Reintegráció (21-22. szín)

21. szín

Kedvesem!

Ezzel a megszabadulásról beszélünk. Megszabadulni attól, amiért itt vagyok. Az eredeti ősállapotban, melyet tisztátalanság nem ért, az ember Isten teremtményeként az isteni létezés részese lehetett. Istenhasonlóságú volt. Az ember kívül-belül Isten volt, mert önmagát egészen odaadva engedte, hogy az Isten szeretetének lángja eméssze őt. De kapzsisága és mohósága okán önző lett, többet akart, mint amije volt, még többet akart, ismerni és tudni akart mindent, önvilágát, önös elképzeléseit akarta megvalósítani, azt gondolta tehát, hogy létezésével mást is kezdhet, mint amit Isten neki ajándékozott. Nem tudta, hogy az isteni életben való részesedésnél nem érhet el többet.
Ma ezért 7 milliárd ember próbál különféle önös elképzeléseket megvalósítani, ma 7 milliárd ember kíváncsi és mohó akarata hajszolja a világot (nem is tudják pontosan merre, hova), ma 7 milliárd uralkodni vágyó ember próbál érvényt, sikert és előnyt szerezni magának, minél többet kiharapni az egészből. Az embert oly mértékben elvakította mohó kíváncsisága, ki nem elégíthetetlen sóvárgása az élet önmagában való leélése iránt, hogy most már azt sem tudja: a világon kívül-belül-körül létezik egy másik is, s azt gondolja, az ő világa az igazi, a másik pedig hamis, illuzórikus, vagyis nincs is. Pedig épp fordítva van, ez a világ, s benne az önvilágot akaró emberi én illuzórikus, és a másik, a pneumatikus, a valós, objektív, teljes és egész. Nem tudja, hogy minőségbeli különbség van saját énjének hiú, önző, mohó, kapzsi, kizsákmányoló, akaratos, megszólíthatatlan, féltékeny, sikerre, kényelemre, hatalomra éhes önvilága és a másik piromidális minőség között. Ha tudná, azt is tudná, hogy az ő lefokozott, hamis, illuzórikus világa helyreállítható, lényegileg átalakítható. Teljes egészében erről szól Krisztus tanítása. Arról, hogy miként változtassuk meg az előjeleket.
A probléma még tovább fokozódott, a legújabb korban, a telekommunikáció korában, a különböző – ma már mindenkinek elérhetővé vált – telekommunikációs eszközöknek köszönhetően. Létrejött egy újabb – másodlagos – művilág, egy újabb káprázat, a varázsvilág varázsvilága, mely még inkább eltakarja szemünket az objektív valóságtól. Ezek az eszközök és a belőlük áradó tartalom olyan kuszaságot hoz létre az emberi szellem-lélek-test hármasságában, és oly igen hamis és torz attitűdöket (szokást, viselkedést, magatartást, életszemléletet) formál, hogy az ember elveszti uralmát önnön emberi léte fölött. Ember legyen a talpán aki kiigazodik az információáradatban, a ránk zúdított vizuális ömlenyben, amiket használatuk okán minden nap magára vesz. Kevesen is vannak, akik meg tudják fékezni ezek magukra gyakorolt – zavarodottságot és immoralitást okozó – hatását.
A zavarodottság, a fogódzó nélküli élet ma általánossá vált, világméretűvé dagadt. Nincs mihez, nincs kihez igazodni, mert eltörölték (eltöröltük), elfelejtetették (elfelejtettük) velünk annak a lehetőségét, hogy méltók lehetünk az istenhasonlóságra. Pedig Krisztus másról sem beszél. Legyetek tökéletesek, amint Mennyei Atyám tökéletes. Kövess engem, mondja annak, akivel találkozik. Az embernek van igaz képe, látványa, ideálja, formája, alakja, szava, Logosza – ez Krisztus – az igaz és hiteles élet lehetőségének megvalósítására. Krisztus azért jött, hogy ezt elmondja szavával és bemutassa életével (Logosz és cselekedet benne egy). A világ zavarodottságából, kábulatából az ő példája, alakja, formája, szava és élete ad kiutat, ám csak akkor, ha az ember megpróbál vele minél inkább azonosulni. A emberben megjelenhet Isten, mert Krisztus ember volt, és az ember befogadhatja Istent, mert Krisztus (az Emberfia, vagyis az ember) egy az Atyával, vagyis Istennel. Krisztus azért lett emberré, mert ezzel bemutatta, hogy az ember istenhasonlatosságú lehet, ami csak más szó arra, hogy befogadhatja Istent.

22. szín

Kedvesem!

Az emberi közbeszéd ma épp a lényegest kerüli el. Ma minden másról szó esik, csak épp az élet igazi tartalmáról, értékéről, céljáról nem. Elhitetjük magunkkal (elhitetik velünk), hogy az erről való beszéd lehetetlen, így illuzórikus utópia csupán.
Ami az embereket ma mozgatja, képzi, formálja, alakítja olyan torz, hogy nem hogy nem segít semmit, hanem csak még tovább rombolja az amúgy is összetört mennyországot. Ezt most már sokan tudják, értik, érzik, de vagy gyengék, vagy cinikusan engednek a világ csábításainak, vagy lelkiismeretesek, de a realizáció mágikus folyamata, a "gyakorlat teszi a mestert" igéje még nem vált valóra bennük. A többség alszik, álmodozik, alva jár, és azt álmodja a másik világ nincs, s ha van is, megvalósíthatatlan, elérhetetlen. Itt a helyem, itt az életem, életem én vagyok, így az énről azt álmodják, az képzelik, hogy az áll a fontossági sorrend első helyén.
Vannak azonban olyanok, akik hosszas, módszeres megszakítás nélküli, önmegtagadó, önátadó, önfeladó és helyes képet látó (Krisztus) gyakorlattal elérik az éberség legmagasabb fokát, kik tudják, látják, élik, realizálják Isten országát. Ők azon munkálkodnak, hogy az eredeti istenhasonlóságot az egész létben, és minden vonalon helyreállítsák. A világ nem hallgat rájuk, mert bár ennek megvalósítása lehetséges, mégis könnyebb és kényelmesebb és kifizetődőbb nem megvalósítani azt.
A hamis és önnön sikeréért, eredményeiért, vagyonáért, kényeméért, pénzéért, előnyeiért hajtó világ önnön tükrében tetszeleg, s nem látja, nem akarja látni a valós és hiteles élet lehetőségének módját, nem látja, nem akarja látni az igaz, éber, krisztusi embert, kihez muszáj lenne igazodnia.
Aki átengedi életét Istennek, ő a világ számára már nem él. Ám ez látszat, mert a világ embere, az alvajáró, kába, homályban élő ember nem a valódit látja, hanem mindig azt, amit éppen látni akar, ami épp neki fontos, tetszetős, érdekes, s ez semmi más, mint látszat. A krisztusi ember a világ számára nem él (nem a világ számára él). Észrevehetetlen. Csendes, odaadó, elengedő, igaz, nem keresi a bajt, nem konfrontálódik, nem hadakozik, nem épít karriert, nem küzd álmaiért, nem gyűjt, nem siránkozik, szavát sem hallani, nem árt, nem lop, nem hazudik sem önmagának, sem másnak, őszinte önmagához és másokhoz is, nem hűtlen, nem kapzsi, nem mohó, nem elégedetlen. Lemondó, elengedő és hívő. Nem önmagának él, hanem önmagát feladva, másokért. Megszabadul azoktól a kötelékektől, melyeket ugyan annak idején ő csomózott össze, ő kötött gúzsba, de melyeket el tudott engedni, ki tudott oldani, hogy kedélye és élete oly sima legyen, akár egy fodrozódásmentes víztükör. Ez az ember a maga szentségével semmit sem törődik, és a megszabadulásban utolsó akar maradni.
Isten képére és hasonlatosságára teremtette az embert. Próbáljuk ezt szó szerint érteni. Létezésünk a létrehívó által nyert megvalósulást, s már csak ebből adódóan is hasonlítunk teremtőnkre. Vannak akik ezt elfelejtik, nem tudják, nem akarják tudni, pedig így van. Lehetőségünk van rá, hogy Isten látványát magunkba fogadjuk, hogy az eredeti istenhasonlóság minél inkább megnyilvánuljon – bennünk és általunk.