Reintegráció (23-24. szín)

23. szín

Kedvesem!

Az önfeladás mágikus műveletét kell tehát realizálnunk. Az én likvidálását, felszámolását. Mert az „én” a maga üdvét keresi. S mivel ez önirányú cselekvés, hamis üdvöt szül. Az én felszámolása az üdvösség kapuja. Az én felszámolása az üdvösség egyetlen módja, mert nem az én üdvösségem lesz az üdvösség, hanem mások üdvössége lesz az én üdvösségem is.

Mindenki akarva-nem akarva, tudva-nem tudva, az üdvösségen dolgozik. Az üdvösség egyúttal mindig átlényegülés. Ám az átlényegülés lehet hibás és téves is. Ugyanis nem mindegy hogy az üdvösség elérését az én végzi-e, vagy a felettes én (az isteni én), aki az én ellentéte, vagyis a nem-én. Az üdvösséget a megvalósítás teszi valóvá, vagyis az én nem-megvalósítása.

A bennem élő isteni én, ellentéte a kozmoszba zárt énnek. Az önmaga üdvösségét kereső ént felszámolásra kell ítélni, mert ő az, aki eltévesztette az üdvösség helyes és eredeti irányultságát. Ő az, aki az üdvösséget félreérti, mert nem tudja, hogy az üdvösség soha nem önirányú.

Az idő és tér kereteibe zárt én időhöz kötött és halandó. Akkor született, amikor létezésére kimondta: enyém. S azért lett halandó, mert ennek az énnek és ennek a szónak (enyém) el kell múlnia. Ezért halandó.

Az isteni én a kozmoszba zárt én ellentéte. Időtlen, halhatatlan és én istenhasonlóságú. Ő az aki hasonlít isteni párjához, vagyis létrehívójához, hisz nem a maga üdvét keresi, hanem létezését mások életének szenteli. Ő az, aki nem mondja: enyém. Létezéséről tudja, nem az övé, hanem mindenkié másé. S mivel létezésével a létrehívót utánozza, létezését szétosztja, hogy az mindenkié legyen, hogy azt meg ne tartsa magának, hisz nem az övé.

Az ember földi életében az igaz és hibás üdvösségvágy középpontjában áll. A kezdetek kezdetén ebbe a döntésbe egyszer már belebukott. Muszáj életében napról napra arról döntenie, hogy melyiket realizálja. Az üdvösség valódi megvalósítása teljes lemondással és önfeladással jár. A teljes lemondás és önfeladás az én feladásával jár, s egyben transzmutáció: a nem-énné való átlényegülés. Az embernek így földi életében meg kell szüntetnie magában azt a valakit, aki kimondta: enyém, aki önmagához ragadta és meg kívánta tartani azt, ami sose volt övé. Magát a létezést.

A létrehívó szétosztja önmagát, teremtményeiben él, a létezőkben. Ő maga nem él, létrehívottjaiban ölt testet, vagyis a létezőkben él. Ő az, aki önmaga létével mit sem törődve szétosztja azt, hogy másoknak életük legyen. A létezők így tőle kapják létezésüket, s bár önállók, abszolútak, függetlenek és szabadok immár, létezésüket a létrehívónak köszönhetik. Létezésük ajándék.

Aki ráébredt arra, hogy létezésében a létrehívó él: szétosztja önmagát, épp úgy, ahogy azt a létrehívó is teszi. Ezután már nem vet, nem arat, csűrbe sem gyűjt. Nem fél, nem szűköl, nem számolgat, nem remél, nem panaszkodik. Nem vágyakozik, nem keresi a maga javát, nem gondol a jövőre, nem kesereg, nem kér, nem kétkedik, nem kapaszkodik, nem mondja, hogy enyém, mindent szétoszt, amiről azt gondolja az övé lehetne. Minden vonalon és egészen feladja önmagát. Feladja azt az ént, aki önálló, önirányú, önbeteljesítő életet próbál kialakítani, azért, mert tudja: ez lehetetlen, s teljesen szembemegy a létrehívó egyetlen valódi és örök aktusával, az élet szétosztásával.

Valójában nincs én, mert amint megjelenik az én, ott halandóság és öncélúság keletkezik. Ez pedig lényegéből adódóan eleve bukásra ítélt. Csak az egyetlen örök isteni aktus létezik, a lét tökéletes szétosztása, teljes odaadása. Ez az egyetlen aktus éltet mindent.

Vegyétek és egyétek. Ez az én testem, mely értetek adatik. Ugyanezt az aktust cselekedjétek az én emlékezetemre. – igézi Krisztus.

24. szín

Kedvesem!

Az önfeladás mágikus művelete módszeres technikai gyakorlat, ami azért szükséges, hogy helyreálljon bennünk a létezés eredeti állapota. A gyakorlat észrevehetetlen, ha mégsem, ott valami hiba van. A teljes önfeladás, vagyis önátadás: a visszatérés mágikus gyakorlata. Visszatérés a Semmibe. A Nirvánába. A mennyországba. Föladni azt az ént, aki a létezést félreértette, hogy ezáltal a kozmoszba költözött én feloldódjon a Lét végtelen tükörsima óceánjában, hisz a létezését csak ekként tudja igazán helyreállítani. Nincs önálló és magában való létezés, hanem csak az az egyetlen aktus létezik, amellyel erről a létező lemond. Ezt az aktust gyakorolja a Létrehívó is, örökkön. S tudjuk, gyakorlat teszi a mestert.

Azonban tudnunk kell: minden létező megkapta azt az abszolútságot, függetlenséget, önállóságot és szabadságot, amellyel a Létrehívó is rendelkezik. Létrehívója önmagát adja, így a létrehívott ugyanazokkal a tulajdonságokkal bír, mint teremtője. Így a létező maga dönt létezésének helyéről és módjáról. Ha nem utánozza létrehívója örök és egyetlen aktusát – a létezés teljes szétosztását – akkor sem esik ki a Létből, hisz abból van. Önnön életet élhet, melyben – az előzőekből adódóan – megjelenik az én, aki tévesen azt hiszi: a létezés öncélú és önirányú. Az önálló létezésre törekvő létező kimondja azt a szót, mellyel eltorlaszolja és bezárja magát, kimondja: enyém, s ezzel elzárkózik annak az aktusnak a gyakorlásától, mely a létezőket élteti. Nem képes éltetni, csak arra képes, hogy másoktól elszívja az életet, azzal, hogy kimondja, a létezés az enyém. S mivel a létezés határtalan, végtelen és nem befogható, ezért minden kell neki, s most már nem áll meg, s csak azt skandálja: enyém, enyém. Így szakad el, a valódi és igaz élettől, a létezés eredeti módjától. Rossz gyakorlatokba kezd, melyet csak az „enyém” varázsigéje mozgat.

Ettől kell megszabadulni. E művelet technikai megvalósítást igényel, e művelet a megszabadulás gyakorlata, annak az énnek a felszámolása, aki abban akadályoz minket, hogy a létezést a maga valóságában élhessük. Létezésed akkor lesz valódi, ha azt szétosztani tudod. Ezzel a teremtő örök aktusát gyakorlod, így válsz ismét olyanná mint Ő.

A megszabadulás művelete módszeres mágikus gyakorlat, azaz valódi technika. Az isteni aktus realizálása. E gyakorlat az emberi élet feladata. Észrevehetetlen, mert a világ számára látható, külső jele nincs. Nem is lehet, hisz a bal kezed sem tudhatja, mit csinál a jobb. Amit a világ látni akar, az látszat. Amit a világ nem vesz észre, rejtve marad, de valódivá válik. Ami történik észrevehetetlen. Rizst eszel, munkába jársz, játszol a gyerekkel, teniszedzést tartasz, elvégzed a napi rutint, rendbe rakod a házat, főzöl, kapálsz, megmetszed a gyümölcsfákat, reggeltől lefekvésig teszed azt, amit eddig is tettél, de mindezt nem most már nem magadért, hanem mindenki másért. Lassan és észrevétlenül úgy alakítod az életet, hogy ne te kerülj helyzetbe, ne te kerülj a középpontba, ne te magad legyél fontos, ne a magad kényelme, jóléte, akarata, gondolata, kívánsága, vágya legyen fontos, hanem mindenki másé. Ezért nem gyűjtesz már többé és nem lesznek elveid és meggyőződéseid, nem vágy és nem félsz és nem kiabálsz, nem ragaszkodsz semmihez, nem rohansz és nem lihegsz, és nem szorongsz, és nem fontos többé a magad kényelme, melege, vagyona, nem fontos többé a ma és pláne a holnap, nem szeretsz és nem gyűlölsz többé és nem hitetlenkedsz, és nem hiszel többé. Ezt mind az én teszi, aki csak magának akar megtenni, kikaparintani és megtartani valamit, attól félve leginkább, hogy ha nem lehet az övé minden, nem lesz semmi sem az övé. Mert nem tudja: épp fordítva van. Ha semmi sem az enyém, akkor igazán minden az enyém, mert a semmi egyenlő a mindennel és a minden a semmivel. Aki el tudja engedni az életet, az mindenestül megkapja azt. De ehhez, egészen el kell engedni.