Rendrakás

Persze. Megint.

Elhatároztam, hogy ma rendetrakok. Épp itt volt már az ideje, nem is tudom már, hogy mióta halogattam.
Az íróasztalomon állt egy halom papír, először annak estem neki. Magam is meglepődtem, miket találtam ott. Pedig meg voltam róla győződve, szilárdan és rendíthetetlenül, hogy én, ha már senki más nem, akkor is, átlátok a káoszon és mindenről tudom, hol van. Úgy látszik, tévedtem.
A halom nagy részét két évvel ezelőtti tanulmányaim képezték a német nyelv rejtelmeiről. El akartam süllyeszteni (persze kicsit rendezettebb formában!) a tavalyi meg az idei paksaméták alá, szigorúan időrendben, egy fiókomba.
A fiók rejtélyes módon tele volt szatyrokkal. Különböző helyről és időből származó zacskókkal, nájlonokkal, ajándékcsomagolókkal. És ha már, hát felkutattam a másik három fiókot is az asztalban.
Ezek mélyén pedig ismét csodákra leltem. Régi-régi rajzok és festmények, mázolmányok, színesceruzával, filctollal, vízfestékkel, temperával, de még egy befőttesgumikból összeragasztott kép is akadt, igen kreatív. Néhányat ki akartam tenni a falra, de nem tudtam, hogyan. Talán majd később, és tovább vájkáltam az elfeledett emlékek között.
Egy újabb szatyor alatt szétszórt papírlapokra találtam. Csodaszerű volt, ahogy a kiemelt lapok után mindig előtűnt még néhány. Mint egy varázslat, úgy hívtam elő az emlékeket a különálló papírokon. Lose Blätter, jutott eszembe egy német szerelmesvers különös szókapcsolata, de azonnal el is fújta a szél, ahogy belemerültem a kéziratokba.
Lehasaltam a padlóra, és szétteregettem a lapokat. Nagy munka lesz rendezni. Teljes káosz.
Aztán olvasni kezdtem. Szívbemarkoló történetek bukkantak elő a feledés homályából. Sajnáltam nagyon azt a lányt, aki akkor voltam, mikor ezeket a meséket írtam, amikből sütött, hogy írójuk csak egy kis szeretetre vágyik, mindennél jobban. Éreztem, ha ennek nem szakad vége, elsírom magam. De nem tettem le, olvastam tovább, egyre mélyebbre merülve abban a rózsaszín mesevilágban, amit magamnak teremtettem – és egyre szomorúbb lettem. Nem is értettem, miért, mikor szándékosan gyönyörűvé, romantikussá, széppé fontam a történetek fonalát. De rámnehezültek a túl szép, tehát nem igaz események. Ha nem emlékeznék is: tudnám. Hazugság. Mese, egy hamis képzet, amibe a szívemet ringattam.
Megkönnyebbültem a valóban felhőtlen részeknél. Néhol fel-fel nevettem, ahol egy vidám emlék úszott felém, nem is találtam meg mindent leírva, gondolkodni kellett, de jól esett kiszakadni a képzeltből a valósba. Hogy is volt, hogy is volt…? Az a „dilis kis dal”, amit „rólam-nekem, improvizációban” írt valaki? Énekeltem, mikor eszembejutott, hangosan. „Kiöregedtél, Klári, nem tudod már megcsinálni…” Kétségbeesetten kapaszkodtam abba a két rövid sorba. Tovább, hogy volt? „A tenyeresed marha gyenge, a fonákod meg…” A fonákom meg? Már nem emlékszem. De! Most, most… Nagyon zsenge? Igen ez volt az…
Aztán egy árnyék jelent meg fölöttem. Egy fenyegető, félelmetes, sötét árnyék magasodott a szobámban, tornyosult ott, előttem, elhalványítva a szikrázó villanyfényt. Mi ez? A szanaszét heverő papírkupacokra mutatott. Számonkérően kérdezte. Mi ez?

Az epika kudarca, befejezetlen történetek az életemről, az álmaimról.

„Naiv, boldog, szép, rózsaszín álmok ezek,
és ha felébredek, majd biztos könnyezek.”

Minden egyes leírt szó fájdalmas szúrás az Író testébe.

Ott vannak, szétteregetve előttem a földön, kiszolgáltatva nekem a valós és képzelt események, a helyszínek, ahol jártam és ahol nem, és a vissza-visszatérő figurák. Az árnyak, akiket ismertem, és akiket én teremtettem.
Kitty például, ahogy régebben magamat neveztem az ilyen történetekben, amikor álmodoztam. Újra találkoztam Kittyvel, a tizennégy éves kamaszlánnyal, aki senkinek, mégis mindenkinek akar tetszeni, és persze mindenki körülrajongja. Francois, Adam, Filip, meg még ki tudja, ki lett volna benne a mesében, ha továbbírom.
Kittyvel, a tizenkilenc éves önző lánnyal, aki ártatlanul magáravállal egy rablógyilkosságot, hogy megmentsen valakit, akit nem is ismer. „Nézz körbe: mennyi fiatal arc! Mind élni akar! Az is, aki elkövette ezt a butaságot. (…) Holnap meghalok – vállat vont. – Remélem nem fog fájni. Értem úgyse kár.” Ezt mondja szerelmének az utolsó pillanatban tett vallomás előtt, miközben egész nyomorult életét saját magára tette fel, jól tudva, hogy „egoista”, és valahol, mélyen, szenvedett is, mert meg akart változni.
Kittyvel, aki egy nemzetközi táborban talákozik egy luxemburgi sráccal, Eric-kel, és persze szerelmes lesz belé, különben nem írtam volna meg. Egy érdektelen fiú lett volna ő nekem, és egy érdektelen lány én neki, mint a valóságban, de persze az írásban ő is megszerette Kittyt, méghozzá azonnal, és nyáron, persze, újra találkoznak majd… Persze.
Kittyvel, aki méregkeverő fortéllyal szerezte vissza tizenhatezer sheyan-ját (nagy pénz!) Brenantól, aki folyton Cicának szólította őt. Női praktikák, mindent elsöprő szerelem, egyetlen sokkhatásra megváltozó (megjavuló!) bűnözők tizennégy-tizenöt éves fejjel.
Újra találkoztam Balatoni Mártával, a talpraesett, kilencedikes gimnazistával, aki szintén én voltam, csak közkedveltebb, társasági lény kiadásban.
Újra találkoztam Egyetlen, Utánozhatatlan, Utolérhetetlen és Minden Téren Felülmúlhatatlan Matilda Tamara Fennséges Holdhercegnővel, aki először közönyével, megvetésével, majd szándékos bosszantásaival az őrületbe kergeti egy őt rajongva imádó hódolóját, Pétert (akit pórnépnek nevez), míg az végül beáll a légióba. Ott minden bizonnyal megöletné magát, ha nem akarna öt év múlva olyan nagyon hazatérni, hogy feleségülvegyen engem. Én persze utáltam őt, de azért nagyon aggódtam érte, bele is betegedtem, mikor megtudtam, mi történt, még szerencse, hogy az írásban, álomban, mert persze a valóságban nem, ott volt velem Jegesy, akit egyre gyakrabban neveztem Jeremynek…
Újra találkoztam Jeremyvel, egy vöröshajú, csupaszeplő, vézna fiúval, akibe szerelmes volt Kitty, elvonult előttem Szép Heléna, meg ahogy Kitty szerint elképzeli őt Jeremy. Mert ha az elképzelés hasonlít rám, akkor biztos belém szerelmes, nem abba a feketehajú lányba, aki az osztálytársa, gyönyörűszép, tökéletes, még csak nem is pattanásos, és nagyon jó a segge.
Az írásaimban ő nagyonis szeretette Kittyt, a legromantikusabb elképzelt csók az ő ajkaikon égett.
Újra találkoztam Humsival és Turival, akik egy ismeretlen, idegen, furcsa bolygón halnak meg, mert beleütötték az orrukat az „Ujjacskák” dolgába: a különös lényekébe, akik elmenekülnek, ha nevetést hallanak. Amúgy pedig véres gyilkosok, és a végén, persze, kiderül, hogy mégsem.
„Kicsi volt és békaszerű, akkora, mint egy kisgyerek. Bőre – vagy inkább pikkelye? – fényes volt és zöld, szinte világított. Arcán távolülő szemei sárgák voltak és aránytalanul nagyok. Aprócska fülkagylói majdnem a tarkóján nőttek, hegyesek voltak és hátrafelé nyúltak. Rövid karjai voltak, de az ujjai hosszúak…” És így tovább. A végén persze kiderült (volna), hogy a lény a dögös főparancsnoknő, Mila eltűntnek hitt apja, átváltozva (vagy átváltoztatva?), de hogy azután mi lett volna, már nem tudom. Mindegy is, hiszen idáig se jutottam.
És végül újra találkoztam két évvel ezelőtti önmagammal, barnult bőrrel, egyes szám harmadik személyben hazaérkezvén az üres lakásba, ahol csak a lecsupaszított falakat találom. Sehol senki és semmi. Hátborzongató rémmese.
„Mi történt? Egyetlen hosszú percig némán állt és az üres falakra meredt. (…) Valaki még a szögeket is kihúzgálta.”
Saját szobájának rettenetes ürességét hagyja utoljára. „Leroskadt a hideg parkettára – már sírni sem volt ereje.”
Aztán árnyak jelennek meg körülötte, szédítő táncba fognak, és elfeledett emlékeket dörgölnek az orra alá. Szerelmek, rokonok, tanító nénik, barátok és haragosok egy-egy mondata hangzik el. „Felébred a múlt.”

Kedvelt motívum az emlékekből érkező árny, aki figyelmeztet valamire, ami fontos, de persze fáj. Jaj, nagyon fáj! Ne kínozz!
Igen, tudom! Itt fekszem megint, a szétszórt, teleírt lapok között, az emlékeim között, és persze írok. Megint.
De ezúttal befejeztem.

(2006. július 8-9.)