Öreg-hegy 8.

Szerettem ezeket a beszélgetéseket. De néhány nap múlva vége szakadt az idillnek, és most már azt gondolom, Annabel úgy döntött, hogy elég ebből az apa-lánya és író-tanítvány fílingből. Meglepő kérdéssel állt elő az egyik ebédnél:

– Szerinted a húszéves srácok miért ilyen hülyék a szexhez?

Kis híján félrenyeltem, mert előtte hosszas csönd borult ránk, én pedig éppen a saját regényhőseim problémájával voltam elfoglalva, és ott nyomokban sem szerepelt fiatal srácok nemi élete. Mindenesetre próbáltam magamat összekapni, és természetesen visszakérdeztem, mert ilyen esetekben ez az egyetlen nyerő taktika:

– Mit értesz az alatt, hogy hülyék a szexhez?

Annabel, mintha készült volna rá, azonnal előállt a részletesebb leírással:

– Lényegében fogalmuk sincs az egészről. Sem a női test anatómiájáról, sem az előjátékról vagy az orgazmusgörbéről, meg úgy egyáltalán semmiről. Csak a saját élvezetük érdekli őket, és azt hiszik, hogy ha nekik jó, akkor nyilván a másiknak is.

Hálát adtam annak a kissé rágós húsnak, amelyik ebben a percben akadt a fogam alá, mert segített időt húzni. És utána is csak annyit böktem ki:

– Nem lehet, hogy erről az anyukádat kéne megkérdezned? Vagy esetleg az apukádat?

Annabel színpadiasan szétnézett:

– Momentán sehol sem látom őket. Tudom, hogy magasan vagyunk, de azért még innen sem lehet ellátni Detroitig. Úgyhogy te maradtál…

Kicsit sem nem volt ínyemre, hogy Annabel a saját korosztálya hímnemű tagjainak szexuális szokásait, felkészültségét, tájékozottságát hozta fel témaként. Nagyjából semmit sem szerettem volna arról hallani, hogy miféle lehet ennek a generációnak a szexuális műveltsége. Egyáltalán, tudni sem akartam arról Öreg-hegyen, hogy odalenn, a való világban élnek olyan generációk, amelynek tagjai sokkal fiatalabbak, mint én.

Azelőtt sohasem zavartak a fiatalok. Nem tartoztam a bezzegelők széles csoportjába, nem kerestem összehasonlítási pontokat, hogy az én generációm mennyivel különb volt, mint az utánunk következő nyikhajok, és óvakodtam “az én időmben” kezdetű mondatoktól.

De most ez is felborult Öreg-hegyen. Mint minden más is. És ezt már nem lehetett másnak betudni, csakis annak, hogy beleszerettem Annabelbe. Hiába kerestem, nem volt rá más magyarázat. Be kellett vallanom magamnak, mert minden ismérv stimmelt.

Akarom, hogy örökre itt maradjunk Öreg-hegyen, és együtt legyünk? Akarom. Szeretnék tudni arról, hogy korábban kivel és milyen kapcsolata volt? Nem, nem szeretnék. Vágyom az érintésére, a simogatására? Igen, vágyom! Fantáziálok arról, hogy milyen lenne, amikor egyesül a testünk? Naná, minden órában! Szeretném, ha felnézne rám, mint férfira? Ha én lennék számára a tökéletes pár, akit kiválasztott? Ha énrám tekintene úgy, mint a leendő utódai legkiválóbb biológiai apjára? Egyszóval, ha engem választana?

Igen, szeretném!

Nem tudok elképzelni ennél szívbe markolóbb, megoldhatatlanabb, vállalhatatlanabb és mocskosabb dilemmát egy ötvenes férfi számára. Pedig író lennék, vagy mifene, és állítólag igen fejlett a fantáziám.

Annabel visszafogta magát, és úgy tett, mintha nem történt volna semmi azon az éjszakán. Rendben. De aztán egyre csak gyűltek az apró momentumok, amelyeknek számon tartásához már nem lett volna elég semmiféle kazetta.

Ha a kanapén ültünk, és hátra akart nyúlni a boros palackért a kis asztalhoz, akkor azt úgy művelte, hogy közben a melle az arcomhoz simult, és ez még akkor is végtelenül izgató volt – sőt! –, hogy a felsőtestét vászon ing borította.

Indokolatlan helyen és időben ért hozzám, indokolatlan célzásokat tett, indokolatlanul volt kihívó és szemérmetlen. Az egyik este, fürdés után mindenféle takarást mellőzve lépett ki a dézsából, aztán meg a fürdőhelyünket a közös élettértől elválasztó lepedő mögül, és igazából úgy tett, mintha gondosan törölgetné a felsőtestét, de mindeközben egyértelművé tette a látvánnyal, hogy már nem borotválja az ölét, és így előkészíti a lehetőséget arra nézvést, hogy többé ne lehessen akadálya a szeretkezésünknek az én meghátrálásom.

Mondom: hihetetlen intelligenciával rendelkezett. Rémületes érzés volt arra rájönni, hogy ez a lány még azt is tudja, amit én saját magam előtt sem mertem bevallani.

A következő hétre esett Annabel huszonegyedik születésnapja. Különös nap volt. Például úgy kezdődött, hogy mire reggel feleszméltem, már vissza is tért a völgyből. Alaposan bevásárolt a kisvárosban, és nemcsak élelmiszer képezte a portfóliót, hanem jóféle borok is, nem kis mennyiségben.

Aznap igen keveset áldoztunk az írásművészet oltárán. Én előtte sem haladtam jól az új regényem vázlataival, de Annabel sem sok új kazettát hallgatott meg és jegyzetelt ki. Délután pedig elkezdtünk borozgatni.

– Nem lapul itt valahol egy cipősdoboz, tele fényképekkel? – kérdezte egyszer csak Annabel. – Úgy megnéznélek, hogy milyen voltál kisfiúnak!

– Képzelj el egy nagyon elálló fülű kissrácot. Na, az voltam én – feleltem vigyorogva.

Furcsán nézett rám, az immár régóta a fejemhez lapuló hallószervemet mustrálgatva, én meg tájékoztattam, hogy kamaszkoromban egy plasztikai beavatkozással rendeződött a dolog. A szüleim is érzékelték, hogy nekem komoly problémát okoz ez az esztétikai hiba, és nem szerették volna, ha önértékelési zavaraim támadnak, így hát rövid úton orvosolták a gondot. Hálás is voltam nekik ezért, mert azelőtt nem igazán mertem megszólítani lányokat, és ki tudja, milyen irányt vesz az életem, ha már zsenge serdülőként is ódzkodtam volna bármiféle párkapcsolattól.

Annabel persze mindezt arra használta ki, hogy a nőkkel folytatott viszonyaimra terelje a szót. Minden érdekelte. Kibe voltam igazán szerelmes, kibe nem. Kivel volt legjobb a szex, kivel volt a legnehezebb a szakítás, kit tudtam volna igazán elképzelni életem párjának.

Minden író tele van exhibicionizmussal, és mindannyiunkba jó adag nárcizmus szorult. Aki ezt tagadja, az még magának is hazudik. Nekem is nagyon jólesett ez a délután. Élveztem, hogy magamról mesélhetek, azt meg főleg, hogy van valaki, akit láthatóan minden szavam érdekel. De végül elkedvetlenedtem, mert elkövetkeztek a nagyon is jelen idejű, nagyon is személyes kérdések. Csak úgy, finoman beágyazva a többi közé, szinte alig észrevehetően.

– Te miért nem tudsz elképzelni engem, mint az életed párját? – kérdezte egyszer csak szendén és ártatlanul, majd elkezdett példákat hozni a művészvilágból, de már Charlie Chaplinnél leállítottam, és fanyarul visszakérdeztem:

– Sir Isaac Newton viszont úgy halt meg, hogy soha nem volt nővel, akkor most mi van? És Andy Warhol is, bármilyen szabados életet élt látszólag, nem tudni egyetlen szexpartneréről sem. Miért kellene nekünk mások életéből kiindulnunk? Mindenkinek csak egy élete van ezen a földön, és azt úgy játssza végig, ahogy a tehetségéből, a vágyaiból, a lehetőségeiből meg a szerencséjéből kitelik.

Nem válaszolt. Töltött még bort, én meg felemelkedtem a helyemről, odamentem a kandallóhoz, és üzembe helyeztem.

Ha most visszagondolok, talán ez volt a legszebb perc, amit Öreg-hegyen átéltem.

Nagyon szerettem ezt a kis házikót. Nagyon szerettem tüzet rakni a kandallóban. És aztán bámulni a lángokat, elrévedni múltban és jövőben, soha nem ismert és soha meg sem ismerhető idősíkokban, a múltból fakadó emlékekben, a jövőből eredeztethető vágyakban…

És közben mellém telepedett egy nő a medvebőrre, hozott egy pohár bort, hozzám bújt, és életében először kimondta azt a szót, hogy szeret.

Nem azt éreztem, hogy ezért a pillanatért volt érdemes élni, hanem azt, hogy ez a pillanat maga az Élet. Innen pedig én nem akarok továbbmenni, semmilyen irányban, egy lépést sem. Itt akarok maradni ebben a pillanatban, ebbe a buborékba bezárva örökre.

Aztán Annabel elkezdett vetkőzni. Én pedig magamban nevettem. Tudom, talányosnak is tűnhet ez egyrészt, meg főleg szánalmasnak, de kicsit sem tehettem róla.

Ismertem már magamat jól. Tudtam, hogy amikor sokat iszom, először jön a mindenen nevetős állapot, aztán a nosztalgikus múltba révedés, továbbá az érzelmi túltengés, túlgondolás, nem létező világokban való képzeletbeli elhelyezkedés – például Annabel meg én –, aztán pedig hirtelen, minden átmenet nélkül a knock out.

És el is jött, menetrendszerűen. Annabel szép fokozatosan lebontotta magáról az összes ruháját, ott ült mellettem meztelenül, rám hajolt, átölelt, megcsókolt, leigázott, maga alá gyűrt, levetkőztetett, és egyszer csak elszakadt a film, többé nem tudtam magamról. Beütött a bor.