2007. április 24.
A világ körülöttem – az a világ, ahová csak nagyon kevés embert engedtem, amit a magam kedvére építgettem, színeztem, ami a menedék volt számomra – kezd összeomlani. Ami eddig biztos és szilárd volt, megingott vagy ledőlt. A dolgok már mind egészen esetlegesek. Félek, hogy nem lesz hová kapaszkodnom és magam is kizuhanok innen.
Ma tudtam meg. Csak annyit voltam képes kinyögni:
– Ó.
De belül?
– Miért? Hogyan? Az nem lehet!
Szakítottak. Ezt elég borzasztó leírni, így önmagában is. Ez a szó… annyi mindent jelent. Elszakítani, kiszakítani, megszakítani, szétszakítani – széjjelszaggatni, ó! Kitépni egymás lelkéből magukat!, azt a hosszú időt azt a sok élményt… Én nem voltam ott. Nem voltam ott, csak néha, és nem tudom, mi mindent éltek át együtt, de ők annyira biztosak és összetartozók voltak, mint… Rómeó és Júlia, Mester és Margarita, Tom és Jerry, Inci és Finci, Bűn és Bűnhődés, Háború és Béke, Kutatás és Fejlesztés, két szó, két név, amit mindig együtt mondanak, két ember, akikről mindig együtt beszéltünk. Akik összetartoznak. Számomra még mindig, ennek történelmi háttere van. Ők már akkor szerelmesek voltak, amikor én megismertem őket. Egyszerre, kettejüket. Még nem volt hivatalos, de én már akkor azt hittem. Aztán később tényleg.
És most? Nem csak elszakadt valami, amit széttéptek, erőszakkal és durván, de leomlott az a biztonságérzet is, hogy ők ketten – ketten vannak! És félek, félek…! Mi lesz így? Mi lesz, ha velem is ez történik?
Teljes képtelenség ez az egész történet. Olyan, mintha Costa Rica kettéválna Costára és Ricára. Costa Rica, Pura Vida. Tiszta Élet. Tiszta agyrém. Félek.
2 hozzászólás
Ígéretes. Kíváncsian várom a folytatást! Grat.
üdv, banyamacs
Szia!
Valóban érezni a szorongást, a kettéhasadás kezdeteit. Én is várom a folytatást.
Rozália