Borsmenta tea.
Amikor negyvenöt fokba kúszik fel a Nap az égen, és kezdi pirosra süttetni bőrödet. Ébredezik a város, hallani a sok dudálást, a latin zene is szól egy kis kávézóban valahol messze. A tetőteraszról belátni Havannát. Cadillacek, pasztellszínű öreg motorok, ladák lepik el az utcát.
Körülnézek, látom a koszos utcán zöldségeket cipelő nőt, az utcaseprőt, aki csípőjét mozgatja ide-oda, biztosan ő is hallja a zenét valahonnan. A turista negyed túl földutak, piacok, és nyitásnak induló second-hand boltok.
A bárok még zárva vannak, még csak narancslevet és kávét lehet kapni. A szálloda ahol lakunk tele van amerikai, német és orosz nyugdíjasokkal. Reggeli közben egy-egy kanadai család is feltűnik, kisgyerekek hordják hármasával a pancake-eket asztalukhoz.
Lassan kortyolgatom a borsmenta teát – felébreszt. Karjaim közé ölelem a havannai levegőt, a latin zenét.
Borsmenta teát iszok és nézek ki a panel harmadik emeletéről. Ugyanaz a napfelkelte, a negyvenöt fokos szög melege. Ladákat itt már nem látni, Cadillac sosem volt. Latin zene? Végkép, csak a nem messze levő Rioban hallani azt szombat esténként.
Időutazok.
Innen nem látni a ház mellett lévő zöldségest, ahol két öreg nénivel találkoztam tegnap, és a vasárnapi ebéden vitatkoztak. A konyhaablakból csak az üvegen át tudom érinteni ezt a világot.
Látom az utcaseprőt, a virágokat gondozó szociális munkást, és egyszer csak mosolyra húzódik a szám. Bormenta teát kortyolok, látom ismét a havannai reggeleket.