3. MAGÁNYOSAN
A világ kiürült, az agyam halk üzemmódba kapcsolt és csak róttam a köröket a koraőszi erdőben. A levelek még ragaszkodtak az ágakhoz, de a színűk már elveszni látszott. Az égen újabb felhők gyülekeztek, eltakarva a felkelő napot. Ennek ellenére a fák alatt maradtam, kerestem egy biztos helyet, ahol nem lephet meg a napfény.
Életemben először voltam egyedül. És nem tudtam, mit kezdjek vele. Leültem a sáros földre, és hátrahajtottam a fejem egy robusztus fa erős törzsének. Minden olyan nyugodt volt és egyszerű, mint életem első pillanataiban. Élveztem ezt a megtörhetetlennek tűnő varázst. Olybá tűnt, csak én vagyok az egész nagy földgolyón, és ettől mosolyognom kellett. Az elkövetkező három-négy órát így töltöttem hát, mosolyogva.
Ha egy egész örökkévalóság áll rendelkezésedre, nem sietsz sehova. Én sem mentem hát. A fajtánk nem volt túlzottan termékeny faj. Nem szorított minket semmiféle határidő, nem volt semmi, ami cselekvésre késztetett volna. És könnyedén ücsörögtünk órákon, sőt napokon át egy helyben, akár egyetlen mozdulat nélkül. Csupán a vérszomj hajtott minket.
És engem az emberek iránti kíváncsiság.
Órákkal később meghallottam néhány túrázó hangját, ahogy elhaladnak mellettem egy alig látható ösvényen. Ők nem vettek észre. Felálltam, hogy jobban láthassam őket. Három férfi volt és egy törékenynek tűnő lány. Mégis olyan természetesen mozgott a sáros talajon, mintha az erdőbe született volna.
Követni kezdtem őket.
Nem volt különösebb célom, viszont volt rengeteg kitöltetlen időm. Így aztán a fák ágai között, vagy a harmatos bozótosban suhantam utánuk hangtalanul. A beszélgetésük nem érdekelt, alig figyeltem rá, inkább csak a kíváncsiságom mozgatott.
Abellel igyekeztünk olyan távol maradni az emberektől, amennyire csak lehetett. Akkor álltunk velük szóba, ha feltétlenül muszáj volt. Csupán eledel voltak a számunkra, amit szigorú szabályok szerint lehetett csak vadászni, és amivel nem nagyon kellett törődni, ha éppen nem szomjaztunk a vérükre. Fogalmam sem volt tehát, miként élnek ők. Azt sem tudtam, pontosan mennyire különbözök tőlük. Mivel nem emlékeztem semmire az emberi múltamból, egyedül talán engem érdekelt a fajtámból, mitől is olyan más embernek lenni. Ezért szerettem magam vásárolni a sminkszereimet, és nem lopni, ahogy Calista tette. Abel legnagyobb bánatára.
Egy óráig haladtam a túrázók mögött, akik egy kisebb tisztásra érve megálltak. Az egyik férfi vastag pokrócot terített egy kidőlt fa tövére, hogy arra üljön a lány. Nem értettem miért. Mégis, nagyon kedves gesztusnak tűnt. Szendvicseket vettek elő, és lassan, beszélgetésbe elegyedve majszolni kezdték. A fogazatuk olyasmi volt, mint az enyém, mégsem látszott valami erősnek. És mégis tökéletesen tudták használni.
Elnyúltam hát a magas fa ágán, és tovább figyeltem őket. Szívük ritmusa mindent elárult róluk, és bár az agyukba nem láttam be, pontosan tudtam előre, hogy mit fognak mondani. Kiszámíthatóak voltak. És esetlenek.
Ahogy tovább indultak, én is mentem utánuk. Már nem érdekelt, hogy tartsam velük az iramot, inkább csak követtem őket arra, amerre tartottak. Estére emberi településhez akartam érni, nem volt szándékomban az erdőben leélni új, szabad életemet.
A ruhám koszos és sáros lett, a harisnyám több helyen el is szakadt. Itt volt az ideje új göncök után nézni. Általában addig hordtam őket, amíg tönkre nem mentek. Nem értettem a divathoz és nem is nagyon érdekelt. És ahogy elnéztem magam, nem sétálhattam be az első plázába új öltözéket vásárolni ebben az állapotban. Maradt a lopás, amihez ugyanolyan jól értettem, mint bármihez, amihez csend és nyugalom kellett.
Mikor mindezt végiggondoltam, a túrázók már messze eltűntek a szemem elől, és csak én álldogáltam egy koszos tó mellett, a vize nyugodtan ringatózott egy árnyas fa ágai alatt. Az eső épp csak szemerkélt odafentről, engem pedig nem izgatott, hogy elázom. A tükörképem érdeklődve bámult vissza rám a tóból. Ismeretlen arc, amihez háromszáz év nem volt elég, hogy megszokjam. Hát néztem én is. A szemfestékem elfolyt, a hajam csapzott volt. És bár a testemet még mindig hajtotta a friss vér, ugyanolyan szürke és beesett volt az arcom, mintha nem is vadásztam volna. Lilaszín szám mögül a fogaim veszélyesen tolakodtak előre. A testem halálával visszahúzódott az ínyem, és emiatt úgy festettem, mintha a fogaim hosszabbak lennének, mint bármely embernek. Semmi nem volt bennem, ami hasonlatossá tett volna az emberekhez.
Ben szerint beteg volt az agyam. Nem az amnéziámat értette alatta, hanem a megszállottságomat. Őrültnek tartott, amiért érdekeltek az emberek. Abel sosem foglalkozott ezzel. Abel elvárta tőlem, hogy úgy viselkedjek, ahogy szerinte egy vérszívónak kell.
Le kellett ülnöm a tópartra, pedig nem voltam fáradt. Soha nem fáradt el a testem. Néztem a vizet, benne a képem, és rájöttem, milyen egyedül is vagyok a világon. Már nem csalt mosolyt az arcomra a gondolat. Már magányos voltam tőle.
Új életem első évei jutottak eszembe. Amikor még kétségem sem volt afelől, hogy Abel az igazi. Lelki szemeim előtt újra láttam, ahogy vadászni tanított, ahogy elmagyarázta, melyik embert miért érdemes leölni. Hallottam nyugodt, rendíthetetlen hangját, amivel egy időn túli világból beszélt. Láttam magam előtt kimért mosolyát. És pontosan tudtam, hogy miért szerettem őt. Nem csupán azért, mert ő volt az egyetlen fajtámbeli férfi az életemben. Hanem azért, mert ő volt az én Abelem.
Fájdalmasan sóhajtottam egy nagyot. A világ összeborulni látszott felettem. És mégis tudtam, hogy őt elhagyni volt a legjobb, amit tehettem. Csak akkor ismerhetem meg magam igazán, ha egyedül vagyok, és van időm magamra. De minden cselekedetem, minden gondolatom Abel tanítását visszhangozta. Nem szeretni őt egyenlő volt a lehetetlennel. Nélküle lenni üresebbé tette a testem. És a gondolat, hogy mennyire megbántottam őt, azzal, hogy elhagytam, minden nyomósabb indok nélkül, masszív, fájdalmas bűntudatot szült.
Alig ment le a nap a felhőkkel borított égen, már tudtam, mit fogok tenni. Visszamegyek az egyetlen férfihoz, az egyetlenhez, aki értelmet adott a létezésemnek. Olyan volt ő, mint az univerzumom közepe. Eleve elrendelt, ami ellen nem harcolhattam.
Felálltam és visszapillantottam az erdőn, amin keresztüljöttem. Pillanatok alatt visszaérhettem volna, ha azonnal indulok. De csak álltam mereven, és néztem a sötétedő fák törzseit. Eljövetelemnek tehát semmi értelme nem volt. Életképtelen voltam egyedül. És ez szomorúvá tett.
Abel gondolkodás nélkül visszafogad majd. Ehhez kétség sem fért. És ostoba dacból nem volt értelme maradnom ott, ahol voltam. A semmi közepén.
Vadásznom kell – jött a gondolat. Ha vissza is megyek Abelhez, látnia kell, hogy megpróbálkoztam megszegni a szabályait.
Ettől újra mosoly húzódott a számra. És gondolkodás nélkül indultam a másik irányba, amerre a túrázók tűntek el. Az agyam felkorbácsolta a vadászat eszméje, a testem azonnal repülni kezdett a vér felé, ami még gyorsabbá, még élettel telibbé varázsol majd. Jó volt újra ragadozónak érezni magam. És jó volt látni a fejemben Abel kétségbeesett arcát. Ez mindent megért.
Az erdő lassan elkopott alattam. Ahogy kiértem a fák takarásából, aszfaltos parkolóba értem. Mellette többsávos út vezetett északra és délre. Megálltam egy pillanatra és megpróbáltam eltűntetni a sarat a ruhámról, nem sok sikerrel. Végül is nem számított. Bárkit látok meg elsőnek, leterítem, és akkor ugyan mindegy, miféle öltözékben teszem.
Átvágtam az üres parkolón, ami egy útszéli buszmegállóhoz vezetett. Egyetlen egy lány álldogált ott, szorosan magára húzott citromsárga kabátban. Messziről úgy festett, mint aki fázik. És ez lett volna a természetes ebben az időben. De nem neki. A szíve mozdulatlan volt, az illata akár az enyém. Hosszú, fekete haja a kabát kapucnija alá volt gyűrve, mintha féltené az esőtől. Kíváncsian néztem őt. És a fejemben egyre csak egy kérdés zakatolt. Miért? Mi oka lehetne egy fajtámbelinek, hogy emberként viselkedve várjon egy buszra, miközben sokkal gyorsabban elérne bárhova a saját erejéből.
Észrevett. Felém pillantott, érdeklődve végigmért magának, majd ahelyett, hogy menekülni kezdett volna, mint minden épeszű vérszívó, aki hozzám hasonlót lát, visszafordult az úthoz, és csak állt tovább.
Könnyedén végezhettem volna vele. Habár semmi nem indokolta, hogy erősebb lennék nála, éreztem, hogy így van. Abel rendesen kitanított. Harcos voltam, a legjobbak közül. Megindultam a lány felé, lassan, de határozottan. Tudtam, hogyan fogom elkapni, hogyan rántom a fák közé, és miként töröm el a torkát. Az erdő alatt könnyedén lángra gyújtom majd, és hamuvá ég, mielőtt az eső elérné odafentről a fák levelein át.
Gyorsítottam egy cseppet a lépéseimen, amikor egy zöld, kopott autó a parkolóba hajtott. Megfordultam, és felmértem az utasait. Nem tűntek ellenfélnek. Törékeny, finom vérrel telt emberek voltak, hárman. A sofőr azonnal tovább indult, amikor megszabadult két utasától, akik zajosan a buszmegálló felé indultak. Még jobban lelassítottam, hagytam, hadd haladjanak el mellettem. Vetettek rám pár furcsa pillantást, de nem törődtek túlságosan velem. Biccentettek a vámpírlánynak, aki kedvesen visszamosolygott rájuk. Ezt aztán végképp nem értettem.
Mivel már nem voltunk egyedül, és Abel szigorúan meghagyta, hogy soha, semmilyen körülmények között nem hagyhatunk szemtanúkat, vártam. Elterveztem, hogy követem a lányt, bárhová is megy, és majd ott végzek vele. Mert végeznem kell. Minden vérszívónak meg kell halnia. Ez az elsőszámú, megkérdőjelezhetetlen törvény.
A busz három percen belül meg is érkezett. A kijelző Parkville-t jelölte meg a következő állomásnak. Nem tudtam a városról semmit. Nem is érdekelt.
A sofőr grimaszolva mért végig.
– Jól van, hölgyem? – kérdezte, miközben számlázta a jegyet.
– Csak túráztam egyet – hazudtam halk, monoton hangon. – És elkapott az eső.
– Ja, nem árt ilyenkor vigyázni – morogta az orra alatt, majd indított.
Leültem az első üres helyre, és az üvegnek döntöttem a fejem. Odakint egyre sötétebb lett, ahogy a sűrű felhők eltakarták az eget. A busz motorjának halk morgása és az emberek beszédének morajlása idegennek hatott. Egyedül voltam egy zsúfolt járművön. Mondhatni magányosan.
Ha Abel velem lett volna, biztosan mosolyog egyet kínosan, majd végigméri az utasokat, és úgy tesz, mintha itt sem lennének. Ben morgott volna az orra alatt, és igyekezett volna elviccelni az egészet. És Calista vihogott volna, mint mindig.
Egy napja sem voltam egyedül és mostanra már fájt a hiányuk. Nem volt senki, akihez szólhattam volna. Nem volt senki, aki hasonlított volna rám. Kívülálló voltam egy ismeretlen világban. Lehunytam a szemem és sóhajtottam egy nagyot. Össze kellett szednem a gondolataimat, rendszereznem a fejemben lévő ürességet, hogy tudjam mit is készülök tenni.
Első számú terv: megölni a vérszívót.
Kettes számú terv: levadászni egy embert.
És majd harmadikra sajnálhatom magam, mindaddig, amíg Abel nyomára nem bukkanok.
Ahogy rá gondoltam, megjelent formás, időtlen arca, mandulavágású fekete szemei és göndörödő, sötét haja a fejemben. Igen, istennek kellett volna születnie, és a maga módján az is volt. Elvesztem benne, hagytam, hogy vezessen a vízió.
És akkor mellém ült a lány. Sárga kabátja szinte világított a sötétben. Visszavetette a kapucnit, így látszott hullámos, fekete haja, aminek különösen jó illata volt, és hófehér, halott arca, amin nagy vámpírszemem ültek. A kezében egy kendőt tartott, és felém nyújtotta.
– Töröld le az arcod – mondta közben, egészen lehalkított, emberszerű hangon. – Úgy festesz, mint akit csúnyán elintéztek az erdőben.
Értetlenül bámultam rá. Semmi logika nem volt abban, amit csinált. Félnie kellett volna tőlem. Tudnia kellett volna, mire készülök.
Kivettem a kezéből a kendőt, és esetlenül megtöröltem vele az arcom. Elnevette magát, majd szó nélkül segített.
– Így ni – vigyorgott rám. – Már fele olyan rémisztő sem vagy… leszámítva a borzalmas ruhádat…
Grimaszoltam.
– Sunshine Black – nyújtotta a kezét bemutatkozás képen.
Kezdtem azt hinni, őrült a nő, így aztán felé fordultam, és elfogadtam a gesztust.
– Raven – mondtam halkan.
Az én hangom fele annyira sem tűnt emberinek. Nagy, fekete szemeivel kíváncsian bámult rám.
– Csak Raven? – kérdezte.
Nem értettem, mit akar.
– Csak – mormogtam halkan.
Ismét nevetett.
Most már biztosan tudtam, hogy valami zavar lehet az agyában, és akkor tényleg nem bánthatom. Az idiótákat minden kultúra megkímélte. Még a miénk is. Ismét lehunytam a szemem, mintha fontos dolgokat kellene átgondolnom. Sunshine mellettem csendben maradt. Mozdulatlanul ült, de nem annyira, mint én. Csak annyira, mint egy ember.
– Merre tartasz? – fordult felém végül.
– Parkville-be – válaszoltam, de meg sem moccantam.
– Busszal? – kérdezte nevetve.
Ránéztem és elhúztam a számat.
– Ezt épp te kérded? – meredtem rá.
Beleharapott a szájába, hogy ne nevesse el magát ismét. De nem válaszolt. Tovább figyeltem őt, ő meg engem.
– Magányosnak látszol – jegyezte meg.
Durva lehet, ha már mások is észreveszik.
– Egyedül vagyok – nyögtem keserűen. – Egyelőre.
– Ühüm – bólogatott ő. – Akárcsak én. Mehetnénk együtt is.
Most aztán már túllőtt a célon. Egy dolog volt, hogy nem riadt meg tőlem, és egy másik, hogy úgy viselkedett, mint egy ember, de az már túl sok volt nekem, hogy felajánlja a társaságát. Hát abszolút nem látja, kivel van dolga?
– Ja, mehetnénk – egyeztem bele, egy nagy sóhajjal.
És ő megint nevetett. Talán egy túldrogozott ember vérét itta, és az ütötte ki ennyire. Habár ez valószínűtlennek tűnt, de nem láttam más magyarázatot.
Elértük Parkville-t. Unalmas kisvárosnak tűnt a világvégén. Mi a fenét akarhat itt egy vérszívó?
Követtem Sunshine-t, aki leszállt az első megállónál. Fejére húzta a kapucnit, amint a járdára ért. Olyan volt, mint bármelyik ember körülöttünk, csupán fehér arca árulkodott róla, hogy valami miatt kilóg a sorból. De emberi viselkedése teljesen elvonta erről a figyelmet.
– Szóval? – kérdezte, amikor lemaradtunk a többiek mögött.
Bár tudtam volna, miféle választ vár.
– Hogyan maradtál egyedül? – fordult felém, amikor nem feleltem.
– Hosszú történet – mondtam. – És untatna.
– Csak meglep – mosolygott rám. – A nomádok, mint te, nem járnak egyedül.
Nomádok?
– Minek neveztél? – kérdeztem értetlenül.
Kinevetett.
– Annak, ami vagy, Raven – felelte vidáman. – Egy kevésbé civilizált fajtája a vámpíroknak. Nomád.
Abel nem szerette a vámpír szót. Szerinte csak az új idők hozták magukkal, és rengeteg előítélet tapadt hozzá. Jobban szerette magát vérszívónak hívni, ami igazabb is volt, ha a szó jelentését vesszük. Ha tudott volna a „kevésbé civilizált”, vagy a nomád jelzőről, biztosan lett volna pár higgadt, de sértő szava.
Persze volt abban valami, amit Sunshine mondott. Csak a kettőnk közötti nyilvánvaló különbségeket kellett néznem. Én koszos voltam és szakadt, miközben ő tiszta és már-már emberszerű.
– Hát, lehet, hogy meguntam a nomádkodást – sóhajtottam, mire a lány úgy kacagott, mintha élete legjobb viccét hallotta volna.
– Akkor Parkville-nél tökéletesebb helyet keresve sem találnál az új életre, Raven – mondta végül. – Van hol laknod?
Laknom?
Sosem volt hol laknom, mert nem volt szükségem rá. Elvégre vérszívó voltam.
– Nálam ellakhatsz, ha gondolod – ajánlotta Sunshine. – És adok pár kevésbé feltűnő ruhát – mért végig grimaszolva.
Nem tiltakoztam. Követtem a szállásáig. Közben olyan nyelven beszélt, amit én nem igazán ismertem. Mintha nem is ugyanabban a világban éltünk volna. És mire elértük a lakását, már eszemben sem volt végezni vele.
– Használhatod a fürdőszobát – mutatott az egyik helyiségre. – Rád férne egy alapos zuhany, hogy lemosd a sarat magadról.
Ebben igaza volt. De általában csak kiálltam az esőre, ha meg akartam tisztulni. Vérszívónak lenni egyet jelentett azzal, hogy nem volt szükség mindennapos tisztálkodási procedúrára. A testünk nem termelt semmiféle váladékot, vagy izzadságot, ami beszennyezett volna. Az út porát pedig bármilyen zápor elmosta.
Sunshine fürdőszobája ezzel szemben tele volt egy csomó felesleges holmival. A szépítkezési szerek egész garmadáját vonultatta fel. Samponokból több boltnyi választéka volt. Átmostam magam a víz alatt és nem nyúltam semmihez. Belebújtam a számomra kikészített pólóba és rövidnadrágba és visszabotorkáltam a szobába.
Sunshine az egyik sarokban ült egy világító monitor előtt. Mereven bámulta, mintha hipnotizálná.
– Minek neked ennyi kence? – kérdeztem.
– Kíváncsiságból – felelte úgy, hogy felém sem fordult. Bármit is csinált, elég fontosnak tűnt számára.
– Kíváncsiságból? – akadtam fenn a válaszon. Nem volt semmi értelme.
– Aha – nézett rám Sunshine mosolyogva. – Habár a többségének semmi hasznát nem vettem, de hidd el, a samponok jó szolgálatot tesznek.
Még mindig nem értettem egy szót sem.
– A hajjal tulajdonképpen semmi nem történik az átváltozás során – magyarázta. – Halott volt már az emberi fejen, és most is az – megfogta a saját haját és megnézte a végeit. – Az igaz, hogy nem nő tovább, és erősebb, mint az embereké, de a samponok kellemes illatot hagynak maguk után, és jobb lesz a tapintása. Másrészről pedig… – és itt jelentőségteljesen rám pillantott. – nem bírom, ha ázott kutyaszaga van a hajamnak. Akár a tiédnek.
Megszagoltam. Köze nem volt az ázott kutyához, de egyet kellett értenem, hogy Sunshine-é sokkal jobb illatú.
Visszafordult a laptophoz és újra nyomkodni kezdte a billentyűket. Leültem az ágy szélére, és végigfuttattam a szemem a szobán. A hatalmas beépített gardrób ajtaja félig nyitva volt és láthattam a rengeteg ruhát, amit odazsúfoltak. A polcokon könyvek álltak, mindenféle rendszer nélkül. A falon különböző képek, és minden lehető helyen apró tárgyak, giccses emlékek. Olyan dolgok, amikre sosem volt szükségem. Amit csak egy ember tartana meg.
– Két hete költöztem ide – fordult felém újra Sunshine. – Úgyhogy még nem rendezkedtem be. A bútorokat a szobával együtt bérelem.
Sok mindent mondott egyszerre, amit nem igazán értettem. Csak néztem rá elgondolkodva, mire elnevette magát.
– Hidd el, tetszeni fog ez a világ – ígérte.
Felállt, és a gardróbhoz lépett.
– Meg kellene próbálnod pár ruhát – mondta, és az ágyra dobott két nadrágot. – Hogy legyen mit hordanod, amíg lesznek sajátjaid.
Felemeltem az egyik farmert, és végigmértem. Kétség nem fért hozzá, hogy fel kell majd tűrnöm. Sunshine magasabb volt nálam és volt valami fenséges a tartásában. Ismerős volt, de hiába törtem a fejem, fogalmam sem volt, hogy honnan.
Elővett még néhány pulóvert és azt is odadobta nekem.
– Mindig ügyelj arra, hogy az időjárásnak megfelelően öltözködj – magyarázta. – Semmi sem hívja fel jobban az emberek figyelmét, mint a ruházatod – és itt nevetett. – Meg persze sokat segítene a dolgon, ha nem sminkelnéd magad vámpírnak…
Grimaszoltam. Épp azért festettem magam erősen, hogy eltüntessem beesett szemeimet és természetellenes színem. De Sunshine láthatóan jobban értett az emberekhez, mint én. És az emberek valami ismeretlen oknál fogva nem kerülték el úgy, mint azokat a vérszívókat, akiket eddig ismertem. Bármit is tudott, tudni akartam én is.
Hirtelen egyáltalán nem tűnt olyan sürgősnek, hogy visszamenjek Abelhez.
– Fura egy vérszívó vagy te, Sunshine Black – jegyeztem meg, majd félretoltam a ruhákat és eldőltem az ágyon. – Különben is, miféle név ez egy magadfajtának?
Nevetett.
– A Sunshine-t még a szüleimtől kaptam – válaszolta. – De a Black-et én választottam. Tudod, csak egy kis humor… és veled mi a helyzet? Hogy lehet, hogy neked nincs rendes neved?
– Amnézia – mondtam egyszerűen. – Csak az ébredésem utáni első pillanattól vannak emlékeim – a következő szónál viszont elakadt a hangom. El akartam mesélni, hogy Abel nevezett el, de képtelenségnek tűnt hangosan kimondani a nevét. Így aztán csak hallgattam.
És Sunshine is hallgatott egy ideig. Visszafordult a gépéhez és sóhajtva leütött néhány billentyűt.
– Tanulsz valamit? – kérdeztem. Hallottam olyan vérszívókról, akik ezt tették.
– Nem igazán – felelte a válla fölött. – Játszom.
Felálltam, és közelebb sétáltam hozzá. Láttam már számítógépet életemben, de sosem használtam. Az a fajta eszköz volt, amire sosem volt szükségem. Sunshine viszont könnyedén kezelte.
– Tudod, ez olyan online játék – magyarázta. – Egy közösségi oldalon.
Egy szót sem értettem abból, amit mond.
– Összekapcsolja az embereket – majd a monitorra mutatott. – Látod, van egy saját profiloldalad, ahol elmondhatsz magadról bármit. És ismerkedhetsz a többi emberrel.
Percekig bámultam a vibráló képernyőt, az érdekes ábrákkal, rengeteg szöveggel. Teljesen új volt számomra, mint minden ezen a fura helyen.
– Kilencezer-háromszázhuszonhat ismerős? – kérdeztem döbbenten.
– Sokan játszanak… – vont vállat Sunshine némiképp zavartan.
– Te jó ég – nevettem el magam. – És én még azt hittem, én vagyok magányos!
Ő is nevetett.
Visszasétáltam az ágyhoz, és belebújtam az egyik farmerba. Valóban hosszú volt. De a bakancsomhoz mindenképp feltűrtem volna. A pulóverek viszont tökéletesen illettek rám. Mindnek kellemes, virágillata volt.
Sunshine felsziszegett. Végre tett valamit, amiből tudhattam, ő is egy közülünk.
– Nem megy a játék? – kérdeztem halkan, igyekezve, nehogy megsértsem.
– Ó, nem erről van szó – nyögte. – Csak tudod, van egy srác Indiából, aki a harmadik félreérthetetlen ajánlatot teszi, pornóképekkel megtűzdelve.
– És? Nemet mondasz neki? – kacagnom kellett. Igazán, tiszta szívből kacagnom.
Sunshine forgatni kezdte nagy vámpírszemeit.
– Én még csak elszórakozom rajta – mondta komolyan. – De képzeld csak el, ha valaki olyat talál meg, akiben mindezzel kárt tehet. Ha valakit egy életre megnyomorít a beteges dolgaival…
Nem tudtam semmit az emberekről, nem tudtam semmit a szexualitásról. Így csak bámultam rá értetlenül.
– Reggeli Indiában? – állt fel határozottan Sunshine. – Közben beugorhatnánk pár helyre nevezetességeket nézni…
– Komolyan gondolod? Levadásszuk a srácot?
– Naná! Vesszen a férgese! Estére itthon leszünk… és kirándultunk is egy jót.