Öreg-hegy 1.

Egy könyvbemutatón ismertem meg Annabelt. Akkoriban már jó ideje magam alatt voltam. Először is közeledett az ötvenedik születésnapom. Ez már önmagában legyűri az embert. Eközben gyalázatosan alakultak az új regényem eladási példányszámai. Az ügynököm állandóan abajgatott valami miatt. És a könyvelőmtől sem érkeztek jó hírek.

Nincs mit szépíteni ezen, depressziós voltam. Vagy ahogy a mi szakmánkban mondják – meglehetősen eufemisztikus módon, cinikusan és olcsó alibire hajtva – alkotói válságba kerültem.

Annabel személye úgy hasított bele az életembe, ahogy az űr távoli zugából érkező meteorit szeli át a légteret, lángcsóvát húzva maga után. Igéző látvánnyal, fenyegetően, és a becsapódás után jelentős káoszt okozva odalenn.

Ez a húszéves egyetemista lány azon a könyvbemutatón háromszor is az asztalom elé járult, és mindannyiszor másik könyvemet íratta alá velem. Ma már tudom, hogy a dedikációk során szerette volna felhívni magára a figyelmemet, és olyan helyzetet teremteni, amikor csak ketten beszélgetünk.

Sikerült neki. Mondom, nagyon mérsékelten fogyott az új regényem, így a könyvbemutatóra sem voltak annyian kíváncsiak, mint ahogy azt korábban megszokhattam. Amikor Annabel harmadszor is az asztalom előtt állt, addigra szinte már csak mi ketten maradtunk a teremben. Néhányan ugyan pakolásztak a széksorok között, de ez semmit nem jelentett a lány és köztem alakulóban lévő különleges miliőt illetően. Arra sokkal inkább Annabel ellentmondást nem tűrő mondata nyomta rá a bélyegét:
– Én tudom, hogy magának mi a baja.

* * *

Soha nem volt szokásom fiatal lányokkal hetyegni. (Persze kivételt képezett ez alól, amikor még magam is huszonéves voltam.) És amióta felkapott a hírnév, mindig tökéletesen be tudtam azonosítani a női nemnek azon képviselőit, akik valamiféle tévesen felmagasztalt idolt, szeretetpótlékot láttak bennem, vagy apjuk helyett apjukat, gondoskodó és gyengéd szeretőt, mindezt pusztán az írásaim alapján.

Néha, amikor már meglehetősen sok bor elfogyott bizonyos írótáborokban, vagy egyéb szakmai összejöveteleken, megkérdeztem a kollégákat, hogy ők is kapnak-e olyan üzeneteket, mint én. Aztán a néha kuncogva előadott válaszok alapján megnyugodtam, hogy ez általános jelenség. Vannak nők, akik összemossák a képzeletet a valósággal, nincs mit kezdeni ezzel a dologgal. Főleg maga az író nem tehet ellene semmit. Egyszerűen meg kell szokni.

Annabelben nem ilyen nőt láttam. Még a feltételezés is bántó. Merthogy Annabel számomra sokkal többet testesített meg. Hosszú évtizedek óta foglalkozom szavak egymás mellé rendezésével, de még most sem tudom megfogalmazni, milyen elementáris hatással volt rám.

Most tényleg, mit írjak? Hogy úgy éreztem, rátaláltam a másik felemre? Szégyenteljesen sablonos és nevetséges. Vagy hogy Annabel tanította meg nekem, közel az ötvenhez, hogy mi az elfogadás, a szeretet, a harmónia és a boldogság…?

Nagyon előreszaladtam, úgy érzem. Okosabb lenne tán visszatérni ahhoz a naphoz, amikor megismertem őt, és a pillanatnyi benyomásaim alapján csak annyit tudtam róla, hogy egy cserfes, pökhendi, bátor és belevaló teremtés, aki éppen most javasolja nekem azt, hogy igyunk meg egy kávét valahol a környéken, én pedig szófogadóan bólogatok, és nem sejtem, mi várhat rám, de készséggel állok a fejlemények elé, bármi is történjen ezen a varázslatos éjszakán.