Rideg szívvel

Nóra felállt az asztaltól, tépelődése színhelyétől, és az ablakhoz lépett. Gondolatai szerencsétlen halmazát, mint nyüszítő, árva kutyakölyköket egy kézlegyintéssel otthagyva lebámult a nyolcadikról. A rengeteg autó, mint megannyi kitinborítású óriásbogár föl-alá futkosott az úttesten. Az ezernyi, egyenként értelmes tevékenység innen fentről óriási káosz képzetét keltette. Egy közös volt csak bennük: mind siettek valahová. Hogy a közeledő sötétség elől, vagy afelé igyekeztek, azt nem lehetett megállapítani, de valamennyi ment valamerre. Hátukon cipelve szerencsés, vagy szerencsétlen sorsuk minden terhét mindannyian igyekeztek elérni azt a célt, amit még a mai nap tartogathat számukra.
– Milyen szánalmas is – gondolta Nóra – Bizonyára mind azt hiszi, meg van győződve róla, hogy rettenetesen fontos úgy befejezni a napot, ahogy eltervezték. Ha valaki ebből az ablakból száz év múlva letekintene az utcára, a mostani rohangászók közül már egyet sem találna, bár valószínű akkor is lennének ilyen fontoskodó, szorgoskodó, szaladgáló bogarak, és azoknak is mindennél halaszthatatlanabb lenne, hogy terv szerint fejezzék be a napot. Az igazi perpaetum mobile. A bölcs természet saját játszadozására kitalálta az emberiséget, a világegyetem igazi örökmozgóját.
Lekuporodott a nyitott ablak alá. A külső zajok keveredve a nyüszítő kutyakölyök gondolataival, amik természetesen már megint rátaláltak, egészen körbeölelték…
… Lassan már két éve, hogy mindenhová követik őt. A szűkölő, szánalmas, szív-hideg gondolatok, amik Tamás halála óta élik a fejében az ő mindennapjait.
Tamás a fia volt. Tizenhét évesen talált rá a halál. Valószínűleg nem sokat keresgélt, csak véletlenül kiválasztott egy alakot, aki épp át akart menni az úttesten. Egy szempillantás volt az egész. A hatalmas kamion nem hagyott időt az elmélkedésre, hogy vajon elvégezte-e már a dolgát itt a földön. Nem kérdezte, hogy a szülei miként élik ezt majd túl. Nem kérdezett semmit, csak jött, és gázolt. Tiszta munka volt, esély se volt a túlélésre. Az az átkozott álom, ami a sofőr pilláit akkor lecsukta, kioltott egy életet, a gazdáját pedig hosszú-hosszú évekre rács mögé juttatta.
Nóra férje, Tibor vette fel akkor a telefont.
– Jégerik Tibor?
– Az vagyok.
– Itt Balsó János rendőrtörzsőrmester beszél a baleseti osztályról. Uram, a fiát halálos közlekedési baleset érte a Vörösmarty úton. Fogadja őszinte részvétemet. A testet ezekben a percekben szállítják a Szent Mihály Kórházba. Ott kap további felvilágosítást a balesettel kapcsolatban. Még egyszer részvétem, viszont hallásra.
– Nem! Neeeeeeem! – ordította Tibor.
Nóra csak a kiáltásra kapta fel a fejét. Olyan hang jött ki az egyébként higgadt férje torkából, mint amikor egy láncfűrészt teljes gázon túráztatnak. Hideg, fémes, rekedt hang, mely olyan erővel feszül neki a szoba falainak, hogy félő, kidönti a közfalakat, vagy megrepeszti az ablaküveget. Rekedt, és mégis éles, sikító hang, mely kettévág mindent, ami az útjába áll. Nóra pontosan emlékezett erre a hangra, mert utólag, ahogy a fejében ezerszer visszahallgatta, rádöbbent, hogy ez a hang vágta akkor el az egész addigi életüket.
A temetés után Tibort mintha kicserélték volna. Közömbös, életunt, egyhangú ember lett. Nagyon ritkán beszélt, s ha néha mégis megtette ezt, cinikus, gúnyos, vagy ironikus mondatai több fájdalmat okoztak, mint örömöt. Szűkszavú beszéde mint valami szennyes sárfolyam, fröcsögött a szájából. Egy-egy ilyen társalgás után Nórának ellenállhatatlan vágya támadt, hogy zuhanyozni menjen.
– Időt kell neki adni – gondolta Nóra – Még nem dolgozta fel a fiuk elvesztését. Bár sokkal jobb lett volna, ha ketten birkóznak meg ezzel a feladattal, mert ő is sokszor érezte, hogy teljesen elfogyott az ereje, de látta, hogy a férjére nem támaszkodhat.
– Egyedül kell kimásznom ebből az őrületből – mondogatta – és majd ha kint leszek, kihúzom Tibit is.
A fájdalmas élet szívszorító napokkal rakta tele a lakásukat. Csak az étkezések, vagy az elengedhetetlenül fontos beszélgetések alatt érintkeztek. Egyébként Tibor szemmel láthatóan kerülte a feleségét. Egyik este Nóra nem bírta tovább, és nekiszegezte a kérdést:
– Miért nem mész ki hozzá? Én ma is kint voltam nála, mint ahogy az elmúlt öt hónap alatt minden nap. Tibi, miért nem mész ki hozzá? Abban a temetőben a fiúnk fekszik!
– Ja! Vagy ami maradt belőle!
– Hogy mondhatsz ilyet? Neked nem hiányzik?
– Ami nincs, az nem hiányozhat.
– Miket beszélsz? Az életünk volt! Mindent érte, miatta tettünk. Szeresd! Tiszteld az emlékét, az mindig itt van, az örökre a miénk lesz.
– Volt, van, lesz. Ezek csak szavak. Pár torokból kitörő hang, vagy ákom-bákom betű, ha leírod. Mit akarsz tőlem? Hagyjál engem békén! Jó éjszakát!
Ez a kimért, nyugodt magatartás a végtelenségig felbosszantotta Nórát.
– Akkor inkább kiabálna – gondolta – vagy sírna! Jajveszékelne, vagy csapkodna, törne-zúzna, hogy lássam a szemében az életet! De nem. Ő hideg és kimért marad, mint egy gép.
Tibor, mintha az érzéseit a fiukkal együtt temette volna el.
Valami furcsaság mégiscsak történt a hatodik hónapban. Nóra, miután minden nap kijárt a temetőbe, észrevette, hogy alkalmanként friss virágcsokor van a vázában. Ez akkoriban kezdődött, amikor Tibor bejelentette, hogy állandó délutános műszakot vállal a taxi-társaságnál. Nóra nem értette a dolgot: a férje már több mint húsz éve van ennél a cégnél, és egy-két alkalmat, vagy helyettesítést leszámítva állandóan délelőtt dolgozott. Nagyon jól ki volt ez találva annak idején, mert így Tamást tudta vinni-hozni az óvodából, majd az iskolából, és a délutánt is együtt tölthették, amíg ő haza nem ért a hivatalból. Most meg egyszeriben délutános műszakra jelentkezett.
– Így még kevesebbet fogunk találkozni – gondolta kétségbeesetten – Gyakorlatilag csak a hétvégén látjuk egymást. Ám ha ilyen bezárt világban akarja leélni az életét, alaposan végig kell fontolnom, hogy kell-e, érdemes-e kitartanom mellette. Vajon meddig kell egy nőnek a férje mellett maradni? Vajon hol van az a határ, ameddig tűrni és engedni kell? Vajon hol van a kötelességteljesítés vége? És honnan kezdődik ”a feladom, mert nincs értelme így tovább élni” című fejezet? Meddig segítek neki, és mikortól gátolom őt? Beszélnem kell vele, még akkor is, ha kínos, vagy fájdalmas lesz.
Az alkalmat az élet szolgáltatta, mint annyi mást ebben a kutya-ette világban.
Egyik szombat este egy régen hallott, ismerős hang robbant bele telefonon a magányos csendjükbe. Laci és Zsuzska volt, az egykori baráti házaspár, akik másfél éve minden szó és értesítés nélkül egyszer csak eltűntek. Most újra a városban vannak, és holnap este eljönnének, hogy ennyi idő után láthassák egymást. Mint a telefonból kiderült, annak idején egy mesés örökség miatt utaztak el Ausztráliába. Nem szóltak senkinek sem, mert még maguk sem hiték el a váratlan szerencsét. Most azonban hazatértek a hatalmas vagyonnal, és az első dolguk, hogy őket meglátogassák.
Nóra mosolyogva rakta le a telefont.
– Hát nem csodálatos? Laciék előkerültek!
– De, tényleg az! Emlékszem, mennyit törtük a fejünket, hogy hova tűnhettek. Féltettük őket, kerestettük a rendőrséggel, és csak akkor nyugodtunk meg egy kissé, amikor azt mondta az a nyomozó, hogy elutaztak, de azt sajnos nem mondhatja meg, hogy hová. Ezek a gazemberek most meg eljönnek hozzánk, mint valami milliomosok. Micsoda mesébe illő história.
Nóra ennyi összefüggő mondatot már egy éve nem hallott a férjétől. Egészen jókedvre derült.
– Lehet, hogy ez a fordulópont? – gondolta bizakodva – Lehet, hogy most kibillen végre a szürke egyhangúságból, és megpróbál érző emberként élni? De jó is lenne! De nagyon kellene, hogy újra társam legyen, hogy együtt osztozzunk a bánatunkban, és együtt örülhessünk egy pár apró örömnek, amik talán várnak-várhatnak még ránk.
Mosolya, ami a telefonálás óta ott ragyogott az arcán, mintha még jobban élni kezdett volna. A reménytelenség halála, a bizakodás mintha teljesen felülkerekedett volna rajta. Örömtől csillogó szemmel nézett a férjére, és még mielőtt végiggondolta volna, egy mindent megértő és megbocsátó csókot nyomott a szájára. Aztán megdöbbent, és várta a reakciót. Tibor nem lökte el magától. Kissé hivatalosan, kissé barátian és egy cseppnyi szeretettel ölelte át a nőt. Majd mintha maga is meglepődött volna a viselkedésén, korrigálta a mozdulatait. Gyengéden, de határozottan elengedte az asszonyt, majd a jól ismert cinikus mosollyal, szárazon csak annyit mondott:
– Holnap jó nagy napunk lesz!
Tekintetét félig-meddig a mennyezet felé irányította, így nagyon nehéz volt eltalálni, hogy örül, vagy csak az égitestet dicséri.
Nem baj – gondolta Nóra – Ez akkor is az első lépés volt! Lehet, hogy kissé bizonytalan, vagy hátrafelé tekintgető, de akkor is egy lépés előre. Megindult a szerkezet, és hogy a masina haladni tudjon, nekem kell szolgáltatnom az üzemanyagot.
Másnap egy éve nem látott lázban égett a lakás. Nóra úgy érezte, mintha a berendezési tárgyak és a használati eszközök életre kelnének. Minden dolognak hirtelen funkciója lett. Minden festmény, szőnyeg vagy fotel értelmet nyert a lakásban. Eddig csak úgy ott voltak, körülvették őket, de most mindegyik mintha valamit sugározna, valamit közvetítene, vagy valamire emlékeztetne. A tárgyakból áradó energia Nórára is átragadt. Körbeölelte őt, és mint valami puha géz, be-bepólyálta a sebektől és sebhelyektől tarkított lelkét.
Minden tökéletesnek tűnt, még Tibor is mosolygott a régi barátokra. Egymást ugratták a régi történetekkel, és felszabadultan, örömmel beszélgettek. Aztán egy ártatlannak tűnő kérdésnél robbant a bomba. Laci Tamásról érdeklődött:
– Tényleg, hol van a nagy legény?
– Be van zárva – mondta Tibor, de Nóra már megérezte az irónia keserű ízét.
– Valami rosszat csinált?
– A lehető legrosszabbat – válaszolta Tibor kissé gúnyosan, és Nórával forogni kezdett a szoba. – Fogta magát, és meghalt! Ezért is mondom, hogy be van zárva, vagy legalábbis az a marék hamu, ami a testéből megmaradt, most egy urnába zárva azon tűnődik, hol szúrta el.
A morbid mondatok, mint megannyi vértől ázott tőr, döfködve törtek utat a szobában. Nem válogattak, nem nézelődtek, csak szúrtak, és sebeztek mindenkit. Hirtelen jéggé fagyott a levegő. Ám Tibor ezzel mit sem törődve utolsó fegyverével, mint valami jégcsákánnyal hadonászott a szavaival:
– Úgyhogy feldughatjátok a millióitokat, még azzal sem tudjátok helyrehozni ezt a hibát!
Tibor, miután látta a rombolást, cinikusan jó éjszakát kívánt, és elment aludni.
Laciék olyan gyorsan távoztak, hogy Nórának még felocsúdni sem volt ideje. Megint egyedül maradt a tehetetlen kétségbeesésével. Megint jöttek az ezerszer felmerülő kérdések, és a szánalmas, lelketlen napok.
Jó pár hónapig még csak esélye sem volt, hogy komolyabban beszélhessen a férjével. Ahányszor csak kezdeményezte a társalgást, Tibor mindannyiszor gúnnyal szúrt, vagy cinizmusa pajzsa mögé állt.
A múlt héten viszont az egyik kollégája búcsúztatójáról kissé kapatosan, a szemében némi fénnyel jött haza. Nóra lecsapott:
– Ma is voltam a temetőben.
– Biztos volt rá időd.
– Nem tudod, ki visz mindig virágot Tamás sírjára? Ma is friss csokor fogadott.
– Voltak barátai, meg osztálytársai, azok még élnek!
– Két év után?! Tibi, azok már nem visznek virágot.
– Akkor visz neki az élet! Bocsánatkérésért, amiért ilyen hamar elhagyta.
– Tibi, ne csináld ezt! Nézz rám!
– Hagyjál békén! Halott dolgokkal nem foglalkozom. Jó éjszakát!
Jó éjszakát. Nóra fülében még most is ott csengtek a hideg szavak. Összerázkódott. Olyan volt, mintha egy álomból állna fel, hogy újra kinézzen az ablakon. Már egészen besötétedett. A városi fények, mint valami hivalkodó, kacér lányok, ezer színt festettek az öregedő város kissé ráncos arcára.
– Kimegyek Tamáshoz – döntötte el – még jó két óra, mire Tibi hazaér. Addigra meg is fordulok. Este még úgysem voltam nála.
A busz csupa fáradt arcú ember gondolatitól roskadozott. Nehezen akaródzott leülni közéjük. Mintha egyetlen masszív, ”vége a napnak” tömbbé alakult volna a helyi járat belseje. Neki sosem volt vége, ő nem tartozott ide.
Langyos, májusi szél csapta arcon, ahogy leszállt. Nem volt tolakodó, de határozott, energiája talán abból a távolodó sötét felhőből származhatott. Összébb húzta a blézerét, és besietett a temetőkapun.
Már becsukott szemmel is ismerte a járást, a harmadik sornál balra, közvetlenül a ravatalozó mögött. A sárga neonfények lidérces táncot jártak a sírköveken.
Este azért mégsem olyan, mint világosban – gondolta – jobb csak nappal járni ide. Kilépett a halottasház mögül, és földbe gyökerezett a lába. Tibort látta a fiuk sírjánál. Egy virágcsokrot rakott éppen a vázába. Nóra visszalépett, hogy a fal árnyékából figyelhesse a férjét. Tibor, miközben a virágokkal bíbelődött, folyamatosan beszélt, hogy mit, azt nem lehetett érteni, de határozottan felismerte a hangját. Vagy öt percig folyt az egyoldalú beszélgetés, majd valami iszonyatos, mélyről jövő sóhajtás hallatszott. Nóra megdöbbenve látta, hogy a férje két kézzel öleli a sírkövet, és fuldokolva sír. Szívet tépő, embert emésztő zokogás volt ez, mely csak akkor csillapodott egy kissé, amikor levegő után kapkodott. Nóra egész testében remegni kezdett. Óriási fájdalom, és kielégített megkönnyebbülés fogta el. Ez az ő férje? Ez a rideg, karcos alak? Aki otthon úgy tud vágni, mint a penge?
Egészen elszégyellte magát. Úgy gondolta, bármennyire is szereti ezt az embert, nincs joga, hogy a legféltettebb, legbensőbb érzelmeit ilyen sunyi módon kilesse. Csendben megfordult, és a temetőkapu felé igyekezett. Mire kiért a kapuig, olyan régen nem érzett békesség fogta el, hogy legszívesebben minden arra járót megölelt volna. A kapun kívül aztán megtorpant. Eszébe jutott, hogy a fiához mégsem jutott el, és nem akart dolgavégezetlenül hazamenni. Egy gyors mozdulattal megfordult, és beleütközött valakibe. Tibor volt.
Most az egyszer Nóra eszmélt fel korábban:
– Te mit keresel itt?
– Ja, egy öreg anyókát hoztam fuvarba. Bekísértem a vén csontot, mert félt szegény. Te hogyhogy itt vagy?
– Valaki, vagy valami azt súgta, hogy muszáj kijönnöm, mert valami szépet fogok látni.
– Hát ha neked szép az esti temető…
– Tibi, nagyon vörösek a szemeid! Megfáztál talán?
– Nem, csak az esti vezetés, meg ezek az átkozott fények… Jól van, még van egy fuvarom, utána megyek haza.
– Addigra én is hazaérek. De hol van az öreg néni, akit idehoztál?
– Itt hagytam. Úgyis ide készült… Meg aztán itt már jó helyen van! – mondta Tibor, a tőle megszokott, cinikus gúnnyal.