Élmények Északon 8.

NYOLCADIK FEJEZET

Elérkezett a várva várt nap, a kutyaszánhúzó futam napja. Nagy volt az érdeklődés, a községből szinte mindenki ott tolongott a rajtvonalnál. Kutyák csaholásától zengett a környék. Szebbnél szebbek, izmosak és sok színben pompázott a bundájuk. Szemet gyönyörködtető látványt nyújtottak. A segítők is elfoglalták a helyeiket ki – ki a megadott szakaszon. A motoros szánnal is felsorakoztak a kisegítő társak. Ellenőrizte a bizottság a nevezési lapokat és mindent rendben találtak.
Az induló versenyzők vitték magukkal a legrövidebb idő alatt megfutott eredményeiket és így álltak fel a startvonalra. Két sort alkottak egymás mögött, az első sorban indult Vilho, Niilo, Joel és még három versenyző. A második sorban szintén hat versenyző.
A startvonal után leszűkülő pálya miatt, nagyon fontos volt, hogyan sikerül a rajtolás. Tulajdonképpen egy több órás kört kellett megtenniük hegyen – völgyön át, mert a cél, a start vonal másik oldalán helyezkedett el.
Felhangzott az indulásra engedélyt adó sípszó. A felhámozott szánhúzó kutyák úgy eliramodtak, hogy csak úgy porzott utánuk a hó. Megindultak az előzések, ami nem jó persze mert a két fogat kutyái összegabalyodhatnak és a szán átmehet valamelyik kutyán. Némelyik hajtó ezzel mit sem törődött a verseny szellem vitte magával.
Vilho most is elől hajtott, mint mindig, jól sikerült a startja.
Utána követlenül Niilo, aki szintén erőteljesen kezdett, majd Joel a megbeszélt taktika szerint. Neki kemény dolga volt, mert hol jobbról, hol balról szorongatták. Az első sorból rajtolók el is szakadtak a többiektől.
A bajnokságot komplikálta, hogy elkezdett esni a hó és köd ereszkedett a mezőnyre. A nehéz látási viszonyok miatt elkerülhetetlenül történtek balesetek. Többnyire kutyák sérültek, de előfordult, hogy a hajtó esett ki a szánból hirtelen kanyarnál. A segítőknek igen sok dolga akadt, mert a küzdelem nagyon embert próbáló és az időjárás csak súlyosbította ezt.
Nagy aggodalommal figyelték a versenyzőket. A futamot már nem lehetett leállítani, ha elindult valaki végig kellett mennie a pályán a körülményektől függetlenül. Kivéve, ha balesete van, akkor pályán kívülre kerül.
Alig lehetett látni a terep szakaszain álló segítők, csak a kutyáknak adott vezényszavakat hallották – joo, joo – balra, a brr, brr – jobbra – és már tova is száguldott a hajtó a kutyáival.
Joel mellett feljött az egyik és pont kanyar következett tudta, hogy nem fognak elférni, ezért elengedte nem akart kockáztatni. A mögötte futó vérszemet kapott és megpróbálta megelőzni. Joel ügyesen védte a mellette lévő útszakaszt, de veszélyesre sikerült. Túl közel loholt már a vezérkutya a szánjához és majdnem átfutott rajta. Az volt a szerencse, hogy a versenyző ezt látva egy pillanatra visszafogta a kutyáit.
Vilho és Niilo között egy ideig nőtt a távolság, majd tartották az iramot mindketten.
Tőle jóval lemaradva futott az egyik versenyző, majd Joel és mögötte szorosan a másik. Az elsősorból induló hatodik hajtó a startnál kiesett kutyájának balesete miatt.
A második sorból csak ketten voltak még versenyben, nagyon lemorzsolódva a többiektől. Négyen baleset miatt idő elött fejezték be a bajnokságot.
A mezőny eleje a pálya utolsó harmadát futotta. Vilho már biztos volt a győzelmében, hiszen kellő távolságban hagyta maga mögött a vetélytársakat. Vigyorogva intett hátra Niilonak, mert a köd már feloszlóban volt. Mire visszafordult a vezérkutyája keservesen vonított szaka-dék felett a kanyarban, mert a megbillent egyensúlyt akarta korrigálni. A többi kutya vinnyogva próbálta visszahúzni. Vilho rettenetesen megijedt, ha nem tudják megtartani, mindannyian a szakadék fenekén végzik. A kutya kapálódzott, ami rángatta az egész szánt. Hol lejjebb csúsztak, hol kicsit visszább. Vilhonak minden erejére szüksége volt, hogy tartsa a többi kutyát is. A vezérkutya a rángatást követően elkezdett himbálózni, ami még rosszabb helyzetbe hozta őket.
Niilo, amikor meglátta, ösztönszerűen meg akart állni segíteni, de eszébe jutott, mit mondott Arttu. Így rádión közölte az esetet. Szomorúan és aggodalommal hajtott tovább a többiekkel együtt. A segítők végül megmentették őket, de Vilho bajnoksága elúszott.
Már közel jártak a célhoz, amikor egy egyenes szakaszon Joel megpróbálta megelőzni az előtte lévő hajtót, ugyanis időközben szépen feljött és megközelítette. Esélye volt az előzésre. Bízott abban, hogy az egyenes szakasz elég széles kettőjüknek és sikerülhet.
Viszont, nagyon jól védekezett az előtte haladó. Egy óvatlan pillanatban mégis sikerült melléje kerülnie. A kutyákat biztatva szárnyakat kaptak. Jó ideig egymás mellett futottak. Joel látta, hogy jön a kanyar és veszélyes lehet. Épp ezért vissza akarta fogni a kutyáit, amikor azok maguktól még gyorsabban kezdtek száguldani. A szíve a torkában dobott, hogy most mi lesz. A másik hajtó, azonban pont utolsó pillanatban megtorpant. Így Joel másodiknak futott be Niilo után.
Az ünnepséggel megvártak minden befutót. A két fiú boldogan ölelte meg egymást. Nem számítottak rá, hogy ilyen szép eredményt fognak elérni. Határtalan volt az örömük csak Vilho miatt aggódtak, bár bíztak benne, hogy a segítőknek időben sikerült odaérniük és megmentették őket.
Éppen meg is érkeztek még a várt befutók, Vilho lehajtott fejjel ölében hozta a vezér kutyáját, aki a szakadék felett lógott, ugyanis megsérült. Megható volt látni, hogy ez a vad marcona, milyen szeretettel van az állatai iránt.
Az elismerő kupát a bizottságnál le kellett adnia Vilhonak a verseny előtt, azonban az volt a szokás, hogy mindig, akinél van, az adja át a következőnek. A bizottság pedig az okleveleket és a pénz jutalmat osztja ki.
Kihirdették az eredményt, persze mindenki meglepődött, hogy ezúttal nem Vilho nyerte meg a versenyt, hanem két idegen fiatalember. Vilho megfogta a kupát, megcsókolta és könnyes szemmel nyújtotta át Niilonak. A fiú tudta, hogy ez mit jelent Vilhonak.
Átvette, majd a mikrofonhoz állt és így szólt:
– Kedves egybegyűltek! Engedjétek meg, hogy pár szót szóljak hozzátok.
Hálásan köszönöm az elismerést és nagy öröm számomra, hogy ilyen jól sikerült megállni a helyünket barátommal Joellel. Tudnotok kell, hogy mi nem ezért jöttünk. Amikor hallottunk erről a versenyről ki szerettük volna próbálni magunkat benne. A köszönet és az elismerés nem nekünk jár, hanem azoknak, akik szívvel – lélekkel és hatalmas tudásukkal felkészítettek bennünket. Ők pedig az itt jelenlévő Arttu és Peetu barátaink.
Mindketten kicsit előléptek szerényen és óriási tapsot valamint éljenzést kaptak.
– A további köszönet pedig ezeket a csodálatos kutyákat illeti, akik minden pillanatban tudták a dolgukat. Nem utolsó sorban szeretettel gratulálok Vilhonak, aki egy remek rajt után végig fantasztikusan vezette a versenyt. Én tudom, hogy számára ez a kupa mit jelent. Úgy gondolom, hogy a verseny igazán megérdemelt győztese Vilho! Mi nemsokára tovább megyünk. Ő itt marad és hűen megőrzi a kupát a következő versenyig. Gyere ide kérlek. Hadd adjam oda, hiszen a legjobb helyen nálad lesz – mondta Niilo mosolyogva.
Mindenki meghatottan állt, majd óriási üdvrivalgásban törtek ki. Vilho, azt sem tudta hová legyen úgy megilletődött. Könny szökött szemeibe, szinte el sem hitte, hogy visszakapja az áhított kupáját. Amikor újra a kezébe vette, ismét megcsókolta és magához ölelte Niilot is.
– Köszönöm neked Niilo! Igaz barát vagy! Bocsáss meg nekem kérlek – súgta a fülébe.
– Megtörtént – válaszolta mosolyogva, miközben vállát megveregette.
Ezután elkezdődött a szokásos népünnepély, ahol mindenki jól érezte magát. Egészen estig, ettek – ittak és mulattak.
– Niilo, Joel! Gratulálok nektek, szép volt! – mondta Rasmus.
– Köszönjük szépen. Azt hiszem itt már mindent láttunk, talán indulhatnánk is tovább – vetette fel Joel.
– Nem tudom, Niilo? – kérdezte Rasmus mosolyogva.
– Egy – két nap mire összeszedünk mindent, ami szükséges és mehetünk. Visszafelé, úgyis eltöltünk itt még egy kis időt – válaszolta kaján mosollyal az arcán.
– Talán tartsuk meg a szobánkat, addig és nem is kellene mindent vinnünk csak, amire ott szükség lehet – javasolta Rasmus.
– Jó ötlet – helyeseltek a fiúk.
Másnap összepakoltak és megbeszélték Arttuval, hogy tartsa fent nekik a szobát. Niilo elment Alinához, hogy elköszönjön.
– Kedves, mi most holnap reggel hosszú útra indulunk. Tudod meséltem már neked, hogy tovább megyünk Grönlandra.
– Igen, de ilyen hamar?
– Nézd, most alkalmas az idő és utána visszajövünk ide – nyugtatta meg mosolyogva Alinát.
– Meddig lesztek ott?
– Nem tudom. Talán pár hónap valószínű.
– Hú, az nagyon sok! – képedt el és odabújt kedveséhez.
– Ne félj, elröpül majd gyorsan.
– Féltelek, arra nem könnyű az élet.
– Igen, de ha nem tudok majd veled kapcsolatba lépni, akkor se aggódj kérlek. Hidd el visszajövök érted! – mondta biztatóan és megcsókolta a lányt.
– Várni foglak! Vigyázzatok magtokra. Isten áldása kísérjen és védelmezzen benneteket utatokon.
Egy utolsó ölelés, melyet szenvedélyes csók kísért. Pár lépés és Niilo visszafordulva integetett kedvesének. Alina pedig szemével kísérte végig szerelmét, ameddig csak el nem tűnt az éjszaka sötétjében. Egy könnycseppet még szét morzsolt arcán, majd szobájába érve imádkozott értük. Tudta Isten vigyázni fog rájuk.

Folytatódik