Röhögőgörcs

Volt már úgy a kedves olvasó, hogy mosoly után, a nevetés áttört röhögőgörcsbe? Megvallom én, már nem egyszer elértem, ehhez az állapothoz.
Kínos, hú nagyon az. Nem nekem, mert olyankor az önkontroll messze jár. Előfordult már velem koncerten/ komolyzenei koncerten/ moziban, étteremben. De úgy rám tört, hogy velem valamit kezdeni hosszú-hosszú percekig semmit nem lehetett. A könnyem patakká duzzadt, és olyan gurgulázó hullámokban tört felszínre, ami leírhatatlan.

A pontos évet nem tudom már, azt igen, hogy körülbelül tizenegy éves lehettem, amikor édesanyám kórusvezetőként meghívót kapott egy kórustalálkozóra. Szívesen tartottam vele, hiszen a zene a dal, életem szerves része volt, és a mai napig az. Rengeteg ismerős, kolléga üdvözölt bennünket, büszke is voltam édesanyámra. A kezünkbe adták a programfüzetet, amelyben részletesen tájékoztattak a műsor menetéről, néhány mondat olvasható volt a kórus életéről, fényképpel illusztrálva.
Kényelmesen elhelyezkedtünk a Csiky Gergely színházban a bársonyszékekben, és lassan-lassan síri csend következett. Miközben a kórusok váltották egymást, élveztem a csodálatos akusztikát, gyönyörködtem a három szólam összecsengésében, és némelykor oldalra pillantva az arcokon láttam a csendes áhitatot.

Aztán megtörtént a baj. Az éppen éneklő kórusban, ahogy végigpásztáztam a szemeimmel az arcokat, felfedeztem egy pofát, aki majd bekapta a papírt, amelyet a kezében tartott. Biztosan csak én láttam úgy, hogy mindjárt hamm… bekapja, ráadásul a száját is óriásira tátotta, vagy rövidlátó volt, én nem tudom, mindenesetre én továbbképzeltem, és elkezdtem először kuncogni, úgy finoman. Anyukám ismerve engem, rám nézett, majd a könyökével kissé meglökte a karomat.

Itt lett vége a nálam a dalnak. Rám tört, menthetetlenül a röhögőgörcs. Csak fél füllel hallottam már.
-Kislányom, mi a bajod? – Ez már csak parázs volt a tűzre.
-Hallgass el, kérlek! Ne szégyeníts.
-Nem akarlak, gurguláztam , de nézd, hogyan énekel az ott?

Mindenki rám figyelt már akkor, éreztem a tekinteteket, és az előttünk ülők megfordulva látták is az egyéni produkciót. Homályosan észleltem, volt aki rámosolygott, kacsintott is felém, de olyant is véltem kiolvasni szemekből, hogy kiszakad belőle " De neveletlen vagy"

Éreztem azt is, hogy mindjárt abba marad, és túljutok az egészen, de jött egy inger, és fújnom kellett az orromat, mert rázkódtam, és csak röhögtem, és röhögtem.
Anyukám, odasziszegte, mert már borzasztóan kínos lehetett számára.

-Állj fel, és gyerünk ki innen, mert rögtön elsüllyedek szégyenemben! Mit tehettem? Felálltam, kibotorkáltam a sor közepéről, és x-be tett lábakkal vettem az irányt a kijárat felé.
Amint kiértünk, mintha elvágták volna. Sóhajtottam, és törölgettem a szemeimet, hogy jajj de jót nevettem, anyukám pedig csak nézett, és sopánkodott, hogy ezt a szégyent, és egyáltalán képes vagyok arra, hogy visszamenjünk, vagy itt a vége, és indulás haza. Én ígértem, hogy persze menjünk vissza, moderálom magam, egyébként is elmúlt. Biztos?- kérdezte.
Biztos. Nyugtattam meg. Mivel nyoma nem volt már az előbbi "balesetnek". Szépen megigazítottam a blúzomat, és elindultam édesanyám után. Bárcsak ne tettem volna!

Jó kislány módjára követtem, leültem a helyemre, és visszatért a kép. Jajjj jön újból, éreztem. Gyorsan, hogy tereljem a gondolatomat, kinyitottam találomra a műsorfüzetet, és belepillantottam. Pont ott nyitottam ki, ahol nem lett volna szabad.
Elém tárult a kórus fotója, megláttam a pofát újra, és minden erőfeszítésem ellenére rázkódni kezdtem.
Felálltam, és mint a villám, elhagytam a színháztermet. A hátamon éreztem valaki tekintetét…