Repülés

Ma, ahogy mentem a városba, láttam egy bolondot. Irigyeltem. Csak ment, bamba vigyorral a képén, a nyál csurgott a szájából. Vigyorgott, és biztos nem érzett semmit, csak boldogságot. Nem tudom, még soha nem voltam bolond. Pedig sokszor jó lett volna, ha én is csak ülök, hallgatom az Izét bamba vigyorral a képemen. Mostanában magamban már nem mondom ki a nevét. A párom, a férjem, az uram. Nem, már nem az. Csak így, hogy Izé. Ő sem szólít a nevemen már évek óta. Csak anyának. Nem vagyok az anyja. Nő vagyok, vagy legalábbis még mindig azt hiszem magamról. De felőle lehetnék akár az anyja is, nőként nem tart rám igényt. Mert az utóbbi években vagy dolgozik, vagy iszik. Dolgozik, mint egy állat, utána meg iszik, mint egy állat. Neki olyan asszony való, akinek két keze van, esze meg egy szál se.
Szex… Semmi. Néha még álmodom vele. Vagyis nem vele, hanem a szeretkezéssel. De mostanában már azzal sem. Csak a repüléssel. Egyszer azt olvastam, hogy Freud szerint repüléssel álmodni szexet jelent. Álmomban ott kucorgok egy fán a kórház kertjében. Gyerekkorom játékainak színtere, nagy bozótos rész, néhány topolyfával, én ott ülök az ágak között. Egyszer csak kitárom mind a két kezem, és alájuk kapom a levegőt. Ahogy csapkodok, mind feljebb és feljebb kerülök. Nem félek egyáltalán, boldog vagyok, pedig mikor ébren felmászok a padlásra a létrán, már szédülök, és nem merek lenézni. Ott akkor nem. Csak szállok, szállok, egyre magasabbra, figyelem a lent törpülő kis patakot, aminek partján egyszer egy döglött disznó hevert. Emlékszem, a barátnőmmel savanyú káposztáért voltunk, őt küldte el az anyja, kellett az aznapi ebédhez. Annyira közel mentünk a döglött disznóhoz, hogy a végén beleesett a nejlonba csomagolt káposzta. Kivettük, kicsorgattuk belőle a vizet, és hazavitte. Utána csodálkoztak rajta, hogy nem akar ebédelni a finom töltött káposztából.

Emelkedek fölfelé, és tudom, hogy csapkodnom kell a kezemmel, ha nem akarok leesni. Már egészen magasan járok, magasabban, mint a trafóház, amiről azt találtuk ki, hogy egy boszorkány lakik a belsejében, és a kórházi hulladékot eszi. Kivett mandulákat és a születésük után meghalt kisgyerekeket. Elképzeltük, és borzongatott bennünket a félelem. Akkor még nem tudtam, hogy attól kell félni, ami van. Mint például az Izé.

Az este későn jött haza. Nem vártam, mert már régóta nem várom. Megölte még a szikráját is a szerelemnek bennem. Csak mostanában mindig összerándulok, mikor csukódik a kapu. Mert vagy fáradt és mérges, vagy részeg és kötözködő. Most részeg volt, hallottam, ahogy kint a teraszon nyúzza a kutyát, tépi a fülét, az meg szegény, visít fájdalmában. Mert tűri a balga jószág, amilyen nagy, olyan ostoba és jóindulatú. Bár egyszer beleharapna. Belemélyesztené a fogait, és tépné, marcangolná a húsát, hogy csak egy véres cafat maradna belőle, ne tudjon vele többet ütni. De ő sem mer fellázadni. Tűri a megaláztatást, mint ahogy én is.
A gyereknek legalább volt annyi esze, hogy bemenjen a szobájába, és magára csukja az ajtót. Szinte látom, ahogy a fülébe illeszti a kis bigyókat, és bömbölős zenét hallgat. Mert tudja, hogy mi következik. Ordibálás, veszekedés. Mindig, mindig ugyanaz.

Bement a fürdőszobába. Én hallgatózok remegve, némán, mint egy bogár. Szöszmötölés. Üvegcsörömpölés. Utána káromkodás. Majd egy puffanás. Később csönd. Hosszú csönd. Be kéne menni, megnézni, mi van vele. A gyerekem apja. Győzködöm magam. Ember vagyok, humánus ember. Valamikor nővér szerettem volna lenni. Régen volt.

Óvatosan résnyire nyitom az ajtót. Ha csak elaludt, felébred, és kezdődik minden, előröl. Odamegyek hozzá. Ruhái szanaszét szórva a padlón. Ő meztelenül fekszik a ruhakupacban, feneke égnek meredve, horkol. Visszahúzom, becsukom az ajtót.

Benyitok a gyerekhez.

– Gyere, elmegyünk.

Megfogom a kezét, és húzom kifelé. Nem hagyok neki annyi időt sem, hogy cipőt húzzon, zokniba menekülünk, lábbelink a kezünkbe himbálódzik. Szaladunk, csak a sarki ház takarásában állunk meg, hogy felvegyük. Megyünk az anyámhoz. Itt lakik nem messze, alig tíz perc gyalog. Felnézek a csillagos égre. Szabad vagyok. Megint azt érzem magamban, mint mikor a repüléssel álmodok. Meg mertem tenni. Itt fogom hagyni, eladjuk a házat, elmegyünk, és új életet kezdünk. Én és a gyerek. Munka is biztos akad valahol. Addig meg majd elleszek az anyámnál, míg talpra nem állok. Ő az anyám, csak fog segíteni rajtam.

Bekopogok az ablakukon. Még fent vannak, tévéznek. Ő és az a nagyfejű parasztember, akihez az apám halála után feleségül ment.

Kinyissa az ablakot.

– Hát ti?

Gyorsan elmesélem, mi történt. Nyílik a kapu, beenged. Leülünk a konyhában egy székre. A gyerek a sámlira kucorodik mellém, néz rám. Belőlem ömlik a szó, mesélek, mondom, ki akarok törni, ott akarom hagyni, elegem van, elmegyünk, keresek munkát és lakást, csak egy pár napig engedje meg, hogy ott ellegyünk, talpra állok, új életet kezdünk.

Hallgassa, hallgassák.

– Itt nem maradhatsz.

A nagyfejű is csak bólogat anyám szavaira.

– Haza kell menned. Ő a férjed. Mi lesz vele? Lehet, hogy most is rosszul van. Tudod, hogy cukros, magas a vérnyomása. Lányom, egy asszonynak tűrni kell.

Nekem valami elkezdi szorítani a torkom. Félelem, sírás? Vagy a kettő keveréke? Érzem, ahogy szárnyaimból lassan elkezdenek kihullani a tollak, már nem repülök, zuhanok lefelé, lent a sötét és jeges víz vár. Testemen valami fásult zsibbadás vesz erőt, szavait hallgatom a távolból.

– Ma még itt alhattok, utána reggel szépen hazamentek.

Én szédelegve követem a szobába ágyat bontani. Nem akarok többé repülni. Még álmomban sem.