Öreg-hegy 3.

Az első együtt töltött estém Annabellel, abban a kis kávézóban – hát maga volt a hullámvasút. Föleszmélni sem volt időm, máris a saját érzéseimmel viaskodtam, egyik végletből a másikba esve. Az egyik pillanatban szilárdan tartottam magam ahhoz az elhatározásomhoz, hogy hűvös és távolságtartó leszek, hátha időben megérti ez az intelligens teremtés, hogy a neki szentelt figyelmem csupán átmeneti. A következő percben viszont azon kaptam magam, hogy minden idegszálammal a mondandójára koncentrálok, és közben elmerülök tengerzöld szemének mélységében.

Mindezek után talán furcsa lesz kijelentenem, de tény, hogy ma már egyáltalán nem emlékszem, miről beszélgettünk akkor, majdnem három órán keresztül. Egyetlen momentumot sem vagyok képes pontosan visszaidézni. Komoly ellentmondás ez, de nem az egyetlen, amely az Annabellel való kapcsolatomat mindig is jellemezte.

Amikor hazavittem – mármint hozzá, nem magamhoz, ilyesmi meg sem fordult a fejemben – kíváncsian vártam, mi fog most történni. Leparkoltam a kocsimmal a megadott ház előtt, de nem állítottam le a motort.

– Egyedül lakom – tájékoztatott, szinte közönyös, tárgyilagos hangon.

– Az ilyesmi igen szép dolog ám ebben a poétikusan ifjú korban – állapítottam meg halvány mosollyal, anélkül, hogy ránéztem volna. Vagy hogy rá mertem volna nézni.

Elbúcsúztunk, ő kiszállt, én elhajtottam, de alig értem haza, már hallottam, hogy odabenn csörög a telefonom. Erre a jelenetre viszont tisztán emlékszem. Nem kezdtem el kapkodni. Nem rohantam mindent elhajítva, hogy felvehessem a kagylót. Gyakorlatilag úgy tértem meg otthonomba, mint aki nem is hallja, hogy valaki feltétlenül beszélni akar vele ezen a késői órán.

Persze sejtettem, hogy Annabel lehet az. És a feltételezésem csakhamar beigazolódott, mert két perc elteltével újra hívott.

– Csak tudni akartam, jó számot adtál-e meg – közölte még mindig tárgyilagosan, aztán letette, az elköszönés minden formaságát mellőzve.

Ez a momentum egyébként a későbbiekben alapüzemmóddá vált. Mindig ő tette le a kagylót, amikor beszélgettünk. Minden áldott nap ő határozta meg, meddig tartson egy-egy csevejünk. Igen, minden áldott nap. Merthogy a találkozásunk után nem telhetett el úgy huszonnégy óra, hogy ne beszéljünk egymással.

Ezek a beszélgetések néha órákon át, éjszakába nyúlóan tartottak, máskor csak pár kedves szóra korlátozódtak, de az tény, hogy Annabel röpke hetek alatt úgy lett része az életemnek, mintha mindig is jelen lett volna benne.

Persze találkoztunk is ezekben a hetekben, nem is egyszer. Az egyik ilyen alkalom már csak azért is emlékezetes számomra, mert akkor vált világossá előttem, hogy immár kezdek nőként tekinteni Annabelre.

Egy szupermarket parkolójában történt. Előtte nem sokkal kétségbeesetten hívott fel. Bevásárolt, hazamenne, de nem indul a kocsija. Tudnék-e segíteni rajta?

Éppen ráértem, olvasgattam otthon. Beültem az autómba, odahajtottam, segítettem neki bepakolni a csomagtartómba, és egyszer csak azon kaptam magam, hogy a fenekét bámulom. De nem lopva és szégyenkezve, még önmagam előtt is pironkodva, hanem egészen nyíltan. Nem emlékszem, hogy tartózkodott-e valaki ezekben a pillanatokban a környékünkön, de talán nem is érdekelt volna. Szemrebbenés nélkül, megigézve, a külvilágot abszolút kizárva bámultam a kocsim csomagtartójába behajoló fiatal nő fenekét, és közben, valahol hátul, a kisagyamban próbáltam olyan emlékek után kutakodni, vajon utoljára mikor nyűgözött le engem ennyire egy formás női testrész látványa… de nem sikerült felidéznem semmit.

Annabel persze mit sem tudott a bennem dúló érzésekről, de azt megsejtette, hogy valami történhetett, amíg ő hátat fordított nekem. Egyáltalán, szinte mindig mindent megsejtett a bennem tomboló érzeményekből, legyenek azok bármilyen előjelűek.

Hazavittem, segítettem neki behurcolni a megvásárolt földi javakat az otthonába, és csak sokára esett le nekem, hogy ez most tényleg különleges alkalom, hiszen Annabel otthonában tartózkodom éppen. Életemben először. A kapcsolatunknak eme szintlépése annyira megrémített, hogy először nem is értettem, mit beszél hozzám. De megismételte:

– Na, most már tudod, hogy milyen érzés nálam lenni. És én mikor részesülhetek hasonló élményekben?

Csak annyit tudtam kinyögni, mintegy alibiként és hárításként:

– Néhány nap múlva felköltözöm az Öreg-hegyre.

– Miféle Öreg-hegyre? – kérdezett vissza Annabel, és őszinte riadalmat fedeztem fel az arcán.

– Van egy kis házikóm Montanában – feleltem, és próbáltam teljesen közönyös lenni. – Már több mint tíz éve ott írom minden regényemet. Kicsit távol a civilizációtól, de azért még nem annyira, hogy veszélyes legyen.

Félszeg, lazának szánt mosollyal fejeztem be ezt a közleményt, de ami utána következett, az teljesen váratlanul ért. Annabel térdre rogyott, és azt mondta: “Vigyél magaddal!” Mindezt olyan esdeklő hangon, hogy az bárkire hatással lett volna. Úgy festett, mint aki most tudta meg, hogy már öt számát is kihúzták a szuperlottón, és most a hatodikat, a mindent eldöntőt várja.

Sosem láttam még ilyennek. Vagy inkább úgy fogalmaznék: sosem éreztem még őt ilyennek, telefonon keresztül sem. Persze hamar felpattant a földről, véget vetve a kizökkent pillanatnak, és utána eszméletlen hadarással próbált velem valamit megértetni, de amikor látta, hogy ez nem sikerül, akkor hirtelen elhallgatott, megfogta a kezemet, odavezetett a pamlaghoz, leültetett rá, majd helyet foglalt velem szemben, lazán áttette a bal lábát a jobbon, és a már jól ismert tárgyilagossággal informált:

– Valamit el kell mondanom. Otthagytam az orvosi egyetemet… Ne! Kérlek, ne szólj közbe! Hadd mondjam végig, és akkor mindent megértesz.

Felemeltem mindkét kezem, jelezve, hogy rendben, hallgatok. És tényleg nagyon kíváncsi voltam, mit akar a tudomásomra hozni.

– Ez az egy év elég volt, hogy megtudjam, nem akarok orvos lenni – jelentette ki. – Én író akarok lenni. És te nagyon jól tudod rólam, mit gondolok erről az egészről. Fatalista vagyok. Semmi sincs véletlenül. A sors most azt akarja, hogy én veled menjek arra az Öreg-hegyre.

Úgy beszélt hozzám, mint valami hipnotizőr, aki mindenáron rá akarja kényszeríteni az akaratát a másikra. És eközben… hogy pontosan hol van ez a hely? És milyen is igazából? Mennyi időre is mennék oda?… Látszólag csöppet sem érdekelték efféle prózai kérdések.

– Ha most visszautasítasz, akkor a legrosszabbat teszed velem. Összetöröd az álmaimat, és összetöröd a hitemet, hogy igenis jól felismerhető bóják jelölik ki az ember életútját, csak tudnia kell felismerni azokat.

Máig sem értem, miért nem röhögtem fel ezen szavak hallatán, és miért nem mondtam például azt, hogy: “Állj már le, nagylány, mit drámázol itt nekem? Csak annyit mondtam, hogy készülök elvonulni a montanai házamba. Mint mindig, amikor új regényt akarok írni.”

Máig sem értem, hogyan tudott rám olyan hatással lenni, hogy a legegyszerűbb helyzetre is képes voltam rögtön az ő szemszögéből tekinteni, és úgy látni azt, ahogyan ő szerette volna, hogy lássam. Már régen hazafelé vezettem, de még mindig ezen tipródtam, kissé szánva is magamat, amiért végül belementem az egészbe.

“Jó, hát abban végül is igaza van, hogy semmi sem történik véletlenül” – dörmögtem magamban, miközben otthon bepakoltam a cuccaimat az utazótáskákba, és próbáltam elhessegetni azt a gondolatot, hogy most éppen elvonulni készülök a hegyekbe egy olyan csinos és fiatal teremtéssel, aki a lányom lehetne.