Régi történet

Helyszín Buda, egészen pontosan a vár.
Egy patinás étterem teremfőnöke hosszú kilincseléssel elérte, hogy vehessen egy nagyon elegáns, és ugye ne is tagadjuk igen drága borkiöntő karafot.
A teremfőnök és a felszolgálók nagyon boldogok voltak, hogy végre méltó képen tudják szervírozni a vendégek asztalára a dekantálást igénylő vörösborokat.
A kristályüveg, kacsa alakot megformázó karafot nagy becsben tartották. A főnök minden este betette egy zárható dobozkába, ami kifejezetten ennek a karafnak készült, természetesen méretre.
Egyik délután, a nyitás előtti készülődés közben a főnök, mint mindig, odalépett a kassza melletti szekrényhez, hogy kivegye a karafot, ám a karaf sehol sem volt.
-Uraim nincs meg a karaf!- kiáltott föl döbbent arcot vágva.
Az étteremben egy pillanat alatt néma csend lett. Az evőeszközök némán pihentek az asztalon, a porszívó sem búgott tovább, sőt még az a pár szúnyog is abbahagyta ijedtében a vérengzést aki kalandvágyból téved a sürgölődő emberek közé egy jó korty reményében.
A csend a percek múlásával csak nyomasztóbb lett, mint azt hinni lehet. Mindenki a gondolataiba mélyedve állt. Van aki arra gondolt, hogy:
-Jaj de kár, pedig milyen szép volt!
de biztos voltak olyanok is akik azt gondolták, hogy:
-Na vége a bohóckodásnak! Aki inni akar, az töltsön az üvegből!
és talán volt valaki, aki azon álmodozott, hogy:
-Istenem, milyen szépen mutat a vitrinben! Ha Jóskáék feljönnek Debrecenből majd ebből töltök nekik! Had lássák, hogy…
Tehát, mint írtam a csend eluralta a teret. Ebbe a csendbe toppant be egy, a kezében tányérokat cipelő felszolgáló. Lassú, megfontolt léptekkel érkezett, majd egy pillanatra megtorpant.
-Na mi van megállt az élet?
-Eltűnt a karaf- válaszolták néhányan.
A felszolgáló bólintott egyet.
-Biztos elment az anyjához Lengyelországba!- válaszolta teljes komolysággal, majd továbbindult.