Öreg-hegy 9.

Mindeközben gyalázatosan rosszul haladtam az új regényemmel. Már egyáltalán a “haladtam” szó leírása is teljesen indokolatlan ebben az összefüggésben. Azt hiszem, azelőtt olyasmi még soha nem történt velem, hogy már a regény vázlatát sem sikerült összeraknom.

Pokoli spirálba kerültem. Minél inkább teltek a napok, annál erőteljesebben hatott rám egyfajta teljesítménykényszer. Közben pedig csak bámultam a vázlataimra buta arccal, mert sehogy sem akart összeállni sem a cselekménysor, sem a szereplőim kapcsolati hálója. Lassan egy fél füzet megtelt egyre ingerültebben áthúzott és lesatírozott sorokkal, jegyzetekkel.

Annabel bezzeg jól haladt mindennel. Őrületes tempóban jegyzetelte ki a kazettáimat, már négy füzet is megtelt a logikailag bámulatos módon rendszerezett, kiválóan áttekinthető szófordulatokkal, tematikus idézetekkel, egész bekezdésekkel és mindazon gondolataimmal, megfogalmazásaimmal, amelyek Öreg-hegyen valaha is megszülettek a fejemben.

Emellett az általam kirótt feladatokat is egyre gyorsabban oldotta meg. Azon a témán, amit először adtam meg neki, még napokig kínlódott, és csak a negyedik változatot tudtam elfogadhatóra értékelni. Ehhez képest bő egy hónap múlva már ott tartottunk, hogy egy meglehetősen bonyolult paramétersorból órák alatt olyan novellát alkotott, hogy ha nem Öreg-hegyen lettünk volna, még talán meg is gyanúsítom, hogy a kész művet az internetről szedte le.

– Most legalább büszke vagy rám egy kicsit? – kérdezte némileg provokatívan, miután látta, hogy végeztem a műve elolvasásával.

– Ez kifejezetten jól sikerült – feleltem közömbös hangon, legalábbis megpróbáltam nem kimutatni, mennyire letaglózott a végeredmény. – Szerintem elküldhetnéd egy pályázatra, egész biztosan nem lennél vele utolsó.

Igaza volt a lánynak. Valóban büszke voltam rá. Igaz, azelőtt nem voltak tanítványaim, de nem is tudtam volna elképzelni, hogy valaki ennyire rapid módon képes mindazt a tudást magába szívni, amit én a sajátomból képes vagyok neki átadni. Ilyen értelemben Öreg-hegy akár kettőnk közös sikertörténete is lehetett volna, ha közben nem érzem azt, hogy a saját regényemmel totálisan megfeneklettem.

Amikor leesett az első hó, úgy döntöttem, elmegyek vadászni. Nagy szükségét éreztem, hogy érjen valami új impulzus, végre történjen már velem valami, amitől kicsit különbözni fog a napom az összes korábbitól, amikor naphosszat csak a kudarcos betűimet kellett bámulnom egy ronggyá satírozott füzetben.

Hát, történt. Még egyszer sem sikerült belenéznem a puskám célkeresztjébe, amikor beleestem a patakba. Megcsúszott a talpam egy kövön, és olyan szerencsétlenül vágódtam el, hogy egy pillanattal később már teljesen elmerültem a jeges vízben.

Mindez a háztól jó fél mérföldnyire történt. Mire minden ízemben remegve hazavergődtem, csak bedőlni tudtam az ajtón, onnantól kezdve alig vannak emlékképeim. Egyedül Annabel sikoltása az, amire még ma is tisztán tudok visszaemlékezni.

Bár a sikoltás időtartamával pontosan egybeesett a lány riadalma és tanácstalansága, szerencsére utána előbújt belőle a gyakorlatias énje. Odarohant hozzám, valahogy becibált az ajtóból, aztán még ott, a padlón megszabadított a vizes ruházatomtól, majd takarókba bugyolált, és valahogy felrángatott az ágyra. Azt hiszem, közben többször is elveszítettem az eszméletemet.

A későbbiekben sem mindig tudtam, hogy mikor vagyok magamnál, és mi az, amit csak képzelek, vagy a lázálmaim vetítenek elém. A rejtelmes kavalkádban mindenféle furcsa életképek szerepeltek. Annabel befűt a kandallóba, vizet forral, teát és ételt főz, mindezt néha polgárháború korabeli ruházatban, pedig egészen biztos voltam benne, hogy olyasmit nem hozott magával. Máskor a kocsija motorját hallottam felbőgni, az írógépemet egyhangúan kattogni, olykor meg mintha valami ősi indián dalt dúdolt volna, egészen elragadó és varázslatos hangulatban.

Amikor először ébredtem arra, hogy jobban vagyok, rögtön a gyógyszereim jutottak eszembe. Vajon mióta nem vettem be őket? Arra még emlékeztem, hogy a balesetem hétfőn történt, és azt is tudtam, hogy minden vasárnap módszeresen előkészítem egy hétre előre a gyógyszeradagolómat.

– A gyógyszereim… – nyögtem aléltan, mire Annabel fölém hajolt, és megsimogatta az arcomat.

Elsusogtam neki, hol találja a gyógyszeradagolót, de csak legyintett, hogy tudja. Aztán oldalra fordítottam a fejem, bámultam Annabel hátát, ahogy az asztalnál szöszmötöl, ki tudja, mennyi ideje, nekem legalábbis indokolatlanul hosszúnak tűnt, és kissé ingerülten megjegyeztem, már amennyire az ilyesmit rekedt és fojtott hangon elő lehet adni:

– Ne szerencsétlenkedj már, az ég szerelmére! Hát orvostanhallgató voltál, vagy mi a szösz! Csak húzd ki a fiókocskát, amire a mai nap neve van írva, aztán hozd ide, és tukmáld belém a pirulákat…

Amikor megfordult, először megnyugtatónak tűnt a mosolya, de amíg odaért hozzám, mintha egy másik, különös motívum is megjelent volna abban a mosolyban. A mai napig nem tudtam megfejteni ezt az emléket, pedig azóta ezerszer megpróbáltam visszapörgetni minden apró eseményt.

Az biztos, hogy abban a percben nem foglalkoztatott, mert nem is foglalkoztathatott hosszabb ideig semmiféle különösnek tűnő benyomás. Örültem és megkönnyebbültem, hogy immár biztosan megkaptam a gyógyszereimet, és újra álomba zuhantam.

Nem tudom, mennyi idő múlva riadtam fel újra. A felriadás annak szólt, hogy teljesen meztelenül feküdtem az ágyon. Ám érdekes módon nemhogy a hideg nem rázott, de még csak nem is fáztam. Sőt, talán még kicsit melegnek és izzasztónak is éreztem a levegőt, amely a házikót átjárta.

Aztán rájöttem, hogy nem izzadok, hanem valaki egy nedves szivaccsal törölgeti a testemet. A kandalló felől csak úgy sugárzott a jóleső meleg, félhomály borult a házra, a tűzhely felől pedig különleges, fűszeres gyógytea illata áradt felém…

Természetesen Annabel volt az, aki a nedves szivaccsal a testemet tisztogatta, nem egy indián szellem és nem egy lázálombeli lidérc. De nem is egy képzeletbeli Annabel, hanem a hús-vér Annabel. Ezt csak azért fontos hangsúlyoznom, mert hamarosan felfedeztem, hogy a lány pontosan ugyanúgy anyaszült meztelen, mint én magam.

A haja néha a mellkasomat cirógatta finoman, amikor rám hajolt. Időnként a mellei is hozzáértek a bőrömhöz. Ám mindez még akár a vággyal telt képzeletem játéka is lehetett volna. Az azonban már nem, hogy a férfiasságomat sem hagyta ki a meglehetősen alapos mosdatásból, és ez először sokkal inkább volt egészségügyi ápolási élménynek, mint erotikusnak mondható. Legalábbis számomra újdonság volt, még sohasem szorultam senkinek az ilyen jellegű segítségére.

Csakhogy – mint annyi más élmény Annabellel kapcsolatban – ez is hamarosan úgy átformálódott a tudatomban, hogy annak komoly következményei lettek. Én magam sem értettem, miképpen támadhatott olyan fokú merevedésem, amilyet utoljára legfeljebb fénykoromban érezhettem. Az eredmény mindenesetre teátrális lett.

Annabel lassan újra fölém hajolt, de a mozdulatai már nélkülözték az ápolási szándék ismérveit. Egy buja démonnak tűnt leginkább, pedig ekkor már nem énekeltek a fejemben sámánok és indián varázslók. Kifejezetten evilági emlékképek kergetőztek a gondolataimban, közben meg alig akartam elhinni, ami velem történik. Pedig csupa olyasmi folyt, ami szerfölött ismerős volt korábbról. Ismerős volt minden nedves altesti érintkezés, a mindvégig a nő által irányított folyamat az óvatos behatolástól a teljes befogadásig, minden szorítás, minden ölelés, forró lehelet, karmolás, apró sikoly, az őrületes vágy minden megnyilvánulása, a test valamennyi sejtjét elöntő szenvedély és beteljesülés földöntúli mámora.

Kielégülten zuhantam bele egy újabb hosszan tartó álomba.