
– Így táplálkoznak – morgott Abel. – A legtöbbünk azt hiszi, bármit megengedhet magának. Amíg meg nem találom őket… és véget nem vetek a gyilkolászásuknak.
– A legtöbbünk? – sóhajtottam halkan. – Én is olyan vagyok?
– Most már… – mosolygott Abel. – Mivel nem pusztított el a tűz, volt ideje hatni a méregnek. És átváltoztatta a tested. Egy lettél a vérszívók közül.
Nem voltak emlékeim, fogalmam sem volt, ez mit jelent. Csak azt tudtam, hogy egészen másmilyen lehettem akkor, és egészen különleges lettem most. Mintha az emberségemmel együtt az emlékeim is elpárologtak volna. Lehunytam a szemem, abban a reményben, hogy az agyam bepillantást enged a rejtett múltba, de csak a vaksötét várt rám.
– Érzed a torkod? – kérdezte Abel óráknak tűnő hallgatás után. – Amint újra leszáll az éj, megtanítalak vadászni. Úgy, ahogy valóban kell. És jobb, ha felkészülsz rá, hogy amit most érzel, az csupán töredéke annak a szomjnak, amit majd az embervér kóstolása után érzel. A rabja leszel, és ha nem figyelsz oda rendesen, irányítani fog.
Bólintottam, hogy értem.
– Engem is meg akartál ölni? – suttogtam halkan. Nem volt nehéz kitalálnom, Abel miért is keresett meg a holtestek alatt.
– Így van – nyögte. – De mégsem tettem. Szóval egy szót se többet.
Pedig most tudtam volna igazán faggatózni. De az elkövetkező majdnem háromszáz évben, amit vele töltöttem, soha nem sikerült közelebb kerülnöm a válaszaihoz.
Egészen a mai napig.
Ahogy lement a nap, elhagytuk a borospincét. Visszaindultunk a városba, Ben és Calista keresésére. Homályos múltam aprócska emlékei még mindig élénken éltek bennem. Az Abel iránt érzett csodálatom olyan volt, mint egy éltető erő. Nem múlt el nap, hogy ne tekintettem volna istenként rá. És soha nem jutott volna eszembe megkérdőjeleznem a tetteit. Én voltam a hercegnője, ehhez kétség nem fért. Olyan tökéletes páros voltunk, hogy elképzelni sem lehetett volna szebbet. Talán azért, mert én sosem ismertem mást rajta kívül. Vonzalmunk egymás iránt felette állt mindenféle emberi vonzalomnak. Nem volt szükségünk testi szerelemre ahhoz, hogy tudjuk, mit jelent a másik. És persze képesek sem voltunk rá. Immáron az egyetlen vad vágyat a vérszomj jelentette és az egyetlen kielégülést a forró, friss emberi vér. Nem is kellett más. Legalábbis ebben a hitben ringattam magam.
Ben és Calista egy szórakozóhely előtt ácsorogva vártak ránk. Nem voltak nagy ölelések és összeborulások, amikor találkoztunk. Olyan volt, mintha el sem mentek volna. Állandóság és unalom vett körül.
– A fickó a fekete kabátban – mutatta Calista, röviddel az után, hogy megpillantott minket. – Nem is találhatnánk jobbat.
Abel beleszagolt a levegőbe, majd bólintott.
– Hacsak nem a lány a buszmegállóban – intettem előre. – Egyedül van, és kellemesebb az illata. Plusz nincs tele a vére bűzös alkohollal.
– Ez csak a te hülye mániád, Raven – morogta Ben. – Az alkohol semmit sem változtat a vér ízén.
Rásziszegtem.
– Én napok óta éhezem, Benjamin – mentem neki teljes erőmből hatalmas mellkasának, és mivel nem számított rám, meg is tántorodott. – És ha a böjt után végre vadászatra adjuk a fejünket, akkor ne érjük be ócska harmadrendű táplálékkal! Enni akarok! Azt, ami megillet!
Ben Abelre nézett, aki a lányt bámulta a buszmegállóban. Ő is tudta, hogy könnyebb préda lenne, és mindannyiunknak jobban esne. A bekövetkező időtlen csend idegessé tett.
– Ne most gondolod végig az elveidet, jó? – mordultam rá.
– A lány tényleg finomabb – helyeselt halkan. – De nem agyatlan vadállatok vagyunk, akik passzióból ölnek. A fickót terítjük le, jóllakunk és megyünk tovább.
Ben és Calista indultak is volna. De én csak álltam mereven.
– Miért is? – kérdeztem dühösen, amikor Abel újra felém fordult.
– Mert a lány alig lehet tizenhét éves – magyarázta ő még mindig türelmesen. – És mert nem érdekel, mennyire vagy finnyás, azt esszük, ami életben tart, és nem válogatunk!
Egyre ingerültebb lettem a nyugodt, kioktató hangjától. Nem az első eset volt, hogy felülbírálta a terveimet. És most sem esett jobban, mint eddig bármikor.
– Ez baromság, Abel – vettem vissza az indulatból, és igyekeztem olyan nyugodtnak tűnni, akárcsak ő. – Ez itt már nem a középkor, amikor bárki képes volt karót ragadni, hogy vámpírvadászatra induljon. Ha a lány eltűnik, nagy valószínűséggel nem történik semmi. Egy lesz a sokból. Mi mindnyájan jól lakunk, és megúszod a dühkitöréseimet.
Calista vihogott. Egyre biztosabban tudtam, mennyire nem bírom őt.
– Calista is alig volt tizenhét – mondtam aztán. – És senki nem hurcolta Bent a bíróságra, mert fiatalkorút ölt.
– Az harminc éve volt, Raven! – szólalt meg Ben mélyen dörgő hangján.
– Ja, és azóta is maradt ugyanaz az ostoba tinilány – morogtam magamban. A szemem sarkából láttam, ahogy Abel elmosolyodik egy aprócska pillanatra.
– Elég! – mondta aztán. – Aki éhes, engem követ. Aki éhezni akar, maradhat.
Szép végszó volt. Annak az esélye, hogy egyedül induljak a lány után egyenlő volt a nullával. Abel nem tolerálta a külön vadászatokat. Abel ölt, ha valami nem úgy volt, ahogy ő akarta. Tétován, vágyakozva néztem a buszmegálló felé. Éheztem, és tudtam, ha nem kapom meg a vért, teljesen elveszi az eszem. Jobb volt kompromisszumot kötni. Ez volt az egyetlen választásom.
Ben és Calista soha nem bírálták felül Abelt. Soha nem szegültek szembe vele. Látták, hogy mit művel a többi fajtánkbelivel, és hogy eltekintve hármunktól, soha nem ismert könyörültet. Behódoltak, hogy élhessenek. És mindig mindenben igyekeztek a kedvében járni. Én ugyanezt azért tettem, mert hittem benne, hogy szeretem őt. Hittem – erősen múlt időben.
A vadászatunk tiszta és egyszerű volt, mint mindig. Négyen voltunk a fickó ellen, akit Abel úgy ütött meg az elején, hogy elveszítette az eszméletét. Aztán elvonszoltuk a testet egy biztonságos helyre, és rávetettük magunkat. Valószínűleg semmit sem érzett az egészből. Mi voltunk a leghumanitáriusabb vérszívók az egész rohadt földgolyón.
Mire halott testem megtelt a vérrel és a sejtjeim magába szívták egy másik lény életerejét, már elpárolgott a dühöm. Újra józan voltam és nyugodt. Habár kiábrándult és lehetetlenül csalódott.
A lángoló hullát nézve egyre biztosabb voltam benne, hogy valami nem stimmel az életemmel. Abelre pillantottam, aki engem nézett kíváncsi szemekkel. A fejembe ugyan nem látott be, de ismert már elég ideje ahhoz, hogy tudja, elég nagy gond van.
– Ígérem, reggelre szerzek egy kellemes búvóhelyet – suttogta, majd hátulról magához ölelt és megcsókolta a hajam. – Ha akarod, csak kettőnknek…
Oldalra pillantottam, és láttam, ahogy Ben hatalmas alakja mintha győzelmi táncot járna. Bármit is csinált, olyannyira szórakoztatta Calistát, hogy egész testében rázkódott a nevetéstől.
– Nem kell – sóhajtottam. – Elviselem őket.
Abel kedvesen morgott és még jobban magához húzott.
– Te is találkoztál már mutánsokkal? – kiáltotta Calista, és nyilvánvaló volt, hogy a kérdést Abelnek szánja.
– Nem – jött a válasz. – És ne higgy Benjaminnak! Mert az egész csupán élénk képzeletű beszari vámpírok kitalációja!
Calista ismét vihogott. Ben abbahagyta a táncot és felénk fordult.
– A saját két szememmel láttam, ember! – mordult fel, és közben a szemeire mutatott, mintha nem tudnánk, hogy hol helyezkednek el az arcán. – Azt hiszed, hallucináltam, vagy mi?
Abel nevetett. Halkan, kimérten, ahogy szokott.
– És hogyan maradtál életben? – kérdezte aztán. – Ha igazak a legendák, a fogaik képesek letépni a húsunkat a csontról, és végtelen fájdalomban égve könyörgünk a halálért. Téged miért kíméltek volna meg?
Ben grimaszolt. Leült a földre Calista mellé, és a lány az ölébe hajtotta a fejét. Fura páros voltak. A hatalmas, grizli méretű zsidó fiú, és a törékeny, halvány vörös hajú kamaszlány. Mégis, ahogy elnéztem őket, jobban összeillettek, mint én Abellel valaha.
– A mutánsok sem sebezhetetlenek – mondta Ben komolyan. – A mi mérgünk valóban méreg a számukra. Egyetlen harapásunkba belehalnak. És láttam, ahogy képesek lefejteni a húst a csontról. Két megtermett dögöt terítettünk le aznap éjjel. Három társamat veszítettem el.
Abel lassan elengedett, majd megfogta a kezem és többiekhez vezetett. A földre ült és maga mellé húzott.
– Még mindig nem hiszed, igaz? – nézett rá Ben.
– Nem – felelte Abel őszintén. – Ha léteznének, én biztos találkoztam volna velük. Ez már majdnem olyan nevetséges, mint a vérfarkasok.
Elhúztam a számat.
– Mik azok a mutánsok? – kérdeztem aztán.
Ben örült a kérdésnek. Imádott szerepelni. Imádott beszélni.
– Nem mik, hanem kik – javított ki. – Embernek születtek, emberként élnek, de a génjeik mutációja miatt képesek hatalmas, gyilkos állatokká változni. Szerintem ők lehettek a vérfarkas legendák alapjai. Habár cseppet sem hasonlítanak a farkasokra. Akkorák, mint egy megtermett bika, izmos lábakkal és tűhegyes fogakkal. Bármikor képesek felvenni emberi vagy állati formájukat. Ha találkozol velük, fuss, de soha ne harcolj!
Calista ismét kacagott. Ben csóválni kezdte a fejét, de nem szólt egy szót sem. Csak nézett rám, átható fekete szemeivel, és én tudtam, hogy igazat mond. Megeresztettem neki egy apró mosolyt, hogy láthassa, mit gondolok. És viszonzásul ő is elmosolyodott egy cseppet.
A tűz végre megtette a hatását és porrá égette a férfit. Az ereiben felhalmozódott méreg felgyorsította az égést, így nem kellett túlságosan sokáig várnunk. A hamut bámultam elgondolkodva, miközben a többiek a város felé indultak.
– Megvárlak – hallottam Abel hangját.
– Felesleges – suttogtam halkan.
A hangom tiszta volt, mentes minden dühtől, ingerültségtől. De tele volt szomorúsággal.
– Én akkor is megvárlak – mondta Abel, és mostanra már mellettem állt.
Rápillantottam, és bár nem tudom, pontosan mit láthatott a szemeimben, de meglepődött. Összeráncolta tökéletes homlokát és lehajtotta a fejét.
Nem szóltam egy szót sem, ahogyan ő is hallgatott. A csend jó volt arra, hogy végre átlássam mindazt, ami eddig bennem bujkált.
– Menj csak utánuk – mondtam végül. – Én nem megyek.
Abel rám pillantott, arca kővé dermedt.
– Ha kell egy kis idő… – kezdte.
– Nem – meglepően határozott voltam. – Én egyáltalán nem megyek.
Azt hiszem, megértette, mit akarok mondani. Megdörgölte az állát és szembefordult velem. Időtlen volt és gyönyörű, mint mindig. A férfi, akit istennek tekintettem. Most sem éreztem másként. Csak most mindez már kevés volt.
– Raven… én elhiszem, ha dühös vagy…
– Nem vagyok dühös – intettem le. – Egyszerűen csak csalódott. És fáradt.
– Keresek egy helyet, ahol kipihenheted magad – ígérte.
Nemet intettem.
– El kell mennem, Abel – suttogtam.
Sziszegett.
– Őrültség – emelte fel a kezét, csakhogy elhallgassak. – Sehova nem kell menned! Ha a lány miatt van, hát gyere velem, és vadásszuk le együtt!
Nevettem. Tudtam, hogy nem tenné meg.
– Sajnálom – sóhajtottam, és éreztem, ahogy megkönnyebbülök. – De vége van. Rá kell jönnöm, ki is vagyok valójában… és ez melletted nem megy.
Abel állt egy darabig csendesen, aztán megragadta a kezem és húzni kezdett maga után. Egy egészen kis ideig hagytam, hogy sodródjak vele, majd megálljt parancsoltam.
– Hova viszel? – förmedtem rá.
– Megkeresem a lányt és levadászom veled! – mondta dühösen. – Hogy lásd, mennyire komolyan gondolom!
Elengedtem a kezét és megeresztettem egy aprócska nevetést.
– Mit csinálnál egyedül, Raven? – fogta meg mindkét vállamat. – Hova mennél?
Fogalmam sem volt. De azt sem tudtam, mit tennék, ha maradnom kellene.
– Szeretlek – súgta halkan. – És nem engedhetlek el. Csak te vagy nekem.
És nekem csak ő volt.
Nyeltem egyet kínosan, majd a szájára tapasztottam a számat, és megcsókoltam. Utoljára.
– Én is szeretlek, Abel – mondtam búcsúzóul. – És ezért kell elmennem.