Remény nélkül

Csak ültek egymással szemben. Nem mozdultak; némán nézték a másikat.
– Akkor ennyi? – kérdezte Wolf. – Nem akarod?
– Ennyi – felelte Daniela alig hallhatóan.
A férfi bólintott. – Az jó.
Nem mondtak semmit; csend telepedett rájuk.
– Hát akkor… összepakolok.
Daniela csak meredt maga elé. Nem látta, ahogy Wolf elment összeszedni a holmiját. Tudta, nem tart majd sokáig, hogy a férfi elfelejtse őt; biztos volt abban, hogy megtalálja a módját.
Húsz perccel később a férfi visszatért, kezében a csomagjaival. – Készen vagyok – mondta. Daniela bólintott. – El sem búcsúzol? – kérdezte halkan. Wolf letette a csomagokat, és átölelte a hozzá lépő nőt. Szorosan összebújtak; mindkettőjükben feltört a hat év minden történése. Daniela elsírta magát, Wolf pedig simogatta a haját és a hátát. Nem sejthette, mire gondol a nő, mi az, ami miatt sír.
Olyan érzése volt, hogy utoljára öleli át a férfit.

– Sajnálom, Wolf – mondta Reinhardt együttérzően. – Tudom, min mész keresztül, de nincs más választásom.
Wolf ránézett. – Akkor ki vagyok rúgva?
– Nézd – felelte a férfi. – Mint a főnököd, én számolok el a teljesítményeddel, ami, lássuk be, a szakításotok óta rohamosan csökkent. Két hét alatt harmincöt százalékot romlottál, és az bizony, tetszik, nem tetszik, gombócból is sok. Manfred magánkívül volt a tegnapi értekezleten, mikor megkapta a részleg teljesítményelemzését.
– Tehát kirúgsz.
Reinhardt feszengve nézett Wolf szemébe. – Kénytelen vagyok. Erről nem én tehetek, nem én hozom meg a döntéseket. Értsd meg, nincs választásom…
– Értelek én nagyon jól – mondta Wolf. – Összeszedem a holmimat és már itt sem vagyok. – Kiment és becsapta maga mögött az ajtót.
Reinhardt némán nézett utána.

Már csaknem három hónap telt el. Wolfnak rettenetesen hiányzott Daniela. Szerette volna érezni az illatát, átölelni, megcsókolni, a lába elé tenni mindent, ami még megmaradt az életéből, de nem tehette.
Elvesztette őt. Elvesztette a munkáját. Már nem tudta volna mindkettejüket eltartani. Segélyből élt, ami arra is alig volt elég, hogy egymaga megéljen belőle.
Épp bevásárolt, mikor hirtelen meglátta Danielát. A fűszerek között válogatott éppen. A férfit hirtelen elöntötte a boldogság; odasietett. – Szia – mondta.
Daniela meglepetten mosolygott rá. – Szia. Örülök, hogy látlak. Hogy vagy? Mi történt veled?
– Nem sok. Két héttel azután, hogy szakítottál, kirúgtak a cégtől. Állítólag a szakítás miatt romlott a teljesítményem.
– Sajnálom, én nem…
– Ne sajnáld – mosolygott keserűen Wolf. – És veled mi újság?
– Épp bevásárolni vagyok a párommal…
– Nahát. – Wolf szájíze hirtelen keserűbb lett, mint ha bevett volna egy doboz gyógyszert. – Van párod?
– Igen – pirult el Daniela. – Már két hete…
– Itt vagy, drágám? – hallatszott egy másik férfihang, aztán felbukkant Reinhardt. – Á, Wolf… szia – nyújtott kezet. Wolf elfogadta. Drágám, sietnünk kell. Négyre jönnek Waltherék, és nem szeretném megvárakoztatni őket.
– Persze – mondta gyorsan Daniela. – Szia, Wolf. Majd legközelebb beszélgetünk. – Kéz a kézben mentek tovább Reinhardttal.
– Igen – mondta Wolf alig hallhatóan. – Majd legközelebb.

Daniela épp az előételt szolgálta fel Waltheréknek, mikor megcsörrent a mobiltelefonja. Elnézést kért, kiment a konyhába, és fogadta a hívást.
– Daniela Hauser.
– Fräulein Hauser? Friedrich Gass vagyok a rendőrségtől. Ismer egy bizonyos Wolfgang Beckert?
Daniela gyomra csomóba ugrott. – Igen. Miért, mi történt vele?
– Becker úr három órája öngyilkos lett. Hagyott önnek egy búcsúlevelet. Jó lenne, ha el tudna jönni átvenni.
Nem akarta elhinni. Zokogva kirohant a házból, kocsiba vágta magát, és már száguldott is. Meg akart győződni arról, hogy Wolf él és jól van. Át akarta ölelni, és képes volt újrakezdeni vele.
Wolf háza előtt rendőrautók fogadták. Kiugrott a kocsiból, a döbbent rendőrök tekintetétől kísérve beszaladt az épületbe, tekintetével a férfit kereste. Hogy a könnyei elálltak, észre sem vette.
– Fräulein Hauser?
– Igen – felelte a sírás szélén.
– Friedrich Gass, gyilkossági csoport. Itt a levél. – Átadta Danielának, aki remegve nézett körbe.
– Hol van Wolf?
– Ott – mutatott a nyomozó a belső szobába. A nő gondolkodás nélkül belépett, nyomában a rendőrrel. Wolfot még nem tették bele a hullazsákba; úgy feküdt a földön, mintha aludna. Daniela mellétérdelt. Remegő kézzel nyitotta ki a borítékot. A levelet minden kétséget kizáróan Wolf írta; a borítékot finom vérpermet borította, mint a szobában minden mást, ami a közelben volt. Jellegzetes dőlt betűit ezer közül is felismerte. A borítékra azt írta: Daniela Hauser, és a nő mobilszámát. Valószínűleg a rendőröknek.
A levélben ez állt:

Drága egyetlen Daniela!

Wolf

Daniela felnézett a levélből. Kihúzta a kisszekrény felső fiókját, és egy kis dobozkát talált benne. A dobozkában egy gyűrű csillogott.
A nő megsimította Wolf sápadt, kihűlő arcát. Észrevette a csipkés szélű lyukat a férfi halántékán. Lejjebb siklott a tekintete. Wolf egy képet szorongatott. Ő és Daniela voltak rajta. Ez volt a legelső közös képük. Elsírta magát.
Igaza volt. Tudta, nem tart majd sokáig, hogy a férfi elfelejti őt. Biztos volt benne.
Végül megtalálta a módját.