Reménytelen

– Elnézést, tanár úr, mit mondott? Lemaradtam…
– A mondat vége ez volt: „a cél a tartalmi idézés”. Folytathatom? Sikerült leírni?
– Igen, köszönöm.
– Tehát, mint már mondtam, az órán fölösleges szó szerint leírni, ami elhangzik, ésszerűbb odafigyelni, értelmezni, amit a tanár mond, majd vázlatpontokba szedni a lényeget.
– Tanár úr, megkérhetem, hogy lassabban beszéljen? Nem tudok ilyen gyorsan írni.
– Természetesen. Akkor mondom lassabban: sajnos az efféle gondolkodásmód egy bizonyos pont után nem megtanulható. Ha az ember már eléggé elbutult, nagyobb mértékű változás már nem érhető el, az alany pedig ennek következtében nem rendelkezik majd a megfelelő józanésszel. A józanész hiánya…
A csengő ekkor megszólalt, a diákok kérdőn felnéztek füzeteikből, várva a folytatást. A tanár pár másodpercig csak nézte az üres tekinteteket, kezét szeméhez emelte, fejét pedig lassan megrázta. Aztán kezét visszaeresztette, és emeltebb hangon, hogy az egyre hangosodó diákok jól hallják, bejelentette, hogy a következő órán innen folytatják, viszontlátásra!
Fellélegzett, amint beért a tanári szobába. Körülnézett, és meglátta a 11.D osztályfőnökét. Nem ismerte nagyon, még csak két hete tanított az iskolában, de úgy érezte, meg kell, említse neki a szomorú tényt, hogy osztálya nemhogy a harmadikos gimnazisták, hanem a hatodikos általános iskolások elvárt szintjét se éri el. Oda is ment hozzá.
– Jó napot, kolléga!
– Jó napot!
– József, a diákjai…
– Ó, ne is mondja! Tudom, olyanok, mint egy valóságshow. Apropó valóságshow, látta tegnap a Győzikét? Az a féleszű, már megint…- kezdte lelkesen, de a folytatást már nem hallotta a fiatal tanár. Sóhajtott egyet, majd kezét ismét szeméhez emelte, s lassan megrázta fejét.
Két nappal később hatodik óra után kiugrott egy harmadik emeleti ablakból; pont a fejére esett. A mentő elvitte, de útközben meghalt. Az iskola pedig feladta a reményt, hogy talál még egy tanárt az újonnan bevezetett gondolkodásmód órára. Reménytelen.