Remény

Rég volt. Még nagyanyám mesélte ezt a történetet…
Faluvégen laktak Mihályék. Ínséges idők jártak akkortájt, ők meg aztán a szegényebbeknél is szegényebbek voltak. Néha még tűzifára sem jutott nekik. Pedig, Mihály Péter rendesen eljárt dolgozni, nem volt finnyás, minden munkát elvállalt, csakhogy a csak jusson ennivalóra. Mihályné otthon kimosta mások szennyesét. A teknőben sikálta lepedőket, ingeket, majd ropogósra keményítve, hófehéren, patyolattisztán vitte házhoz a megrendelőknek. Szerették az asszonyt, panasz nem volt a munkájára, pontosan szállított mindig.
Mihályék lánya Erzsike, vékonydongájú, beteges leányka volt. Arca márványosan fehér. Nagy, barna, őzike szemeivel olyan bánatosan tudott nézni, hogy az embernek belesajdult a szíve. Időnként segített édesanyjának, de nagyon gyengécske volt, hamar elfáradt.
– Ülj le lelkem! – simította meg lánya haját az anyja.
– Édesanyám, ha mozgok akkor legalább nem fázom – felelte Erzsike.
Szomorúan nézte sápadt leánykáját. Szürke ruhájában úgy festett, mint egy riadt kis veréb. Pedig idén se biztos, hogy telik cipőre, meleg kabátra.

Beköszöntött az ősz. Abban az évben, a mogorva arcát mutatta ez az évszak. Hideg széllel, esővel érkezett. A fák hamar ledobták lombruháikat, mert a viharos szél gyorsan lecibálta róluk.
Erzsike szülei még több munkát vállaltak, csakhogy előteremtsék a lányuknak a cipőre, kabátra valót. Mihály Péter a másik faluban kapott munkát. Vidáman indult kora reggel és így szólt:
– No, anyjuk, lehet hogy lesz cipő Erzsikének. Tán még egy melegebb vállkendőre is futja! – mondta mosolyogva. Estefelé hozom is neki.
Erzsike még az ágyban volt de a motoszkálásra felébredt és hallotta apja szavait. Madarat lehetett volna vele fogatni! Ha lesz cipőcske és meleg kabátka, vagy kendő, és akkor mehet télen is iskolába! Hisz a nagy hidegben nem járhat mezítláb, kabát nélkül! A teremben szerencsére mindig jó melegecske volt, a tanító úr pedig olyan sok érdekeset mesélt, hogy Erzsike itta a szavait. Jól ment neki a tanulás.

Kipattant az ágyból, egész nap segédkezett a házimunkában. Sepert, kavargatta az ételt a tűzhelyen. Nem érzett fáradságot. Anyja boldogan nézte, hogy milyen szorgosan tesz-vesz lánya. Akinek arca kipirult, nyoma se volt a sápadtságának.

Erzsike pontban négy órakor kiállt a házuk elé. A nap még gyengéden cirógatta az arcát, mintha az is vele örülne. Rózsaszín fejkendőt kötött a fejére, vékony, kopott, rozsdaszínű takarót terített magára, amit a molyok már itt-ott kikezdtek. Mezítláb ácsorgott a résnyire nyitott ajtó előtt, onnan kiszivárgott egy kis meleg. Izgatottan várta az apja érkezését. Hozza neki a cipőt és tán a vastagabb vállkendőt is! Kezdett lehűlni a levegő, fázósan húzta össze magán a vékony takaróját. Arra gondolt, hogy milyen jó lesz, ha megkapja a cipőcskét és a berliner kendőt. Nem fog ám akkor fázni! Az iskolában meg majd csodálkoznak, milyen jó cipője, kendője van az idén.
Kémlelte az utat, hátha feltűnik az apja. Már vacogott, de kitartóan várt. Várt, várt, de hiába.

Az apja helyett a hír jött. Mielőtt indultak volna haza, baleset érte. A kórházban még tudott beszélni, meghagyta társának, hogy vigye el piacon vásárolt cipőt és meleg kendőt Erzsikének. Aztán lecsukta a szemét, egy nagyot sóhajtott és örök nyugovóra tért.
Erzsike némán állt az anyja mellett, szeméből peregtek a könnyek.