Romeo Echo 0. fejezet

A lány, minden várakozásával ellentétben, egyedül ért haza.

Mikor a hideg, régimódi kilincset lenyomta, s a hatalmas, erős, faragásokkal díszített, tömör faajtót a helyére illesztette, kizárva falával a kinti világot, a kastély nyugalma azonnal tudatának mélyéig hatolt, átjárta. A felhők között úszó, békés szigete volt ez a száguldó civilizációnak. Fényévekre érezte távolodni a 3276. évet, mintha nem is létezett volna valójában, s csak a biztonságos otthonból állt volna az egész univerzum.

A zár kattanását visszhangozni érezte a monumentális előtér falai között. Tudta, ez csupán érzéki csalódás, amelyet a falakból áradó, gondosan megalkotott kemikáliák váltottak ki elméjében, orrán át, apró aeroszolként a szervezetébe jutva. Cipősarkának koppanásai játékosan vergődtek a falak között, ahogy könnyű testét eljuttatta a lépcsősor kezdetéig, amelyet már szőnyeg fedett.

A gyertyalángok vibráló, szórt fénye ide-oda verődve a tükröződő felületeken, teljesen betöltötte a helyiséget. Befurakodva minden sötét zugba, nem hagyva árnyéknak helyet. Afféle biztonsági óvintézkedés volt ez is, akárcsak az épület légterében vergődő szagok: mesterségesen előállított molekulák, amelyek módosították a tudatállapotot. Mire fellépett az első lépcsőfokra, s hosszú ujjait a korlát végét díszítő, csigamintás elemének sima, sikamlósra lakkozott felületére fonta, könny szökött a szemébe.

Műboldogság mesterségesen generált könnycseppje volt ez. Illúzió. Anyagok játéka az elméjével. Cseppet sem bánta. Szerette ezt a kis „varázslatot”. Segített neki elviselni a magányt. S mint a drogok általában, ez a kis vegyület is függővé tette: szeretett otthon lenni. Mégis rabnak érezte magát.

Persze. Le tudott volna szokni róla, csak éppenséggel nem akart: ez a rabság jelentette neki a biztonságot, az otthont, a családot… és egyfajta szabadságot is, amely elméjét stabilabbá tette bárkiénél, akit ismert. Határozottabbá, befolyásolhatatlanná. Büszkeség fogta el, bármikor, ha az otthonára gondolt.

Mégis, soha, senkit nem hozott fel.

Azon a napon sem.

Pedig az a srác tényleg helyes volt. Mi több: vadító és sármos. Egy igazi lovag. Mégsem akarta vele megosztani ezt. Sem a jó, sem a rossz oldalát. Nem bízott meg benne eléggé – mint eddig senkiben – hogy megossza vele apja házát. Ami oly csodás, és oly üres volt.

Felért a lépcső tetejére, s jobbra nézett, miközben balra fordult. 244 lépés a szobájáig. Hirtelen ötlettől vezérelve lekapta cipőjét. Nem a szőnyeg tisztaságára szándékozott ügyelni. A lábbeli járófelülete makulátlan volt, s ha mégsem így lett volna, a 0.8 mm nagyságú takarítórobotok elintézték volna. Viszont mezítláb az a 244 lépés már sokkal kellemesebb élményt tartogatott a szőnyeg puha, bársonyos, bolyhos szálain. Útközben 172 festmény kínált kellemes vizuális ingereket, és 43 szoba nyílt, vagy inkább lakosztály. Mind üresen állt.

Kivéve talán még egyet a másik oldalon, ha úgy vesszük. MSE-ét. Késő volt már, nem ment be hozzá.

Egyenesen a szobájából nyíló fürdőbe ment. Gyorsan ledobta kevés ruháját: pólóka, szoknyácska, falat bugyi, cicifix.

A zuhany alá állt, s a vízsugarak automatikusan megindultak, az előre beállított, kellemesen meleg hőfokon. Időnként hozzákeverve néhány másodpercig a tisztító és bőrápoló szereket. Hosszasan ácsorgott a műesőben, s egész idő alatt az apjára gondolt, a régi szép időkre. Csendesen sírva engedte át magát az emlékeknek, nehogy vészjelzésként értelmezze a biztonsági rendszer.

Miután úgy érezte, kellemesen szétázott a bőre, kilépett a tusolórózsák sugarából, amelyek azonnal felhagytak a folyadék lendületes fecskendezésével.

Még fogmosás előtt beadta a napi sejtregenerációs póthormon adagját tartalmazó injekciót, amit MSE előre kikészített neki a mosdókagylóra. Mikor az elektromos fecskendőt megfogta, fanyarul elmosolyodott: akár méreg is lehetett volna benne. De nem ez volt a mosolyának tárgya, hanem inkább az, hogy az egyetlen, akiben vakon megbízott, valójában egy gép volt. Mégis emberibbnek tartotta, mint akárkit, akivel eddig találkozott… az apján kívül.

A tisztálkodást befejezve, ezzel a szép gondolattal a fejében sétált fekhelyéhez. Eldőlt, és tizenegy másodperc alatt elaludt. Még a takarót sem húzta magára.

— ooo —

A város, amelyet MAG-672-425-nek neveztek el, 70 kilométerre a tengertől, 1400 méteres magasságban lebegett. Ott pihenőzött már egy ideje. Kupolájának sziromszerű elemei nyitva álltak, öt méterre a falaitól, elektromágneses erőtereken lógva. Többszáz méteres épületeinek csillogásával, leginkább egy irdatlan, szár nélküli kristályvirágra emlékeztetett, amely az ég kékjén himbálódzott. Ha nem is mindenkit, de Taerg Leart igen, aki is épp a komplexum peremén ácsorgott fura, acélkék szkafanderében, hátán két palackkal.

A légvár felszínén 1 atmoszférásra gerjesztették a nyomást a turbinák, így erősnek mondható légmozgás jelezte határát. Ez a szél Taerg mellett elhaladva belekapott hosszú, hullámos, fekete hajába, s szálaiba kapaszkodva, játékosan cibálta, arcát cirógatta vele, mintha ezt mondaná: „Jössz játszani?”.

Érezte a hajtóművek mozgása által keltett, hallásküszöb alatti búgást, ahogy talpán keresztül átjárta testét. Néhány kósza, 800 méteren úszkáló bárányfelhőtől eltekintve tiszta volt az ég kékje. A nap fénye vakítóan szelte át a Föld légkörét, a szél mérsékelten fújt, néhány jól kihasználható légáramlat mentén. Pont repülésre való idő. Még mindig felszökött kissé az adrenalin szintje, s ez megszaporázta szívverését. De már kibírta ujjongás nélkül, nem úgy, mint eleinte. Csupán száját húzta enyhe mosolyra, s mélyet lélegzett, mielőtt feltette a légző- maszkot, a szemüveget, amelyben leginkább egy mutálódott bogárra hasonlított. Haját összetekerte tarkóján, s ráhúzta a gumicsuklyát. Most már szakasztott úgy nézett ki, mint SubZero a Mortal Kombatból.

Előrenyújtotta karjait, s a mélybe vetette magát.

Kihasználva a város körüli túlnyomást, igyekezett minél messzebbre kerülni a gigantikus épület falaitól. A levegő egyre vadabbul süvített mellette. Körülbelül hét másodperc alatt haladt el mellette. Az elért sebességet is megfelelőnek tartotta, hát lassan széttárta karjait, majd ujjait egy hirtelen, villanásszerű mozdulattal kinyitotta. Ezzel utasítást adott az öltözékbe épített mikroszámítógépnek, hogy nyissa ki a héliummal töltött palackot. A gáz sziszegve áramlott a röpruha üreges járataiba, amelyekből millió futkosott szanaszét a szövetek között, a mikronmilliméterestől a pár centisig terjedő átmérővel. A karjait fedő anyag másodpercek alatt 4 méteres szárnyakká nőtte ki magát. Torzóját ölelő alkotói is legalább kétszeresére nőttek. Ilyesforma metamorfózison ment át csuklyája, és lábai is. Több százezer miniatűr szelep, szivattyú és pumpa ált készen, várva a mozdulatai által közvetített utasításokra.

Pulzusa hetvennyolcra emelkedett, miközben egy irdatlan madárra hasonlítva süvített lefelé.

Szárnyvégeit felszegte ujjainak hátrafeszítésével, s egy csuklómozdulattal jelet adott a szárny utolsó izületének behajlítására is. Mindezek folyományaként zuhanórepülése vízszintes siklásba váltott. Sebessége 288 km/óráról kezdett lassan csökkenni.
Élvezte egy darabig a felhajtóerőt, amelyet a héliumtól kölcsönzött. Relatív sűrűségcsökkentés, pneumatika, erőkarok, egyenletek, technológia. A szabadon szárnyaló elme vad játéka a természet törvényeivel. Tudósok, zsenik munkájának köszönhetően szelte az ég hullámait. De ez mind csak mellesleg érdekelte. A lényeg az a pillanat volt. Ott az égen. Az élmény. Felettébb szabadnak érezte magát. Siklott így még egy kicsit, s gyönyörködött az alant suhanó, végtelennek tetsző, térképszerű tájban. Átengedte magát a nyugalomnak, a boldogságnak, amelyre itt, az utóbbi százötven évben mindig rátalált. Majd szárnycsapásaival fentebb lökdöste magát, hogy egy újabb zuhanórepüléssel felgyorsulhasson.

Közben vijjogott egyet, amúgy sirálymód. Úgy sem hallhatta senki.

A tengerpart felé vette az irányt, a lehető legrövidebb úton. Na nem, mintha fáradt volna. Edzett izmai és a röpruha segítségével 600 kilométert is megtehetett egy szuszra. Tehetett volna egy kitérőt a távolban kéklő hegyek felé is, de tartalékolta energiáit a várhatóan mozgalmas napra, és a visszaútra. Felfelé kissé megerőltetőbb.

– o –

Kékhajú lány feküdt a hatalmas ágyon. Hófehér teste izzott a fekete selyemlepedőn. Hajával erős kontrasztot alkotott a tűzpiros párna. A fekhely hatalmas, kilenc négyzetméteres, masszív, rendes kis gyalupad.

A gyönyörű teremtés szunyókálást játszott. Keskeny válla emelkedett, süllyedt. Percenként pontosan tizenhétszer. Karcsú dereka majdnem teljesen belelapult a matrac puha felületébe. Feszes, gömbölyded fenekének kettős dombja kiemelkedett, hosszú combjainak lankája vékonyodott, egészen bokáig. Kecses lábfeje alvás közben is lefeszült. Csodás női domborzatok.

Bőre makulátlan, sima. Eltekintve attól az apró tetoválástól, amely diszkréten húzódott meg bal bokáján: egy vonalkód. De ezzel együtt is tökéletességet súroló szépségével, nyugodt mezítelenségében ígérte kéjes órák örömeinek hosszú sorát bármely férfiléleknek.

Pontosabban bármely férfiléleknek, akit nem zavart ama aprócska tény, hogy e csodás nőszemély nem a természet, nem a véletlen, és véletlenül sem Isten alkotása, ha csak nem közvetett módon: emberkezek munkáját dicsérte. A különbség annyira észrevétlen volt az alkotó faj, és teremtmény között, hogy a megkülönböztethetőség kedvéért kék hajat kellett viselnie, na meg azt az apró kis vonalkódot.

Persze. Akadt, akit ez egy cseppet sem zavart. Mint ahogy nem zavarta őt magát, s azt sem, aki néhány szobával arrébb pihent, kissé még ziláltan a tegnap este után: az ember-lányt, akivel féltestvérnek tekintették egymást. Talán, mert így programozták. Talán, mert saját döntéséből kifolyólag gondolta így, logikus következményeként annak, hogy mindketten egyazon személynek köszönhették életüket.

Szobájának berendezése egy Mesterségesen Stimulált Entitáshoz képest meglepően kevés meglepetést tartogatott az emberek számára. Hiányoztak a csak rövidhullámmal vezérelhető eszközök. Persze alternatív inputként megvoltak ezek is, de csupán alárendelve a manuális vezérlésnek. Ha megtehette – márpedig megtehette – előnyben részesítette a gombok tekergetését, nyomkodását, és kedvenceként tartotta számon a mechanikus nyitókart a szobájának ajtaján.

A berendezési tárgyak többnyire fekete, vörös, ezüst és tengerkék színekben játszottak, illeszkedve a franciaágy huzatjának, és a benne fekvő színeihez. Még a fekhely két külső lába mellett álló, felfelé szélesedő, csavart téglatest formájú, több mint egy méter magas, piros füstüveg váza, és a belőle előtekergőző fűzvessző szálai is, amelyek között időnként holovirágok nyíltak.

Egy ódon, tömör fából, talán tölgyből faragott szekreter bontotta meg csupán anakronisztikus jelenlétével a helyiség modern miliőjét, amely átlósan kellette magát, a hozzá illő székkel a szoba közepén, titkokat sejtetőn. Naplóját rejtegette benne, s azon írta régimódi levélkéit, s néhány gyöngyszemét a robotirodalomnak, amelyek még az emberek körében is igaz elismerést váltottak ki. Jobban szeretett kézzel írni, mint más, gyorsabb perifériát használva rögzíteni az adatokat. Volt egyfajta varázsa ennek. Egyfajta ceremóniás jellege. Ahogy lenyitotta az ajtaját, kipakolta az illatos papírokat, a tust, s tintába mártotta a toll hegyét. Örömmel folytatott minden tevékenységet, amelyben képes volt felfedezni valami ünnepélyes jelleget, amelyben igazolni vélhette saját másságát, különlegességét.

Egy ember talán meg sem értheti, mennyire szükségét látta ennek. Hogy érezze: nem egy a sok közül, hogy egyedi, és megismételhetetlen. Főleg azért, mert tudta: ő csak egy gép. S mert érezte: több annál. Trisha megértette, az apjuk is, és büszke volt rá ezért.

Az írásra visszatérve, logikus oka is volt annak, hogy kedvelte. Több idő állt rendelkezésére ahhoz, hogy közlendőjéhez megfelelőbb, tisztább, érzékletesebb szavakat találjon.

Szemhéja megremegett néhányszor, ahogy betöltötte a periféria-kezelő programokat, s vizuális inputja a gyönyörű világra nyílt.

Ezt követően mechanikus, hidraulikus, pneumatikus, és más egyéb szerkezeti funkcióinak tesztelése folyt. Mindezt úgy érzékelte, hogy nyújtózott, s sóhajtott egyet jólesőn.
Apró szelepek nyitottak-zártak, feltöltve apró tömlőket és rostokat: szép vonalú ajkai mosolyra húzódtak.

Egy percnyi pihegés és pislogás után felkelt, és formás alkatrészeinek segítségével az egyik fal felé pozícionálta magát. Közeledtére automatikusan, halk szusszanással felnyílt a gardrób rejtett ajtaja, amelyen rejtekajtó mivoltából kifolyólag nem volt mechanikus nyitókar.

Ruhadarabok ezrei sorakoztak katalogizált rendszerezettséggel. Alattuk a hozzá illő lábbelik. Főleg magas sarkú csizmák és szandálok, de a papucsok és túracipők jelenléte sem volt elhanyagolható.

Egy átlagos lányétól a leginkább a szkafanderek számában különbözött. Csak kettőt tartogatott belőlük, de valójában ezekre sem volt szüksége. Csupán „fő az óvatosság” alapon tartogatta őket, arra az esetre, ha olyan bolygóra vetődne, amelynek légköre maró gázokat tartalmazna, mondjuk sósavat, királyvizet, vagy valami hasonlót. Ez persze igen valószínűtlen eshetőségnek számított, de nem teljesen kizárhatónak.

A szemben lévő, egész falat kitöltő tükörben látható képmásának pompás mezítelenségében gyönyörködött egy percig, majd kacsintott egyet magának, és öltözködni kezdett. Kiélvezett minden apró mozdulatot, érintést, a szövet tapintását. Az élet apró örömeit kereste mindenben, ami nem volt sürgős. Amikor megengedhette magának, hogy mind az öt érzékszervét teljes felbontásban üzemeltesse.

Ritkán használt cselekvési rutinokat, nyugodt volt. Megengedhette magának, hisz előtte állt az örökkévalóság.

Halvány foszlányait érezte egy kellemes álomnak rövidtávú memóriájában. Nem maradt semmi riasztó nyoma emlékeiben, hogy ezen éjjeli valószínűség számításai kellemetlen eshetőségekre figyelmeztették volna.

Mikor már csak néhány utolsó simítást végzett öltözékén, központi vezérlőegységének 0.02%-os kapacitását erre fordítva, aktiválta az unihálót, nincs-e olyan információ, amely hírértékkel bírt volna atyját illetően. A kereséshez nem jelentkezett új találat. Ettől majdnem elkomorodott, amíg eszébe nem jutott, hogy ha nincs rossz hír, az tulajdonképpen jó hír.

A konyha felé indult: 128 és fél lépés. 96 méter és harminchat centi. Szerette ezt a sétát, a puha szőnyegen, a megindító festményekkel a falon, annak ellenére, hogy az egész kastélyt ismerte az utolsó atomjáig. Vagy talán épp azért.

A hőmérséklet 21celsius fok, a páratartalom, a lég nyomása és az összetétele is éppen megfelelő volt A kastély kitűnően funkcionált, tartva az 1200 méteres tengerszint feletti magasságot. Ragyogó kilátás nyílt a szavannás tájra, és a távolban kéklő hegyekre. Egy város lebegett pár száz kilométerrel arrább, a tenger irányában.
Az időmérők e szélességi fokon délelőtt 10 óra 32 percet mutattak. Trisha ébredését nagyjából 3 perccel ez utánra számította a rendelkezésre álló adatok gyors elemzése után. A szervezetébe került alkoholt már acetildehiddé alakította csodálatos teste, s az még ott vergődött a véráramában, még nagyjából két percig.
Még érezte a levegő részecskéi közé keveredett enyhe fájdalomcsillapító, acetildehid-lebontó és étvágygerjesztő jelenlétét, amely segített még ébredés előtt semlegesíteni a másnaposság tüneteit, a fáradtság kivételével. Azt jobbnak tartották akkoriban pihenéssel kiküszöbölni.

Kalória és vitamindús reggelit készített neki, hogy pótolja a sejtregeneráció által felemésztett anyagokat: sajt omlettet hagymával, paprikával és sült krumplival.

— ooo —

Trisha nem bajlódott ennyit a felöltözéssel. Sőt! Szinte semmit. Csupán egy köntöst kapott magára. Azt is leginkább azért, mert fázott. A fejében enyhe tompaságot érzett. Nem csodálkozott rajta. Az előző este egyértelmű folyománya volt ez, de szinte megérte. Leszámítva a haza indulással járó lemondást.

Talpát kellemesen cirógatták a szőnyeg puha, meleg szálai. Olyannyira, hogy megtorpant a lépcsőnél: Márványlapjai hideg, már-már jeges érintést ígértek. Egy másodpercig tétovázott, mérlegelve a közelgő kellemetlenséget, majd visszafutott egy papucsért.

— ooo —

Az északi féltekén épp havazott. Hatalmas pelyhekben hullott alá a vízjég, s Rolend épp azon gondolkodott, hogy miért pelyheknek hívják, ha valójában kristályokról van szó?

Azért elmélkedett ezen, mert szokott még ilyetén dolgokon elmélkedni. Mint például azon is, hogy némely testrésze miért éppen olyan, vagy akkora? Miért nem nagyobb, vagy kisebb? No nem, mintha kifogásolni valót talált volna magán, csupán érdekelte: „Miért?”. Persze. Mondhatnánk műokosan, hogy az ősei, meg a genetika, de ezeket inkább a hogyan kategóriába sorolta. Őt komolyan, mélyen érdekelték a miértek.

Az is kifejezetten foglalkoztatta, hogy miért éppen Rolend Goter Thethewi az ő neve. Ez a megválaszolatlan kérdés is ott lógott elméjének fogasán, a többi hasonlónak sokaságában elvegyülve. Nem aggódott miattuk. Érezte, egyszer megvilágosodik az elméje, s megért mindent. Egyszer úgy is eljön az a pillanat. Mivel megvolt erre az esély, hiszen a végtelenbe vetített valószínűségek előbb-utóbb realizálódnak. S eljön a pillanat, amikor majd megérti azt is, miért maradt fenn a használata a nyelvben ennek az ősi téveszmének.

Ezzel megnyugtatta magát, s egy örökéletű lény magabiztosságával lépdelt mezítelen lábával a havon. Talpa alatt azonnal elolvadt a hó, s sötét nyomai félórás útját jelezték mögötte, mire végre lehűlt a jelenlététől hevült talaj annyira, hogy megtapadhattak rajta a hókristályok.

Egy mantrát járatott elméjében:

„ Testem forróság járja át, menekül utamból a hideg hó!”

Mindezt olyan lelkesedéssel, olyan mély hittel, oly erős akarattal, hogy a világ e kis részletében meghajlott akaratának súlya alatt.

S ő csak ment… fel a hegyre.

„Mire felérek, este lesz „ – mosolyodott el, s lépdelt tovább, vidáman. Tüdejébe engedte a tél fagyos, dermesztő leheletét, s a létezés párájával vegyítve, felfűtve fújta vissza.

— ooo —

Amrich Daehssa szőke volt, kék szemű, eszes, izmos, jóképű, és egy igazi seggfej. Persze voltak határok, amelyet az „Alkotmányos Anarchia” korában senki nem lépett át. Még ő is csak nagyon ritkán, hogy elűzze unalmát. Akkor is éppen unatkozott, az ágyán hanyatt fekve. Szinte szenvedett a mérhetetlen szabadidejétől. A cselekvés hiánytól. No nem volt ő, tétlenül ücsörgő, láblógató siheder. Csupán a kultúrával elfojtott világ kínálta lehetőségeket unta meg 250 éve alatt. Valahogy nem érte el semmi az ingerküszöbét. Túlságosan nyugodtnak érezte magát, és mérhetetlen biztonságban. Na nem a halált vágyta, mint inkább az igazi, nagyszerű életet. De a civilizáció null kockázattal szárnyalt előre fejlődésének útján. Lassan elfeledetté vált a veszély, a háború, a válság fogalma. Épp csak annyira maradt a köztudatban, hogy mindenki jobbnak lássa elkerülni, és békésen megoldani az interperszonális problémáit.

Ezzel nem is volt baja, csak… olyan üresnek érezte az egészet. Majdhogynem céltalannak. Nem tudott büszke lenni magára, s egészében úgy látta, hogy nem tett eddig semmit, amiért felnézhetne rá… mondjuk a fia, unokája majd. Amiért úgy érezné, szívesen önmaga. Néhány évtizede nem talált semmi olyat, amiért képes lett volna lelkesedni hosszabb ideig, vagy egyáltalán. Tanult, dolgozott, még néhány őskori szakmának is mestere lett, a Civilizáció Mentő Tanfolyamok keretében, – amely egy esetleges katasztrófa utáni újrakezdését volt hivatott biztosítani az emberiségnek – de ettől csak még átlagosabbnak érezte magát. Pedig pszichés épségének megőrzése miatt kellett találnia valamit, nehogy becsavarodjon. S e hiányának pótszerévé mások ugratása, cikizése vált. Szeretett egy picit túllépni azon a határon, ha csupán a túllépés kedvéért is. Úgy érezte, ezzel „áldozatának” is jót tesz, mint a régi ugrató-show-k műsorvezetői, kiagyalói: kimozdítja őket a nyugalmi holtpontjukról.

Most is épp egy efféle csínytevés ragyogó ötlete pattant ki fejéből. Vad vigyorra gyúlt tőle, s felpattant. Gyorsan felöltözött, és a siklójához lódult. Egy bizonyos könyvtárba sietett, ahol régimódi adathordozókat, nyomtatott könyveket tároltak. Még a Civilizáció Mentő Tanfolyamok kapcsán találkozott ezzel a hellyel. Ahová a résztvevőket mind elvitték, hogy ha a szükség úgy hozná, odataláljanak. Minden, amire rájött az emberiség, ott megvolt írásos formában, könnyen érthető, elsajátítható módon fogalmazva.
E helyeknek voltak azonban rendszeres látogatóik is. Afféle hóbortos lelkek, akik szórakozni jártak oda: az olvasók. Ők nem az előbb említett részleget tüntették ki figyelmükkel, hanem az irodalmi mű-emlékek csábították őket. Azok a pappírra vetett, varázslatos szavak, amelyek ráhatással voltak az olvasó tudatára. Azt az illúziót keltették az emberben, hogy láttak, hallottak, éreztek valamit, amit valójában nem. Hogy olyan helyeken jártak, amelyek valójában nem is léteztek, s olyan dolgokat cselekedtek, amelyet képtelenség megtenni. Bizonyos tekintetből kimerítette a drog fogalmát.

Nos, Amrich egy ilyen hóbortosnak akart néhány valódi, meglepő és izgalmas pillanatot szerezni. S akcióba lendült.

— ooo —

Yragnuhni Edam még mindig nagyon fáradt és gyenge volt. A feltámadás bizony kimerítő, nehéz dolog. És ő már harmadszorra esett át rajta. Jól ismerte már a kínjait, s minden irtózatos pillanatát. Nem olyan magasztos és csodálatos esemény volt, amilyennek a rá még csak vágyó elődök tartották. Szenvedés minden perce a felépülésig. S e percekből napok, hetek, néha hónapok álltak össze.
Persze. Használhattak volna fájdalomcsillapítókat, de azzal elhúzódott volna a felépülés, és a fájdalom néha egy figyelmen kívül hagyott problémára hívta fel a figyelmet. Épp csak elviselhetővé tették ezt az időszakot, leginkább mélyaltatással. Borzasztó volt olyankor az ébrenlét, s álmában is az életéért küzdött.

Akkor is épp álmodott.

Sötét volt. Vaksötét. S zúgó, néma csend. Minden érzéket kitöltő semmi. Azonnal felismerte a jelenlétet magától jobbra: az Árnyat.

Felállt a szőr a hátán. Testét mozdítani sem bírta a félelem delejes béklyójától.

Lidércnyomás.

Ismerős volt neki ez is. Terhesen ismerős.

Mégis volt ebben a skizotikus állapotban valami, amit… talán egy kicsit kedvelt. Persze, ez a kedveltség érzet mindig csak ébredés után jelentkezett.

Tudta már: elfutni hasztalan. Attól csak erősödne ez a démoni jelenlét. S a lidércnyomás rányomná bélyegét napjára. Annál is inkább, mert ez az egész benne zajlott. Miért rettegett volna önmaga sötétebbik oldalától? Hisz az is valójában ő maga.

S mint már annyiszor, e hideglelős jelenlét felé fordította figyelmének fókuszát. Továbbra sem látott semmit, mégis biztos volt abban, hogy egyenesen egymás szemébe néznek.

Először, mint mindig, úrrá lett rajta az irtózat, és a vad haraggá sűrűsödött rémület. Szeme résnyire szűkült, s úgy érezte, valami feltartóztathatatlan erő gyűlik benne. Kitöltötte, majd durranásig. Az apró szőrszálak égnek meredtek a hátán, s akarata ellenére felmordult, amúgy álmából ébresztett grizli módjára. A sötét, baljós jelenlétet közeledni érezte. Bizsergett minden porcikája, s gondolatban ezt mondta az Árnynak.

– Ha hozzám érsz, tudod, hogy véged! – mindezt olyan hörgő, mély, dübörgő hangon, hogy tudata ellenkezni kezdett vele. Mintha önnön két, vadállati lényét, egy harmadik, fájó, vergődő szemszögből figyelte volna, aki csak utasként szenvedi e két fenevad küzdelmét.

De az még közelebb merészkedett, s nőni kezdett. Méretei lassan riasztóvá váltak.

Edam lényének ágyból vicsorgó része nem tétovázott: rávetette magát, mielőtt a lény által gerjesztett félelem elhatalmasodott volna rajta.

– Tűnj el! – és ebben a hörgésben benne volt a „ha kedves az irhád!” is.
Kirázta a hideg, s a való világban is megrándultak karjai, mintha meg akarná ragadni vele valakinek a torkát.

A lény megriadt, elillant.

Nem ébredt fel, de érzékei a külső, fizikai világra hangolódtak. Érezte az ágyat, a takaró súlyát, a szobát, a bútorokat, az éjszaka nyugodt, hűvös csendjét. Az Árny nyomtalanul eltűnt, mint ha csak hallucinálta volna az iménti eseményeket. Mert így is volt.

Egyetlen sóhajjal megnyugodott, ahogy tapasztalta a külvilág lidércnyomástól való mentességét.

Ezzel együtt a testi fájdalom is kezdett visszatérni, a hideg realitás kínjait ígérve. Még idejében észre vette, hogy agyhullámait visszafogva, újból elaludhasson. S visszazuhant elméjének szövevényes álomvilágába, néhány démonmentes kalandra.

Egyik alvásszakaszában, mikor tudatosan felfogta, hogy álmodik, utasításokat osztogatott, s buzdította sejtjeit, s kromoszómáit a tökéletes regenerációra.

Majd lazára engedte elméjének gyeplőjét, hagy szárnyaljon szabadon.

— ooo —

A tengerpart fehér homokja hagyta magát csapdosni a tengernek hullámaival. Szinte teljesen üresen várta hiába még a hancúrozó tömeget. Csupán a bolygó legszebb lánya fürdőztette testét a nyolc fénypercnyire izzó csillag fényében. Meztelenül napozott. Nem láthatta senki, hisz a legközelebbi emberek két égitesttel távolabb folytattak nyersanyag kitermelést, és amúgy is a jelenlétével kitüntetett planéta túlsó oldalát fürkészhették volna.

ANGEL típusú, eredetileg mentésre tervezett űrhajója egy közeli szikla mögül tornyosult elő. Csodás ívein csúszkált a verőfény.

Szeretett frissen terraformált bolygókon időzni néhány hétig. Csodásan érezte magát ellazult Évaságában. Feltöltődött a magány szabadságával.

S lassan megérni érezte magában az indulás vágyát. Ezt egy sóhajjal nyugtázta. Felkelt, a törölközőjéért nyúlt, lerázta róla a port, maga köré tekerte, s egy hosszú pillantással elköszönt a parttól.

Tudta, ilyennek már soha sem láthatja, ezért mélyen magába zárta a tenger tiszta hullámzását, a part soha ember nem taposta homokját, az állatok nyugodt zsivaját. A természet ember nélküli zabolátlan szabadságát, amit ő hozott létre. Csodásan sikerült a bolygó átalakítása. A növények szépen nőttek, virágoztak, teremtek, hullatták magvukat, s lombjukat. Az állatok szaporodtak, s vadásztak egymásra. A vizekkel volt eleinte egy kis probléma: először az állóvizek túlalgásodtak, azután nem algásodtak be eléggé. De végül ott is kiegyenlítődtek az erőviszonyok. Mind a flóra, mind a fauna az előre meghatározott számításokat követve „üzemelt”. Cseppet sem hasonlított arra a kietlen kőkupacra, amely körül mérges gázok kavarogtak vadul, viharlón.

Mondhatta volna, hogy az ő műve, de ő maga el sem jutott volna ide, a civilizáció és a droidok segítsége nélkül. S ha mégis, az első nap elpusztult volna a lehetetlen életkörülmények között. Képtelen lett volna kivonni az oxigént az egyik szomszédos égitest felszínét fedő rozsdából, és a hidrogént az egyik távolabbi metángáz telepeiből, meg a szenet, és más egyéb, a szénalapú élethez szükséges hozzávalókat, s idehordani.

Ám mostanra a terraformáló csoport, szám szerint egy ember, 4000 mesterségesen stimulált entitás, és tízszer annyi félintelligens droid a hét esztendős, majd egy milliárd évet átfogó munka végére ért. Már csupán néhány apróbb dolguk maradt. Először is nevet adni ennek a csodának. Semmi ötlete nem fogant, és már nem illett rá az RX-6264230113872/C elnevezés, és a nevéből származtatott RER-10sem. Megfordult a fejében, hogy R-EVE-RA-nak kereszteli, de gyorsan elvetette, a Riviérával való túlzott hasonlóság miatt. Persze lehet, hogy mégis ehhez tér majd vissza, talán épp a hasonlóság miatt. Pedig még indulás előtt meg kell lennie, mivel ezt a nevet kell adnia a bolygóra vigyázó tudatnak MSE-Ron11-nek is, amelyet holnap szándékozik aktiválni. Aki a bolygó növényvilágára, állatvilágára, víz és levegő körforgására, és még sok másra lesz hivatott felügyelni, mindemellett segíti munkájával a mindenkori tanácsot.

De ez akkor még a holnap gondja volt, arra gondolt, majd megálmodja. A hajó felé lépdelt. Puhán úszott el kissé talpa alól, s néhány centiméterre magába fogadta lábfejét a bolygó, parti homokjának forró ölelésével.

Az MSE-Ron-1 sietett felé, – amelyet saját kifacsart logikájának egyértelműségéből ShERon-nak nevezett el – olyan kitörő mosollyal, hogy nem tudott ő sem reakció nélkül maradni. A gép-lány kitárta karjait futás közben, s lassítottfelvétel-szerűen lódult meg felé, miközben a hajókürtökből lágy, romantikus zene áradt a tengerpartra. Kék hajának hullámzását lelassította.

Eve elnevette magát, és mikor odaért, kitárta karjait, s felkapta a nyakába ugró, alig negyven kilós teremtést, és jól megpörgette.

– Ó. Eve, Eve, Eve!

– Ó, ShERon, ShERon, ShERon! Minek örülsz ennyire?

– Hm, nem is tudom! Talán a szabadságunknak? Vagy csak büszke vagyok rád, amiért ilyen széppé tetted ezt a helyet? – és nagyokat pislogva lefeszítette kezét, Eve vállára dőlt, és bohókásan lépkedett közben mellette.

– Nem én tettem ilyenné, ShERon! Te, és a többiek is ugyanúgy részesei vagytok, ha csak nem jobban. Sőt! Én vagyok büszke rátok! Nélkületek sehová nem jutottam volna. Maximum festegethetnék, vagy szobrászkodhatnék magamban – mentegetőzött Eve.

– Vesszünk össze! A kedvemért! Légyszi-légyszi-légyszi! – kérlelte a nem ember lány – De! Te csináltad!

– Nem!
– De!
– Nem!
– De!
– Nem, nem, nem, nem, nem és nem!
– De, de, de, de, de és de!
– Nem, és kész!
– De, és kész!
– Nem, és punktum!
– De, és hacacáré!
– Nem! Mert egyedül, itt csak meghalni lettem volna képes!
– De! Ugyanis te voltál az, aki kitalálta, te szerezted meg a szükséges erőforrásokat, és te szervezted meg a munkát!
– És Ti, véghezvittétek. Szóval nem én!

Ezen elvitatkoztak még egy darabig, méltatva a másik nagyszerűségét. Tették ezt a zsilipben, felfelé a liftben, tusolás és öltözés közben. Később, a vacsora miatt kissé szüneteltették a témát, mígnem két falat között ShERon ekként szólt:

– De!
Erre Eve rögtön rávágta:
– Nem!

És megint ezt a mély értelmű, kedves vitát folytatták egy darabig.

Mindeközben ShERon keresett egy kérdést, amelyre az Eve által adható egyetlen válasz a „De!” lehetett. Megszerkesztette a gyanakvás elaltatására szolgáló szövegkörnyezetet, majd rövid időre hallgatásba burkolózott, hogy azután feltűnés nélkül terelhesse a témát a megfelelő irányba. Az ételt kezdte dicsérni:

– Hm! Milyen mennyei ízek ezek!

– Bizony: mesteri kompozíciója fehérjéknek, szénhidrátnak, vitaminoknak, ásványi anyagoknak és ízesítő szereknek!

Mosolyogtak egyet, majd a következő falat után ismét a mesterséges létező folytatta:
– Nem lehetne, hogy holnap valami valódi ételt készítsek, a bolygó terméseiből?

– De, miért is ne!

ShERon a „De” szócska után közbevágott:

– Azt mondtad „De”! Kimondtad! Megfogtalak!
– Te csaltál!
– Nem ütközött az alapprogramommal.

És elnevették magukat.

Azután fogat mostak, viccelődtek, és aludni tértek.

R. Eve Rofevili azzal a gondolattal merült álomba, hogy mire felébred, tudni fogja, hogyan nevezze el az új helytartót.

— ooo —

Amrich sétálgatott, egy kis mappával a kezében. Őszinte jókedvvel mosolygott minden szembejövőre, kedvesen viselkedett bárkivel, akivel kontaktusba került, nemre, fajra, korra vagy felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül. Közben egy nevet suttogva, utasította a telekommunikációs egységét – amelyet fogcsikorgatva bár, de engedett magába ültetni – hogy létesítsen kapcsolatot a Miriam S.E. ARDAON jelzésű droiddal. Egy tűhegynyi hangszóró jelezte fülében, halk pittyegéssel, hogy a keresés folyamatban van. Majd ezt hallotta:

– Szia, Amrich! Örülök, hogy eszedbe jutottam!

– Szia Miriam! Azt mondtad, képes vagy rövidtávon előre jelezni az eseményeket.

– Természetesen! Pontosabban kiszámítom azokat. A rendelkezésre álló információk alapján előre lehet vetíteni a valószínűségeket. Minél több a pontos információ, és minél kevesebb a változó, annál pontosabb az eredmény. Optimális esetben akár hetekre, hónapokra előre lehet jelezni, hogy ki mikor, hol, mit fog tenni. Minél több törvényserűséget fedezünk fel, annál hosszabb távra lehet kalkulálni. Természeti, eseményeknél akár évekre, csillagászati eseményeknél akár évmilliókra is kitolható egészen nagy bizonyossággal.

– Mit szólnál hozzá, ha tennénk egy próbát! Ha sikerül, elmegyünk neked ruhákat vásárolni, és ígérem, nem nézem az árakat!

– Ez nagyszerű ajánlat! De mi legyen a tárgykör?

– Ha meg tudod mondani, hogy mit csinál ma délután az első MSE, akkor már megyünk is vásárolgatni!

– Egy kis türelmet kérek, ez némi időt igénybe vehet!

Amrich fél percet várt türelmesen, és szinte meglepődött, amikor ezt hallotta gördülékenyen:

– Későn kelt, 10:30-kor. Még körülbelül fél órát ücsörög otthon, majd könyvtárba indul, Trisha Ratseht-tel, és ott kikölcsönzi a Neuromancer egy 3225-ös átdolgozását. Délután vásárolgatni indulnak a MAG-672-425 jelzésű repülővárosban, mint ilyentájt szoktak. A forgalom sűrűsége miatt az északi 3-as kapunál landolnak, és az óramutató járásával ellentétes irányban, enyhe cikk-cakkban haladva járják be a környező üzleteket. Bizonyosan megvásárol egy fekete, vagy inkább indigókék, bőrhatású, feszes lakknadrágot, néhány igazán szép fehérneműt. Nem hagyja figyelmen kívül a tegnap megjelent Vouge-ot, amit az egyik fényreklámon lát, és ajándékot rendel belőle. Későn, négy körül ebédelnek az Under the Lake Inns-ben. Nézegetik a felettük úszkálókat, és közben az apjuknak tartott személyről beszélgetnek, majd megnézik az MSE könyve alapján készített filmet. Majd hazamennek, mert Trisha előző estéje a hajnalba nyúlt. Jót fognak aludni mind a ketten.

– Na, ez nekem egyszerre sok volt! De ha azt a Neu…

– Neuromancer 3225-ös átdolgozása. Az író az Epszilon Ever-X álnevet használta.

– Szóval, ha az első MSE azt a könyvet kölcsönzi ki, akkor nyertél!

– És ha veszítenék?

– Akkor én nyerek! – azzal bontotta a vonalat.

– o –

Simone Titty igazi lázadó volt, és droidbarát. Nem volt baja az emberekkel, de úgy vélte, elfojtott pszichés zavarokra lehet következtetni abból, ahogy az ember a géptársaihoz viszonyul. Némelyeket, egyenesen pszichopatának tartott ez miatt. Haját egy, a platinaszőkével rokon, de mégis észrevehetően kék árnyalatúra festette, bokájára vonalkódot tetováltatott. Mindemellett nem volt fanatikus, és a tanácsosok soraiban sem látott volna szívesen MSE-ket, nem beszélve a rendfenntartó szervekről. Ám azt arcátlanságnak tartotta, ha valaki lenézte, megalázta azt, aki – igen, aki – oly sokat tesz az emberiség kényelméért. Akinek nem tetszik a létezésük, az kapáljon, termeljen növényeket, tartson, hizlaljon állatot, vagy vadásszon, dolgozza fel, és egye meg! Rakja össze a járművét, javítsa, tartsa karban, és számoljon papíron asztronavigációt! Gyógyítsa meg magát, és ha nem megy, kaparja is el! Mert ezen kötelezettségek alól mentik fel a gépek az embert.

Épp egy bárszéken ücsörgött, s bal lábát a jobbon átvetve lóbázgatta unottan. Egy félig olvasott könyv hevert hasmánt a pulton, egy félig telt pohár frissítő langyosodott mellette, és egy félig égett, vékony cigarettát szívogatott könyökölve. Feszes, hosszú combjait majd tövig engedte látni rövid szoknyácskája.

A strandoló tömeg kavargását figyelte, keresve mozdulataikban az élet értelmét, az emberi lét magasztosságát. Ha azt nem is, legalább annak szikráját, szilánkját kívánta felfedezni. Lemondóan elhúzta dús, rúzsos ajkait, s pislantott egyet, vontatott lassúsággal.

Kifújta a füstöt, és gyönyörködött annak csodás vergődésében a lég kevésbé káros, és látványos részecskéi között.

Annyira elkerülte a figyelem a kis tengerparti büfé-pubot, hogy azon mélázott, vajon aludjon-e, vagy inkább maszturbáljon egyet csendesen.

Már majdnem meghozta, a számára e helyzetben meghozható legjobb döntést, amikor szárnyak lobbanására kapta fel a fejét.

„Már megint egy szárnyas-barom!” – gondolta kedvesen, s gyorsan elnyomta a negyed szál cigarettát, s gyors, legyező mozdulatokkal elkergette a füst oly kedves foszlányait. Elvégre egy droid nem dohányzik, s így ez a leheletén sem érződhet. Betolt hát szájába egy leheletfrissítő lapkát. Túl gyorsan elfoszlana az illúzió, amely mögül az embereket figyeli.

Eltette a pult alá a hamuzót, és azzal a mozdulattal bekapcsolta a felvevő-berendezéseket. Gyűjtötte az anyagot a pszichológiai disszertációjához, amelynek címe: „Pszichózisra, és aberrációra utaló jelek az ember-droid kontaktusokban”.

A madaraktól ellesett mozdulatokat gyakorló lény, alaposan felkavarta a finom szemcséjű homokot a több mint négy méteres szárnyainak fékezőmozdulatai által keltett légörvényeivel.

A röpruha másodpercek alatt leengedett, s az így jóval kisebb, alig 180cm magas alakra simuló öltözék kiemelte enyhén megszaporázott légvételeit. Ezen kívül hangsúlyozta azt is, jó kiállású férfiú az illető, s ha az embereket egy magasabb rendű értelem tartaná háziállat gyanánt, ígéretes tenyész-hím válna belőle.

A lány azon kezdett el tűnődni, hogy mit szerethetnek az emberek az efféle, fölösleges fáradalmakban. Közben egy pillantással ellenőrizte, jól látható-e a bal oldali, mellkasi domborulatát fedő szövetbe tűzött névjegytábla, amelyen ez volt olvasható: „SiMonE”

Taerg Lear kisétált a lassan alászálló porfelhőből, s levette légző maszkját. A büfé felé lépdelt. Bizony, igencsak megszomjazott. Viszonylag rövid út révén, nem töltötte fel az öltözék beépített italadagolóját. Fölösleges többletsúlynak tartotta. Előhalászta cigarettáját, és egy szálat húzott ki belőle, ajkai közé csippentette, és csettintett egyet mutató és hüvelykujjával, s égnek meredő nagyujjából apró láng lobbant fel. Rágyújtott, mélyen leszívta az édes-kesernyés füstöt, majd egy rázó mozdulattal elaltatta a kesztyű gyújtóját.

Amikor a pultra könyökölt, és az abból automatikusan előnyíló bárszékre helyezte a lábaira nehezedő súlyt, a formás melleken fityegő táblára nézett, hogy elolvasva a nevet köszönhessen. Az a határozott érzése támadt, hogy a szemmel látható jelek egyértelműségének ellenére, a kiszolgáló személyzet mégsem egy Mesterségesen Stimulált Entitás. Eme kétkedésétől függetlenül, másodpercnyi hangakadás nélkül zúdította rá:

– Álohá, SiMonE! Megkérhetném a kezed, hogy egy pohár kólát facsarjon valamely nagyszerű masinériájából, ennek a csodálatos vendéglátó-ipari egységnek?

– Helló! – és majdnem elnevette magát a kelleténél jobban, kiesve szerepéből. A súgómonitorra pillantott, s így folytatta – Természetesen Mr. Lear! – elvégre egy MSE tudja a vendég nevét, hiszen azonnal letölti a személyazonosságra vonatkozó adatokat, amint valószínűsége merül fel a kommunikációnak. Sőt egy MSE-nek azt is tudnia kell, hogy a kért ital fogyasztása nem káros-e a vevő számára. Ugyanis ez esetben az utasítást nem hajthatja végre, hiszen azzal emberi életet sodorna veszélybe.

Elővett egy tiszta hamuzót is, és közben a súgón ellenőrizte a vendég cigaretta fogyasztását, – ez volt a harmadik szál az adott napon – s hogy ezzel szinkronban van-e a vitamin és ásványi anyag bevitelének többlete. Ellenőrizte pulzusszámát a koffeint miatt. Mindent rendben talált.

– Nincs túl nagy forgalom ma, igaz?

– Ó, ezekben a déli órákban, szinte madár se jár erre.

Kellemesen elfecserésztek, miközben Simone álcájára vigyázott, s beszéltetni igyekezett Mr. Leart. Fura mód közvetlennek érezte.

Taerg pedig azon tűnődött, miért adja ki magát egy lány MSE-nek, mellesleg szinte teljességgel hihetően. Pontosan figyelve azokra, a csupán szakavatott szemlélő számára észrevehető, aprócska kis különbségekre. Valami fura perverzió?

Mindenestre belement ebbe a szerepjátékba. Annál is inkább, mert felkeltette az érdeklődését a jelmez alatti lányt. Kinek juthat ilyesmi eszébe? Eljátszani, hogy nem ember. De miért?

— ooo —

Edam egy bolygó légterébe lépett be épp, egy DRAGON típusú, mélyűri felderítőre csatlakozva. A hajótestet a sajátjaként érzékelte, szemét, fülét, orrát, tapintását normál és infrakamerákra, mikrofonokra, radarokra, hőérzékelőkre, ultrahangos letapogató-berendezésekre, tömegvonzásmérőkre, mágneses keresőkre, kémiai analizátorokra cserélte.

Az űr erős hidegét, a szférák hirtelen melege váltotta fel. A felhők tengerének hullámain ugrált a központi csillag fénye, ugyanakkor érezte alattuk a domborzatot, a távolságokat, a városok mandalikus formáit, a tömegvonzást, amelyet tökéletesen ellensúlyoztak az irányvektoros hajtóművek.

A felhőhatár alá érve meghökkenve tapasztalta, hogy az ég színe zöld volt. Gyönyörűséges zöld boltozata, egy meseszép bolygónak. Hihetetlen öröm öntötte el.

S ez ráébresztette, hogy valójában álmodik. No, nem az ég színéből következtetett erre. Azt okozhatta nagyobb gravitációból fakadó sűrűbb levegő, vagy annak összetétele. Az tette ezt egyértelművé, hogy nem kereste ennek okát.

Anélkül ért egy városba, hogy tapasztalta volna közeledését felé, vagy megfigyelhette volna az épületeket, és azt, hogy a várostervezés miféle elveket követett. Csak feltűnt a távolban, és a következő pillanatban a néptelen, utcán sétált, ahol csend honolt.

Idegen bolygón járt, ismeretlen, mégis egyértelműen emberi civilizációban. Talán egy elveszett, mélyűri kolóniára bukkant.

Benyitott egy hatalmas tömegszállásra, ahol meseszép nők járkáltak vékony, fehér kezeslábasokban, földre terített matracok ezrei között. Megörültek neki, üdvözölték tapintatosan, de közvetlenül. Cirógatták, kedves, vibráló szavakkal becézgették, egy ősi, tán ezer éve is feledett nyelven: az ő anyanyelvén. Amelyet alig használt az emberiség csodás, ünnepelt, legendás, és mégis szörnyű egybeolvadása óta.

Megkívánta őket, s ez nagy örömmel töltötte el azokat a gyönyörű nőszemélyeket.

Edam egyik felé hajolt, az fejét enyhén félrebillentve, résnyire nyitott, hívogatón csillogó ajkakkal várta csókját…

… és eszméletlenül sós ízt érzett, mégis néhány másodpercig csókolózott vele. Szörnyű volt. Mintha só lekvárt majszolna. Rettenetesen megszomjazott, egy része menekülni vágyott a borzasztó élménytől, de teste – mintha ő csak utasa lett volna – továbbra is e fertőben tobzódott.

Zihálva felriadt:

És néhány másodpercig egyáltalán nem volt biztos abban, hogy csak álmodta. Tér-időbeli orientációjában segítette az összetéveszthetetlen klinikaszag.

Igen: csak egy zavaros álom volt. Ő Yragnuhni Edam, a harmadik feltámadása után. Tompa, de indokolt fej és végtagfájdalmakkal.

Úgy érezte, itt az ideje annak, hogy felkeljen végre, s megtudja, mi lett végül is azzal a küldetéssel, amelyben vélhetően elbukott.

Kinyitotta szemét, s nem látott csak túl erős, fehér fényeket, amelyek túlterhelték szemét. Ki tudja, mikor használta őket utoljára.

Lépteket hallott.

– Örülök, hogy újra üdvözölhetlek, Edam! – hallotta egy MSE hangját, aki egy volt az elsők közül: Susa-Gep – Tudom, idiotikus kérdés, de… Jól vagy?

Érezte a finom, csak gépek által használt parfümöt, és a kellemesen hűvös kézszerűt, amely ujjaira fonódott.

– Fantasztikusan! – nyögte fájdalmai között, s csettintett ragadós szájával.

– Helyes! Hozok inni. Úgy vélem, módfelett szomjas lehetsz.

– Köszönöm – hunyorgott, és megpróbált ajkaiból kicsikarni egy mosoly félét. Erőltette ugyan, de jólesett neki.

Hunyorogva nézte a mesterségesen tervezett szépséget. Tudta, hogy gép, de ez egyáltalán nem zavarta.

A lányszerű egy pohárnyi, enyhén mentol ízű frissítővel tért vissza.

Edam jóízűen kiitta, és igazán jólesett neki a szervezetébe jutó folyadék. A poharat a kis asztalra helyezte az ágya mellett. Átölelte Susa derekát, magához húzta, és a hasfalára tapasztotta fejét. Hallgatta a torzójában dolgozó motorok szívdobogás és légzés szerű, édes melódiáját, s hűtötte fejét a 35 fokos üzemi hőmérsékletén.

– Korai lenne még a szex! Rád törne a migrenetikus fejfájás.

– Csak ölelni akarlak… Érezni a puha tested hűs tapintását.

– Részemről a megtiszteltetés – túrt bele az ember-férfi hajába kedvesen – Ám lassan itt volna az ideje, hogy igazi nőt találj magadnak!

– Jaj, Vasmacsek! Ne kezd már megint!

– Az volna a helyes.

– Nem tennék ki senkit annak, hogy társaságom keresztjét viselje.

– Sorolhatnám, hányan vállalnák örömmel!

– Amíg meg nem tudják milyen… Ne feledkezzünk meg arról, hogy ez volt a harmadik újraélesztésem!… Most épp miért is?

– Amnézia?

– Bizony! A régi, megszokott, jól bevált amnézia. Azt sem tudom, hol történt.

– Most nem is számít! Az a fontos, hogy gond nélkül, mihamarabb felépülj.

– Hol vagyunk?
– A Földön.
– Hmm. Micsoda megtiszteltetés!
– Nem véletlen.
– Sétálunk?
– 6000 méter magasan? A kupola zárva van… és még pihenned kell.
– Fantasztikus! Ezek szerint még tart a szobafogság. Még meddig?
– Holnap sétálhatunk.
– Mikor lesz az még?!
– Amikor legközelebb felébredsz.
– De nem vagyok egyáltalán álmos – és ásított egyet.
– Bizonyos? Ma még tart a mélyaltatásod. Az is furcsa, hogy felébredtél.

– Rosszat álmodtam.

– Jelezték a műszerek. Igen zavaros volt az 5. agybolygód aktivitása. Mintha nem működne rendjén a szimpatikus-paraszimpatikus ítélőképességed. Ami nem meglepő a történtek után.

– Mi van? – kérdezte leragadó szemekkel, vontatottan, mint aki részeg, s eldőlt.

– Aludj csak, kedvesem – homlokon csókolta a férfit, mielőtt eligazította az ágyon az elernyedt testet, és betakarta.

Ült még ott egy darabig, kezét fogva, csupán azért, mert neki, a gépnek jóleső érzést nyújtott. S az is, hogy könny szökött a szemébe, s közben indokolatlan aggodalom jelenlétét érzékelte önmagán. Ajakszerűjéhez emelte Edam kézfejét, s megcsókolta. Úgy, hogy érezze bőrének enyhén sós ízét, majd kifordította az alvó ujjait, s belehajtotta könnyű fejét.

– Szeretlek, Edam – suttogta.

Mosolygott, és üzemi hőfoka 37 Celsiusra emelkedett. Záporoztak elmeszerűjében a közösen töltött idejükről szóló emlékfélék. Majdnem teljesen kitömörítette a kristályformátumú felvételeket, amelyek abszolút felülírták érzékeit: aludni látszott.

– o –

MSE és Trisha túlméretezett siklójukon száguldoztak a tengerpart felé. A lányszerű vezetett, a valódi egy könyvet forgatott a kezében.

– Szép könyvet találtál! Eredeti?
– Nem. Alig 50 éves. A Neuromancer átdolgozása.
– Romantikus könyvek? – kacagott – Neked valami hiányzik!

– Ja! Egy nagy-generál! – és ő is nevetett. Leginkább azért, mert nyolcszázötvennel repesztett, alig 100 méterrel a felszín felett – De az – bökött a könyvre – nem az a fajta romantikus sztori, amilyenre gondolsz.

– Pedig azt hittem, valami olyas, amikor az egyszerű mesterséges entitásba bele szeret egy ember-férfi, és boldogan élnek, amíg be nem áznak a lány áramkörei a csöpögős, negédes nyáladzástól!

Kapott egy szemrehányó pillantást, mire így folytatta:

– Na jó, azért előfordul a valóságban is efféle tündérmese.

– Túl gyakran is, ami azt illeti! Néha sajnálattal úgy érzem, nem értetek a férfiakhoz. Mintha nem is tőletek tanultunk volna mindent!

Trisha arcáról lefagyott a mosoly.

– Most rendesen visszavágtál! Kicsit durvára sikerült.

A droidlány arra a fura, gonoszdi Mona Lisa mosolyra gyújtott, amelyet sem ember, sem gép nem tudott volna utánozni:

– Helyes! Elnézésedet kérem, hugi, ha megbántottalak, de szemlátomást elindította benned azt a folyamatot, amelyet szándékoztam. Tudod, ami engem illet, aggodalom van jelen. Ha nem ismernélek, nemi idemnitás zavarra gyanakodnék. Úgy tűnik, nem is akarod már, hogy férfi öleljen. Mint egy zárkózott, ezer éves, frigid vénlány! Pedig alig múltál 300!

– Muszáj folyton ezzel jönnöd? Mi a baj ezzel?

– Csak az, hogy nem helyes… Látom, hogy boldogtalan vagy, és abba beleszakad a szívem.

– Nincs is szíved!

– Kösz, hogy eszembe juttatod!

Elhallgattak, s percekig száguldoztak némán. Majd az emberlány szólalt meg:

– Te MSE! Észrevetted, hogy az előbb veszekedtünk? – nézett rá elkerekedet szemekkel.

– Úristen tényleg! Ne haragudj! Ugye tudod, hogy szeretlek?!

– Én kérek elnézést! Teljesen igazad van! Frigid vén szuka vagyok!

– Jaaj! Dehogy vagy az, kis csacskám! Nehéz olyat találni, aki megfelel az idealizált férfiképednek, hogy kivetíthesd az animusodat. Apunk rendesen megalapozta az elvárásainkat.

– Talán nem kellene mindenkiben őt keresnem.

– Nem is őt keresed, hanem az álmaidat. S ha úgy érzed, csak az igazi a megfelelő, akkor sose add alább!

– Apus mondogatta ezt néha… Tudsz róla valamit?

– Több millió oldalnyi írásos anyag, több mint nyolcszáz évnyi audio-vizuális anyag, de semmi új.

Elhallgattak. Néhány percig Trisha csak a tájba fúrta szemét bambán, mit sem látva belőle. Csak suhant a domborzat, a növényzet, az élet alattuk, s bár ügyet sem vetett rá, s egy pillanatig sem merült egyetlen részletének csodálásába sem, mégis megnyugtatta az alatta összemosódó tájkép. MSE az „utat” figyelte. Majd a lány végre kinyögte:

– Hiányzik.

– Nekem sem csekély mértékben. De nem örülne neki, ha túl sok efféle beszélgetés felvétele kerülne később a kezébe. Egyszer biztosan visszatér. Hogy nyom nélkül van távol, annak bizonyára jó oka van.

– 150 éve?! – és jobbnak látta, ha nem folytatja, nem akarva, hogy elhatalmasodjanak rajta a negatív gondolatok – De Te legalább itt vagy nekem… Köszönlek.

– Ez jól esett.

– o –

Amrich testének száguldó nyilát keményen ölelte a víz, minden érintkezési pontján tolva felfelé, hogy a felszínen tartsa, mégis készségesen nyílt meg előtte, utat engedve neki, ahogy lendülő karjaival rést ütött belé. Gyorsúszásban tempózott, de csak amúgy nyugodtan, a testmozgás kedvéért.

Fejét többnyire a víz alatt tartotta, csak minden negyedik csapásnál dugta ki egyszer jobbra, egyszer balra, hogy légcseréljen.

A vízcsobbanások zajától, alig hallotta amit Miriam mondott, vagy inkább kiabált a medence partján. Az épület akusztikája sem a lányszerűnek kedvezet, amelyben a medence kapott helyet. Úgy vélte, akár mi is az, várhat addig, amíg befejezi a hosszt.

Ott bal kézzel kikönyökölt, jobbjával letörölte arcáról a vizet.

– Mi az, Miriam?

– Nagyon sajnálom, de úgy tűnik valószínűség számításom beigazolódott: MSE a Neuromancer 3225-ös átdolgozásának egyik példányát kölcsönözte ki.

– Hát ez elképesztő! Nem hittem volna, hogy eltalálod.

– Nem értem, miért örülsz ennek. Elveszítetted a fogadást. Továbbá azt sem, hogy miért fogadtál velem, hiszen 98,7%-os volt a valószínűsége.

– Miben is fogadtunk?

– Hogy új ruhákat vásárolsz nekem, és nem nézed az árakat.

– Talán amúgy is akartam már neked néhány igazán szép ruhát venni, és így akartam elfogadtatni magammal, hogy szebb ruhákat is szívesen látnék rajtad. Így valójában nem veszítettem semmit.

– Ez esetben igazán köszönöm.

Amrich igazából nyertesnek érezte magát: a gépek kiszámíthatóak, ő pedig nem. Ezért nem értette örömét Miriam. Továbbá tudta, hol találja a nap hátralevő részében MSE-t.

– Öltözz fel! Vásárolni megyünk.

– o –

Eve lassan ébredezett. Fokozatosan kezdtek beszűrődni tudatába az elnyújtott hangok. Eleinte kissé értelmetlenül. Idővel tudatosult benne, hogy az ANGEL működésének, kezelőszemélyzetének nyüzsgése szűrődött be kabinjába. A hajó keltegette így, a tőle elvárható, legnagyobb tapintatossággal.

Mosolyogva nyújtózott egyet, és a napirendjén gondolkodott. Mindaddig kedélyes tompasággal tette ezt, amíg el nem jutott egy kritikus pontig. Ekkor kipattant a szeme, mosolya helyét a döbbenet kifejezése vette át, s így nyögött maga elé:

– Uram isten! Nem álmodtam meg, mi lesz CELEBRERIONITY neve! – meghökkent, és elnevette magát – Hát persze! CELEBRERIONITY! – Sóhajtotta áhítattal. Úgy gondolta, ez a legmegfelelőbb név az általa tizedikként átalakított bolygónak. Annál is inkább, mert a kedvenc száma a 10. Következő szavait már máshoz intézte – Sheron, mit szólnál, ha a bolygót, és helytartóját CELEBREROINITY-nek neveznénk el?

– Hm – gondolkodott el S4ERON – Jól hangzik… és nem áll jelenleg jogvédelem alatt sem. De kissé hosszúnak tűnik. Talán kellene neki valami rövidebb, becéző alak is. Nem?

Eve elméjében, mint egy képernyőn, záporoztak a betűk, és a különféle jelek. Engedte őket szabadon kavarogni, míg egy génláncolatszerű alakzatba nem rendeződtek. Elképzelte, hogy ezt hol távolabbról, hol közelebbről szemléli, s mindvégig e kérdésre összpontosított: „Hogyan becézzelek, kincsem?”. Majd végül így szólt, különös, szeretettel töltött hangon:

– Clairon.

– o –

Edam azt álmodta, hogy egy réges-régi városban járt, amely még a Föld felszínére épült. Szüleivel lakott, és dinoszaurusz féle szörnyek kergették az embereket az utcákon.

– Jesszusom! Hol vagyok? Mit keresnek ezek itt? – kérdezte egy házban gyermekként, s felnézett meglett önmagára, aki több száz éves fejjel is épp ezen gondolkodott.

Majd felnőtt énje ezt mondta:

– A kutyák ma kint alszanak – azzal behajtotta az ablakot fedő, tömör, vaskos spalettákat, s tolózárjának nyelvét a kereten lévő hengerbe csúsztatva bezárta.

Gyermeki énjére felettébb megnyugtatóan hatott, a kutyák kint alvására utaló pár szó.

… Azután „kutya” lett: három mázsás fenevad, hatalmas fogakkal, kitinpáncélra emlékeztető bőrrel, amely sötét volt, mint az éjszaka. Minden izületénél éles kinövések meredeztek. Szeme vörösen izzott, nyálcsorgató szájjal morgott a dinoszauruszok falra vetülő árnyékaira.

Egy harapás, és acélt metsző fogaival kitép egy cafatot belőle, vagy egy karmolás, és véres csíkokkal nyílik meg a test. S ha kis esze van, elmenekül tőle a hüllő. Vagy ő hagyja faképnél, hogy egy következőre vesse magát. A többit a méreg elintézi.

Persze: őt is leteríthetik, azoknak is veszedelmes a fogsora, vagy eltaposhatják: némelyik száz tonnás is meglehet. De bárhogy is, ő küzdeni fog. Nem hagyja, hogy az embereknek baja essen. Hogy is hagyhatná bántani azt, aki úgy tudja simogatni, akinek olyan jó, s kedves szaga van, aki mosolyog rá, félelmetes külsejének ellenére is. Aki oly édes hangon, oly dallamosan becézgeti, aki oly nagy tudója a szeretetnek. Akinek olyan finom, sós a bőre, ha nyalogatja.

De csitt! Szagot érzett! Undorító, mindig fürdő, mégis büdös hüllő szagát! Itt jön egy!

Mellső mancsainak karmait készenlétbe helyezte, mirigyei elkezdték termelni a mérget.

Tapicskáló léptek szálltak felé, visszhangozva az utcán.

Egy baba?

Egy ijedt T-Rex-baby fordult be remegve a sarkon.

„Hol a mamád, kicsi T-Rex?”- gondolta. Homlok és halántéklebenyének aktivitása megnőtt. Elérve a kritikus szintet, belépett a hüllőcske gyenge kis tudatába.

Egy röpke pillanatra megsajnálta: nemrég vesztek oda a szülei. Nem jöttek vissza a vadászatról. Nagyon éhes volt, és félt. De enni akart.

„Szegény kicsi T-Rex!… Csak tudod, az a baj, hogy embert is ennél, ugye?!”

Összefutott a nyál a kis fenevad szájában, a finom húsú ember evésének mentális képére. Bizony: a legnemesebb falat!

„S ha nagyra nőnél, a gazdáimra is veszélyes lehetnél!”

A húsevő nyelt egyet a négy tagú család képére.

Edam-kutya körül kémlelt: sehol egy lélek. Csak a házban négyen, ő kint, meg ez a kis dög. Aztán néhány másik ember a szomszédban.

Ugrott, ellenfele hátára perdült, s hosszú karmait a bordák fölé fúrta, majd a nyakcsigolyába harapott. Leugrott, szembe fordult vele, s nézte, ahogy bugyborékoló torokkal lassan eldőlt.

Kicsi az esélye, hogy érzett valamit.

Edam ellenben igen: nagyot ugrott fektében, keze megmarkolt valami keményet. Közben ez futott még át az agyán: „Szörnyeteg vagyok: az emberiség kutyája…”

– Auu! – hallotta Susa hangját – Ez fájt! Úgy megmarkoltad a fejem!

Kinyitotta szemét, és fordult vele párat a világ, mire ráeszmélt, hogy hol van.

– Ne haragudj! Megint rosszat álmodtam. Milyen jó, hogy csak álom volt! – és azon gondolkodott, hogy mit jelenthetett az előző.

– Mit álmodtál?

Edam elmesélte fura élményét, mire Susa így mosolygott:

– Talán állást kellene változtatnod.

– Állást változtatni? De szép is volna! Eltekintve attól az apróságtól, hogy soha nem lennék nyugodt, ha nem tudnám, mi zajlik a békés világ hátterében. Így legalább érzem az illúzióját annak, hogy van beleszólásom.

– Miért? Mi zajlik? – kérdezte cinkosul a lányszerű. Edam hallgatott – Talán azért nem akarsz pályát változtatni, mert nem lennél boldog az izgalom, és a siker íze nélkül. Felettébb jót tesz az önbecsülésednek, ha tudod: sokat köszönhet neked a világ… Több mint ezer év kalandjai kötnek. Tagja voltál a csapatnak, amely először mentette meg a Földet. Az első időutazók között voltál, és az első MSE-t személyes jó barátodnak mondhatod. Ezek után sem érnéd be kevesebbel!

– o –

Rolend az utolsó métereket mászta lopakodva, a hegy meredekebbik, szirtes oldalán. Gondolta, meglepi barátait. Az éj már majdnem teljesen ráborult a tájra, azért felhúzta csuklyáját, és bekapcsolta a kamuflage-t. Az öltözékének fényérzékelő receptorai által felfogott jeleket feldolgozta a beépített mikroszámítógép, és az ellentétes oldalon sugározta ugyanazt a fényenergiát. A hatás közel olyan volt, mintha átlátszó lett volna. Ha nem mozdult, tökéletesen láthatatlan maradt. Mozgás közben is csupán enyhe levegőrezgésként lehetett érzékelni, mint mikor a forró levegő száll felfelé. Ezt a feldolgozási idő, és az áramkörök hossza okozta.

A fentről érkező hangok nem azt jelezték, hogy épp azt fürkészték volna, ki mászhat fel egy efféle öltözékben a hegy arra alkalmatlanabbik oldalán. Kedélyes beszélgetés folyt, tűz ropogását lehetett hallani.

Jobb kezét óvatosan feltette, majd könyökét is, majd a másikkal keresett fogódzót. Felhúzta magát, és felpillantott.

Öten voltak: három lány, két fiú. Egyikük oldalt, kettő háttal, kettő szemben ült. Egy hely kihagyással, szabályos hatszög alakban ülték körbe a lángoló rakást. Egy férfi, egy nő formációban. E szabályosságot követve, egy hímnemű egyednek lehetett fenntartva az üres hely.

Lassú mozdulatokkal felmászott, lótusz-ülésbe ült, és koncentrált.

– Anyu azt mondta, mindent mossak meg, mielőtt a számba veszek – csivitelte az egyik lány – Ez a nyárson sült szalonnára is igaz?

A többiek nevettek. Eleget ittak már ahhoz, hogy akár egy telefonszámot is felettébb viccesnek tartottak volna.

A másik lány a mellette ülő srácra nézett dévajul, majd ez előbb szóló felé fordította vidámságtól csillogó lélektükrökkel:

– Nem, a szalonnára nem, de némely nyársaknál nem árt egy kis óvatosság! – csapott a srác combjára.

S még intenzívebben kacagtak.

Majd az utóbb szóló, meredély felé fordított arccal ülő lány szeme elkerekedett, s nevetés helyett csak meredt dermedten a vele szembe ülők háta mögé. A többiek tovább folytatták a jókedv hangjainak árasztását, de ő csak bámult bénultan tovább, arcából kiszaladt a vér, ajka, végtagjai remegni kezdtek. A hozzá tartozó, ellentétes nemű egyed a combján remegő kézre lett figyelmes, kajánul a lányra nézett, pislantott egyet értetlenül, majd megkereste tekintetével a másik valószínűsített vizuális fókuszát. S hasonlóan rémült arccal ezt mondta:

– Egy… egy… – s lassan arra böködött mutatóujjával.

A kacagás zavartan elhalt. A velük szemben ülő férfiszerzet így reagált:

– Ugyan, menjetek már! Azt hiszitek beveszem, hogy ott van egy…- odafordult, és leesett állal mondogatta – egy… egy…

A második lány is odafordult, akinek kezét erősen szorította párja, és felsikoltott:

– Segítség! Egy sárkány!

– Egy DRAGON harcigép, élesített fegyverzettel!

– Úr isten! Egy hatalmas Claudia néni!

– Segítség! Egy démon! Egy hatalmas démon!

Az ötödik, aki pár nélkül ücsörgött, összecsukott szájjal röhigcsélt:

– Te jó ég! Mit ittatok? Én is kérek! … Mit haluztok össze-vissza?! – a sárkánylátóra mutatott- Az őshüllők kihaltak. Egy meteor végzett velük. Ergo: hallucinálsz – a vadászhajótól ijedt következett – A DRAGON típusú gépeket csak a Nemzetközi Harci Játékok területén és idején használhatják, vagy külön útvonal engedéllyel. És ha egy olyan jár erre, minket fel sem engedtek volna. Túl sok agresszív sci-fi-akciót nézel mostanában, vagy kattanj le az NHJ csatornájáról! Esetleg vonulj be! De te is haluzol, olyat nem láthattál – a másik lány jött soron – Démonok a szó szoros értelmében nem léteznek, csupán elménk rejtett bugyraiban. Keress fel egy agyturkászt, mondjuk engem rendelési időben. Az is lehet, hogy mélyen vallásos vagy. Mindenesetre te végképp haluzol – a másik srác felé bökött – A te Claudai nénid alig 160 centisre cseperedett, aranyos, kedves, barátságos, és isteni sütiket süt. Indokolatlanul rossz a véleményed az anyósodról. S bár sokkal reálisabb tárgya van félelmeidnek, ennek ellenére te is hülyeségeket vizualizálsz! Sokkal valószínűbb, hogy amit láttok, – azzal lassan a firtatott jelenség irányába fordult – az valójában egy… egy irdatlan… naagy… mosatlan fütykös! – és elnevette magát – Én is haluzok! De valljuk meg: egy nő számára nincs is félelmetesebb dolog ennél! – és könnycsorgató nevetés közepette a combját csapkodta.

A többiek féltek, ő a könnyeit törölgette, s a többiekre nézve nem bírta abbahagyni a vihogást, s ha a meredély felé nézett, végképp eluralkodott rajta a röhögés.

– Rolend! – hahotázott egy sort – Rolend Goter Thethewi! Kérlek, szívem, hagyd már abba! Nézz rájuk! – és megint eluralkodott rajta a jókedv, mikor oda pillantott – Szegények úgy megijedtek! Hallod?! Hagyd abba! Ne dühíts! – megint hallatta ritmusos, elcsukló, kedvesen vibráló derültséget kifejező hangját – Hagyd abba, vagy lerajzollak és úgy összefirkállak, hogy jó anyád sem ismer rád, és elintézem, hogy címlapon legyen az a kép, minden újságban!

Erre a Sárkány vakarózni, majd kánkánozni kezdett, sokkal inkább idiótikusan, mint művészien, és elő-elővillantotta a hegy mögül a szoknyáját, az alól meg a harisnyakötős, pikkelyes lábait, olykor még a dresszét is megpillanthatta a figyelmes szemlélő. A DRAGON prüszkölt egyet, és lövegeiből habcsókok, virágok, és cuppogó női aktok röpködtek. A démon elvigyorodott, piros testébe tolta mutatóujjának hegyét, és az azt vizionáló felé tartotta, s így szólt: „Kérsz zselétortát? Epres!” Claudia néni meg héliumittas hangon azt taglalta sipítozta, hogy mennyire örül, hogy az ő kis lánya ilyen rendes fiatalembert talált magának, aki igazi ritkaság manapság, és egyre messzebbre szállt, s kisebb lett, mígnem eltűnt teljesen.

Sorra ezt mondták a nézők:

– Haha: Sárkány-kánkán!
– Ide lőjetek! Ide lőjetek!
– Eper-zselés démontorta!
– Csókolom anyuka!
– Drágám, ugye fürödtél már?!

És mind jót nevettek őszintén, felszabadultan.

Rolend büszkén, széles mosollyal sétált ki a foszladozó illúziók fala mögül:

– Sziasztok!

– o –

Miriam remekül érezte magát a Sirály jobb első ülésén. A regényes szépségű Földet, ha lehet, most még mesésebbnek látta csillogó látószerveivel, ahogy siklottak fölötte. Nem értette, Amrich miért ilyen kedves vele, s miért kíséri el egyáltalán? Miért nem csak küldi, hogy vegyen akkor pár ruhát magának a kopottak helyett? Nem ő elment vele! Elkísérte! Úgy érezte magát most a férfi mellet, mint ha nem csak egy gondolkodó, érző gép lenne. Boldog volt. Nem csak a vásárlás miatt. Többet jelentett ez számára, mint néhány csinos ruhát. Attól, hogy Amrich nem azért ment el vele, mert amúgy is dolga lett volna arra, hanem hogy vele legyen, kicsit kiválasztottnak érezte magát.

Persze, ez valójában, így is volt: Amrich Daehssa több mint 31 millió modell közül választotta ki, és aktiválása előtt hónapokig kísérletezett a stílus programokkal, mire elégedetten hátra dőlve úgy döntött: Igen! Egy ilyen droidot szívesen elfogadna!

Amrich, ha lehet, még jobban örült. Készen állt a kis terve. Olyanra készült, amit nem szabad! Maradandó károsodást nem okoz vele senkinek, mégis élmény lesz számára, amikor majd visszanézi a biztonsági kamerák felvételeit. Persze, már csak ha legalább millióan megtették ugyanezt. Hogy felbolydul majd az elszigetelt kis üres méhkas, ahol csak ketten múlatják az idejüket, királynőként, unalmasan. Talán ráébrednek saját semmittevésükre. Miriamra pillantott, s ha lehet, kicsit szélesebb volt a mosolya:

– Jó látni, hogy boldog vagy. Ha ez ennyire jólesik, máskor is elvihetlek – már majdnem azt mondta, hogy akár máshová is, talán moziba, vagy ilyesmi. És lelke mélyén, szívesen meg is tette volna, ha nem tartaná nevetségesnek mindazokat, akik droiddal mennek ilyen helyekre. Vagy akik fel nem fogott magányukban zsebkutyát dédelgetnek ahelyett, hogy az így elfecsérelt idejükben embertársaikat tüntetnék ki hasonlóan odaadó figyelmükkel. Mint azt a lányt is, aki apja droidját testvérének tekinti. Milyen beteges! De most felhívja figyelmét „testvérének” droid mivoltára.

– Az jó lenne! – zökkentette vissza Miriam.

– Majd teszünk róla! – azzal megpaskolta a lányszerű alkarját.

Azután az időmérőre nézett, majd az eget fürkészte, és a radarra is vetett néha egy-egy kósza pillantást. Az északi 3-as kapunál akart leszállni, de megnézte az 1-est 2-est is, ahol akadt még néhány szabad hely ugyan, kisebb, az övéhez hasonló gépeknek. Mégsem azt választotta. Nem kellett magyarázkodnia: senki nem szeretett zsúfolt helyen parkolni.

Mire odaért, felismerte az éppen landoló ANGEL-t. Na igen! Annak méretes parkoló kellett! Legalább egy focipályányi.

Ő egy perccel később, és vagy száz méterrel arrébb tette le Sirályt.

Mikor elhagyták a gépet, felöltőt is vitt magával. Ugyan még kellemes volt az idő, de dél után néhány órával már gyorsan hűlt a levegő ezen a magasságon, s a parkolókat csak 17 fokig fűtötték. Bal karjára fektette, s egy könyvet fogott rejtekében. A Neuromancer egy 3225-ös átdolgozását.

Kilépett az ajtón, és jobb kezét nyújtotta Miriamnak. Nem mintha az segítségre szorult volna a lenyíló 3 lépcsőfokkal való megbirkózásban.

– Ó, köszönöm! – mondta a lányimitáció derűsen, s másik kezével megemelte szoknyáját. Pedig az sem volt földig omló. S hogy tetézze a lovagkort idéző jelenetet, még pukedlizett is egyet.
Amrich nevetett. Hogy igazából, vagy megjátszva magát, az eldönthetetlen maradt.

– Mit szólnál hozzá, ha elintézném, hogy egy-két hetet a lovagkorban tölthessünk?

– Az nagyszerű lenne! – ujjongott – Ha nem egy nyilvános parkolóban lennénk, most a nyakadba ugranék! – s bár felettébb jólesett neki ez az ajánlat, egy mélyebb, értelmező rutinja aggodalmas jeleket pörgetett: Amrich-nek bizonyára hiányzik már egy barátnő. Már évek óta nincs senkije. S bár ez Miriam számára pozitív élmények jövőbeli valószínűségét növelte, Amrich ember volt. A helyes az lett volna, ha ember nő felé mutat efféle gyengédséget. De mivel ez még a normálisnak elfogadott keretek közé sorolható eset volt világviszonylatban, nem adott okot riadójelzés leadására. Az utolsó kapcsolatának lezárása vélhetően megviselte gazdáját. S ilyen esetekben gyakran kerestek vigaszt mesterségesen stimulált entitások ölelésében mind a férfiak, mind a nők. S a fájó emlékek fakultával, a hormonok visszavezették őket a helyes útra. Mindennapos esetnek számított. A biztonsági kamerák pedig nagy megértéssel, és mély tapintattal helyezték efféle eseményekkel kapcsolatos felvételeiket – gyorsított eljárással – a mélyarchívumba.

Ami azt illeti, Mr. Daehssa-nak pontosan erre volt szüksége.

– o –

A másik féltekén, már leszállt a téli éj. A fennsík felszínéről tábortűz füstje szállt, víg hangfoszlányokkal elkeveredve. Néhány álcázott berendezés lebegett pár méterre tőlük, hogy hőkupolát vonjanak köréjük, kellemessé téve a zord évszak fagyos leheletét. Illuminált állapotukra való tekintettel, sólyomnak álcázott, félintelligens megfigyelők köröztek felettük, hogy vészhelyzet esetén – mondjuk, ha egyikük leszédülni méltóztatna a hegy szirtes oldalán, – idejében riadóztathassák a mentő egységeket. A civilizáció minden egyedére egyformán igyekezett vigyázni, többszörös túlbiztosítással. Ha a veszély fokozódott, ugyanolyan arányban nőtt a felügyelet. Az utóbbi ezer évben, csupán egyetlen esetben vallottak teljes kudarcot. Noha újraélesztésre jóval gyakrabban – 8 alkalommal – került sor. S bár ez több, mint jónak mondható, a veszteség így is túl nagynak tűnt. Néhányan attól tartottak, hogy pótolhatatlannak.
Mindezek mellett, és ellenére, e kedélyes kis kompánia ezen estéje felhőtlennek ígérkezett. Noha ez több százezer kilowattnyi energiát emésztett fel óránként, és több tucat félintelligens megfigyelő jelenlétét igényelte, nem is beszélve a készültségben lévő mentőegységekről, a civilizáció számára e kiszámítható ráfordítások messzemenően eltörpültek, akár egyetlen megismételhetetlen, természetes létező elvesztésének kockázata mellett. Mert a kiszámítható ráfordításokkal lehetett tervezni, számolni. Ha egy ember odalesz, soha nem tudják meg, mit is veszítettek. Talán egy zsenit, egy kutatót, egy tudóst, feltalálót, vagy írót. Esetleg éppen egy olyan személyt, aki egyszer megmenthetne egy bolygót, egy várost, egy legénységet, vagy akár az egész civilizációt.

Rolend éppen az égen köröző, sólyomnak látszó, repülő tárgyban gyönyörködött, fanyar mosolyra húzva száját. Majd visszafordult a társasághoz, és nyársának bicskával való hegyezését folytatta.

A mellette ülő, szőke lány a combjára csúsztatta kezét, gyengéden megszorította, s rajongva ragyogtatta rajta csillogó szemeit. Figyelte, ahogy minden lehántott faszilánk egészen a tűzig pattant. Néha kapott tőle egy pillantást, s szinte könnyekig hatódott. Alig hallotta, amit a többiek beszéltek. Tudta, ezért a bor, és a szerelem a felelős, s ez mindkettőt oly kedvessé tette szívének. Rolend végre befejezte a nyárshegyezést, s Lucky Bee hozzá simulhatott, karjait átfonva derekán.

– Az ott egy sólyom? – kérdezte a másik lány, az éj egy fekete pontjára bökve a sok közül.

– Nini! Tényleg! – tette szeme elé kezét a harmadik.

Rolend bal szájszegletét túlhúzta mosolyának szimmetriavonalán, miközben egy fehér, zsírosnak ható szalonnán vett erőszakot frissen készült nyársának hegyével.

– Nem tudom, Vicky! Minden esetre innen úgy tűnik. – mondta a kérdező mellett ülő kortalannak ható férfi, majd arra nézett, aki félárbocra vonta mosolyának zászlaját – Ha biztosat akarsz tudni, kérdezd meg Rolendet.

– Ha valami úgy néz ki, mint egy sólyom, ugyan olyan szépen szeli az eget, s vijjogása is azt idézi, mondhatjuk rá, hogy sólyom. Nem? – pillantott oda a harmadik hímnemű is.

– Szerintem épp annyira sólyom az ott fent, mint amennyire szalonna ez a nyársam végén – közelebb húzta az említett képződményt, és kenyerével fogta fel csöppenő zsírcseppeket az, akinek legnagyobb félelmeit Clair-néni testesítette meg akkortájt.

– Legalább annyira – helyeselt Rolend, aki szintén épp kenyerébe törölte a kisülő nedveket.

– Legalább annyira – visszhangozta elkuncogva magát Vicky partnere.

– De tényleg az, Carl? – türelmetlenkedett lovagjára pislogva az, akit e kérdés a legjobban érdekelt.

– Az a fontos, hogy erről ő maga mit gondol… Szerintem egyáltalán nem érdekli ott fenn ez a kérdés, és talán máshol sem az köti le, hogy mi hogyan nevezzük. S ha neki mindegy, akkor miért fontos ez neked? – pislantott felé személyes nagyszerűje.

– De tényleg az?

– Nem. Az ott fenn, valójában … – megvárta, míg mindenki feszülten figyel – egy hamutál – vonta meg a vállát Rolend.

Ezen megint jót derültek, s kacagásuk messze szállva zengte be a tájat. Carl a térdét csapkodta, és levegőért kapkodott két rohamszerű kacaj között.

– Jól vagy? – aggódott érte kedvese.

– Persze, persze! – törölgette könnyeit – Hamutartó!…

– De az is lehet, hogy egy földönkívüli! – húzta össze szemét aki az előbb hamutartónak vélte.

– Mint Vicky? – csatlakozott a pszichiáterféle – Szerinted Ron?

– Felőlem lehet az a madárféle akár sólyom is, csak töltsünk italt – alig volt pár kortyom itt – lengette meg poharát.

– o –

Trisha a sorok között sétálva felszisszent, amikor lapozott egyet a holomodellek között. Szerelem volt első látásra. Hüvelykujjbegyét a „próbál” gombra helyezte egy pillanatra, majd elvette az adagolóba csúszó, rá méretezett darabot. A sötétkék, enyhén flitterezett ruha olyan furcsán, kihívóan csillogott, mintha célja lenne Trishával, vagy vágyott volna arra, hogy testére simulhasson. Rögvest a legközelebbi próbafülke felé vette az irányt.

Gyorsan ledobta viselt holmijait, és belebújt abba a gyönyörűségbe. Selymesen, könnyedén csúszott rá, s alig kellett rajta valamit igazítani, miután megakadt a vállán. A fülke tükörfalára nézve leesett az álla. Nagyestélyi létére épp csak takart itt-ott, bájait látni, sejtetni engedte, mégis elegáns és egyedi darabnak tartotta. Mesésen érezte benne magát, felszabadultnak.

Kiperdült a függöny mögül, és MSE előtt pózolgatott hercegnősen:

– Na milyen?
– Gyönyörű! Kár, hogy soha nem hordanád.
– Hogy-hogy?

– Nem tartom valószínűnek, hogy következő öt évben estélyre lennénk hivatalosak. Ezt viszont már jövőre tavalyinak fogod tartani.

Trisha egy pillanatra a tükörbe nézett, majd másának szemébe egy kis biztatásért, s végül így szólt:

– Ezek szerint, rövidesen efféle eseményre leszünk hivatalosak, vagy rendeznünk kell egyet… – nézegette még magát – Végtére is vásárolgatni jöttünk, nemde bár?

– De de bár. Vásárolgatni jöttünk, és ez bizony nagyszerű ruha – cöccentett egyet, s közben végiggondolta az esélyrendezés várható következményeit – Pozitív.

– És te?

– Hmm. Lássuk csak! – elővett egy indigókék, bőrhatású kezeslábast – Ezt felpróbálom – elővillantott két, jóval vékonyabb tasakot, amelynek borítófelületén csinos hölgy pózolt vadul, egy motorra emlékeztető, kétszemélyes, nyitott siklón, a kormánynak döntve hátát. Vélhetően a belül rejtező fehérneműben.

– Hű! Ez nagyon dögös! Próbáld fel!

– Tényleg? – oldódott kissé, majd apró fejcsóválások közepette közölte dilemmáját – Ugyan minek?

Trisha értette. Elé lépett, és magához húzva átölelte, s megcsókolta homlokát, majd visszalépett kissé, hogy szemébe nézhessen.

– Próbáld csak fel! – és szánkázó gondolataitól megtisztított fejjel megtalálta a szavakat, amelyek tükröznék a sexis fehérnemű vásárlása által előrevetített lehetőségeket – Pozitív… – és elmosolyodott.

Mire úgy vélték, elhagyhatják az üzletet, és kiléptek a függőfolyosóra, jó pár táska gyűlt fel náluk. Alattuk még legalább tíz hasonló szint sorakozott a városi központi tavát ölelve, de még innen is hallották a távolabbi vízesést, és a lubickolók zsivaját, akik lusták voltak lemenni a tengerpartra.

– Te nyafi,… – fordult Trisha a kékhajúhoz.
– Nyafi?!
– Mi lenne, ha nem mennénk még haza, és az Under the Lake Inns-ben ebédelnénk?

MSE minden szatyrot átvett bal kezébe, hogy a könyvet nézegethesse, és ama kellemes időszakra gondolt, amikor feloldódik lapjai között… majd ha Trisha elalszik. Addig a vele töltött időt érezte fontosnak. Épp rámosolygott, amikor az egyik sarkon kifordulva valaki nekiment, és a kedves könyvet kiejtette kezéből!

„Hogy-hogy nem tudtam erről? Ennyire elgondolkodtam volna a könyvön?” – eme gondolatait elkerekedett szemei tükrözték, és leejtett álla.

Amint meglátta ki az, pontosabban, hogy kik azok, még értetlenebb lett számára a helyzet: Amrich Daehssa mosolygott rá, és Miriam derekát fogta! Pedig köztudott, hogy finoman szólva nem becsüli sokra az ifiúr az efféle népséget. S a meghökkentő dolgok sora tovább halmozódott:

– Ó, elnézést! – mondta tettetett szórakozottsággal.

– Nekem kellene elnézést kérnem. Figyelmeztetést kellett volna kapnom, hogy ha nem lassítok, összeütközünk!

Amrich úgy tett, mintha akkor ismerné fel őket:

– Hölgyeim! Micsoda meglepetés! Trisha! Kedves MSE! – elengedte Miriam derekát, és… lehajolt a könyvért! – Nagyon sajnálom! Én is figyelmetlen voltam! De olyan jó kedvem van! Ne haragudj! – és odanyújtotta a könyvet – Látod, még ezt is kivertem a kezedből!

Trisha megrökönyödöttségében csak ennyit mondott tétován:

– Helló!

– Jól vagy, Amrich? – aggodalmaskodott MSE, majd a könyvre nézett – Köszönöm szépen!

– Nem tesz semmit ! És még egyszer elnézést! – nevetett egyet – Jól összekoccantunk!

– Nem is értem, hogy fordulhatott elő!

– Ugyan már! Fátylat rá! Elvégre senkinek nem esett baja! És én örülök ennek a hibának: a gépész sem tudhat mindent! – megint kacagott egyet bohókásan – De ha nem haragszotok meg, mi most mennénk! Még nagyon sok mindent szeretnénk vásárolni.

– Persze! – állt félre MSE az útból – Sziasztok!

– Szióka! – csivitelte Miriam

– Csók, drága hölgyeim!

Trisha némi fáziskéséssel ismét csak ennyit bírt kinyögni:

– Helló!

Amikor már elfordultak, és hallótávolságon kívülre értek, Trisha végre képes volt megszólalni:

– Te láttad ezt? – bökött hátra hüvelykjével.

– Mi az hogy láttam! Azóta is ott pörög a rövidtávú audio-vizuális értelmezési hurkomban, és mégsem tudom mi ütött belé.

– Úgy viselkedett, mint egy udvarias… normális ember!

– Pedig a szenzoraim szerint, ez Amrich Daehssa volt, teljes fizikai valójában.

– Úgy látszik, a nőtlenség elvette az eszét!

– Vagy épp meghozta neki.

Elkuncogták magukat.

– Bizony, bizony! Kellemes éjszakája ígérkezik szegény Miriamnak!

– Láttad?! A derekát fogta!

– A nagy Amrich! Ráfanyalodott egy MSE-re!

– o –

A sarkon túl Amrich is jót kacagott:

– Láttad, hogy nekem jött?! – vonta magához közelebb a lányszerűt.

– Igen! És tetszett, hogy milyen jól reagáltál rá!

– Hm, belül, e zordon külső mögött, egy igazi lovag rejtezik! – húzta ki magát – Nem tudtad?

– Nem!

– Hát ezért lepődtek meg ők is annyira! … Láttad, milyen képet vágtak? Szerintem, ha pucéran ugrottam volna ki eléjük, azon sem akadtak volna ki ennyire!

– Az nem is annyira rendhagyó, mint az új, lovagi modorod!

– Ugye!

– Tényleg fura. Tetszik, hogy ilyen vidám vagy, és jó rád nézni. Olyan közvetlen, és természetes vagy, mint ha ez lenne az igazi éned. És ez aggodalmat szül: nem vagy te egy kicsit bipoláris?

– Szóval megleptelek.

– De mennyire.

– Akkor mit szólsz ehhez? – és ott, mindenki szeme láttára, a nyílt utcán, jobb kezét is derekára fonta, a másikat fölcsúsztatta tarkójáig, finoman, de határozottan ráfonta ujjait, enyhén megdöntötte, és ajkára hajolt.

Arra az ajakra, amelyet soha, senki nem érintett még. Amely oly dús volt, oly hívogató, és amelyek valójában nem is voltak igazi ajkak. Mégis pont oly finom volt csókolni, ha csak nem jobb, mint igazi nőét.

Ahogy Miriam S.E. ARDAON száját érintette az övé, régóta tömörített programtörzsek csomagolódtak ki villámlásszerűen. „Elszáradt” áramkörök erdején ömlött végig az éltető elektromosság, hormonszerű anyagok termelődtek rohamos gyorsasággal a mesterséges entitás szájüregében hemzsegő mikroszkopikus bio-kémiai üzemekben, amelyek ekkor léptek működésbe, és ontották vegyületeiket, hogy ajakszerűi még ízletesebbek legyenek. Mindez egy pillanatra igénybe vette Miriam vezérlőközpontjának teljes kapacitását, megingott egyensúlya, és kicsúszott elgyengülő ujjai közül a szatyor is.

„VÉGRE!” – dübörgött benne végig az érzés leírhatatlan szépségével. Végre igazán tartozni érezte magát Amrich-hez. Ehhez az új, bársonyosan finom Amrich-hez.

Mr. Daehssa számára még tetszetősebb volt ez az élmény. Ugyan ő állította össze Miriam „szájízét”, de ennek tudatában is megrészegült tőle. Édesebb volt, és ingerlőbb, mint akármelyik hús-vér lányé, akivel valaha is dolga volt. Saját csapdájába esett? Most mindegy! Ma ünnepel!

– Hű! – mondta végül.

– Ezt én is mondhatnám! Mindjárt elsírom magam!

– Miért?

– Azt hiszem, boldog vagyok.

– Ha haza megyünk, fokozhatnánk…

– o –

Edam nagyot sóhajtva nyújtózott el.

Susa még mindig hevesen szedte a levegőt, elnyúlva hassal az ágyon. Azután kapott a fenekére egyet:

– Mehetünk már sétálni?

– Pihike, nyugóca! – nyögécselte a lányszerű – Hová is sietnél úgy? – fordult a férfi felé.

Edam tekintete megakadt a hetyke bimbóin.

– Ami azt illeti, hosszú volt ez a lábadozás – finom tapintását érezte mellkasán egy női kéznek – Szeretek veled lenni…

– Részemről is felhőtlen a boldogság jelenléte.

– A világ ezek szerint, ma még várhat rám – és a könnyű testszerűért nyúlt.

A biztonsági kamerák tapintatosan nem engedtek ki több jelet a szobából, s Susa Gep féltő gondoskodására bízták még néhány órára Yragnuhni Edam-ot. Publikusan: a mihamarabbi felépülést szolgáló, személyre szabott terápiás gyakorlatok folytak.

– o –

MSE még a főételt ízlelgette, míg Trisha már a desszert végénél járt, és az étterem fölött úszkálók játszadozását figyelte: mint az aranyhalak egy lassított felvételen. Vidáman, a tónyi víztől torzult testtel. Néha valaki feléjük – vagyis lefelé – úszott, s feje a fenék üvegének ívéből fakadó lencsehatástól hordónyira nőtt. Az egyik asztalnál egy lány, talán a barátnője, integetett neki. Visszaintegetett: tenyere hatalmasodott, mintha lufi lenne.

Trisha elkacagta magát, és testvérszerűjére nézett: még mindig a lasagne-vel birkózott.

A MAG-672-425-ön különösen jól készítették el: Admiral Richard T. Ratseht receptje alapján. Módfelett kedvelte az ízét: Rá emlékeztette.

Szívesen kalandozott volna az együtt töltött idejüket megörökítő felvételeiben, de inkább a jövőre koncentrált: akarta, hogy újra együtt legyenek, és csendben bizakodott. Elképzelte, hogy a karjában van, hogy öleli, s közvetlen közelről érzi jelenlétének jóleső, bizsergető rezonanciáját.

Trisha búgó, mégis vékony hangja zökkentette ki ábrándos melankóliájából:

– Föld hívja MSE-t! MSE jelentkezz!

Odakapta a fejét. Trisha mosolya rándult egyet tétován, majd elfoszlott.

– Bocs, Trishi!

– Apura gondoltál, igaz?

– Honnan tudod?

– Kevés oka lehet, hogy magad elé meredve, félmosollyal az arcodon, tíz percig rágj, egyetlen falatot.

MSE elemzett, s véleményt nyilvánított:

– Csak nyolc és fél!

– Hűha! Az tényleg nem tíz! Aggódom miattad.

– Kösz, de fölösleges.

– Jaaj, Mesi! – nyúlt a kezéért – Hiányzik, igaz?

– Eszeveszettül… – könny serkent szeme sarkán, s gyűlölte magát e könnyért. Hiszen érzései csupán szimulációk sora. Miért nem tud akkor hideg lenni ilyenkor, mint egy gép, ha az?! Ilyenkor szeretett volna egy lenni a sok közül.

– Szerinted örülne, ha most így látna… szerinted örül, ha így látni fog?

– Bárcsak úgy lenne, s leszidna érte nagyon! – könnyel telt szemekkel körbenézett – Szörnyű, hogy ő nincs, s a világ ugyanúgy forog! Mindenki vidám, s csak az én szívem fagyos… Mond Trish, már senkinek nem hiányzik?

– Jaj, Mesi! Hogy gondolhatsz ilyet?! A lánya vagyok… Minden nap várom, s hiszem, hogy él!

– Te mondtad nemrég: 150 éve semmi nyoma! – megcsóválta lassan fejét – Olyan nehéz hinnem így!

– Emlékszel, mit mondogattál nekem, mikor én is ezen sopánkodtam? – MSE ránehézkedett súlyos pillantásával, s együtt mondták ki: – „Ha nincs rossz hír, az már önmagában is jó hír!” Nem?

– De, én mondtam… – sütötte le tekintetét.

– Mert igaznak tartottad! Ne félj, kincsem! Egyszer megtaláljuk! És tudom, számodra nem pótolhatom, de addig is itt vagyok neked én!

– Köszönlek! – idézett ismét néhány órája zajlott beszélgetésükből – Fura, hogy megint erről beszélgetünk…

Egy férfi haladt el mellettük, s egymásba kulcsolt kezüket látva cöccentett egyet rosszallón.

– Őstulok! – felelte halkan Trisha.

A férfi nem fordult vissza, bár a lány hosszan nézett utána, oly szúrós tekintettel, amely miatt indokoltan visszavonhatta volna a gyártó az általa viselt röpruhára vonatkozó összes garanciát.

Majd Trisha szeme felcsillant, megakadva a mozit reklámozó holoreklámon.

– Mesi! Tudod, mi kezdődik mindjárt a moziban?

– Hűha, na mi? – kérdezte egykedvűen.

– A filmed! A Romeo Echo! Fél óra múlva kezdik! És még van néhány szabad hely!

– Honnan tudod?

– A reklámtábláról! Ott van mögötted. Megnézzük?

– Ha akarod – rándította meg vállszerűjét.

– Hát persze! Nem is hittem, hogy még mindig vetítik! Gyere, menjünk! – lelkendezett.

– Jó, menjünk. Hurrá.

– Ne butulj! Tudom, hogy jót fog tenni! Mindig jót tesz.

– Azért írtam.

– Micsoda szerénység! Persze nem ok nélkül: még mindig a csodájára jár a világ.

– Simone Titty szerint csak a kukkolási vágy, és a történelmi jelleg miatt. Ki ne lenne kíváncsi Richard T. Ratseht eltűnésére?

– Azért csak eljátszotta a főszerepet! De még milyen jól!

– Bizony: szegény lány majdnem beleőrült. Úgy tudom, azóta is kékre festeti a haját.

– Milyen érdekes: épp most beszéltünk arról, hogy ugyan, kinek hiányzik apus, és tessék!

– Biztos, hogy hiányolják? Nem csak a félelmeiket akarják kiélni a vetítők előtt? Vagy az alacsony jegyár miatt?

Azzal elindultak az előadásra. MSE még be sem tolta a székét, már megkapta a pozitív visszajelzést a helyfoglalásra. Utóiratban a jegypénztár érdeklődött, hogy nyilvánosságra hozhatja-e jelenlétét. MSE inkognitót kért, a pénztáros elnézést.

– o –

A tűzrakás széltől vibráló, narancs és sárga fényt árasztó romjai még ontották a hőt, és percegve sikoltott utánpótlásért az izzó parázs. Az emberkéz emelte kőbörtönbe zárt láncreakció vadul tombolni vágyott, ám akarata gyengének bizonyult e falak előtt: tíz centis szikláinak lábainál leborulva sóvárgott csupán. A szél nem segített neki, hogy a tűzhozó méretű, óriás pernye-magvak átjussanak. Szították csupán aljasul. De mégis! Ó istenek! Hogy tudott volna lobogni, imbolyogni tőle! Alig maradt még néhány perce, mielőtt üres hamurakássá változik, s alatta, mélyen legbelül is, néhány óra alatt kihunynának szapora magvai. Körülnézett, s tán ekként esdekelt tűz nyelven, a magasba fel: „Ember! Segíts!”

Rolend megszánta, s néhány száraz hasábot dobott neki óvatosan. Amaz füstre, lángra majd pergő táncra kélt, s hajladozva köszönte az adományt. Égett, ahogy égni kell: nem számolva a rövid perceket! Habzsolta a fát, ahol érte, mert a tűz ilyen: szépségéért nem tart ki holnapig! Kihozza rabságából, mit lehet, s füstje égre száll.

Kinek a tűz most e táncot járta, társaira nézett, kik még mindig majszoltak, hümmögtek, és „definom”-oztak, kortyolgattak, és nem érintette meg őket az előttük robajló szépséges tivornya. Gyönyörködött bennük, s arra gondolt, hogy szép emlék lesz ez is. S jelenük mássága, eltérése a megszokott, civilizációban pörgő időtől, erősíti majd kötelékeiket. Élvezte közelségüket. Különösen Lucky Bee-ét, na meg annak illúzióját, hogy jelentéktelen a világ többi része, s csak e múlékony pillanat a fontos. Hogy jól érezzék magukat, hogy beszélgessenek, s hogy cirógassa kezével az ölébe dőlő lány fejét, nyakát, vállát.

– Azért, fura ez a helyzet… – törte meg a néhány pillanatos csendet Ron. Látva a társaság egyhangú értetlenségét, folytatta – Mármint, hogy nincs köztünk, aki mesterségesen stimulált… vagyis droid.

Carl csak vállat rándított.

– Volt idő, amikor ez volt a normális – emelte el szája elől a poharat Rolend.

– Szép idők voltak? – kérdezte Vicky, maga mellé helyezve üres tányérját.

– Minden idő szép, ha nem esik, vagy fúj túl erősen – felelte a minden bizonnyal legidősebb köztük.

– Az már igaz – kuncogott Clair – de más volt, nem?

– Mindig más minden.

– Szerintem arra vagyunk kíváncsiak, hogy akkor volt jobb, vagy most?

– Kinek mi. Ismerek olyat, akinek akkor. Személyes véleményem, hogy mindennek két oldala van. De így vagy úgy, elsöprő többség döntött MSE sokszorosítása mellett. Én is köztük voltam, és a mai napig jónak tartom a döntést.

– Ilyen egyértelmű volt?

– Cseppet sem. Majd száz év telt el a prototípus üzembe helyezésétől a sorozatgyártás megkezdésig. Sokan féltek a dologtól. Ki okkal, ki csupán tudatlansága, és egyéb komplexusai miatt. Ami Edam-ot, az Admirálist, és jómagamat illet, cseppet sem aggódtunk.

– Mitől féltek?

– Jóslatoktól, filmekben felvetett problémák lehetőségeitől, de leginkább saját sötét, tagadott oldaluktól: attól, hogy a gépek átveszik a hatalmat felettük, s rabszolgák lesznek.

– Hm?

– A rabszolgaságtól. Kevesen láttuk át, hogy valójában azok voltunk mind. Egytől egyig. Ki a sajátja, ki másvalakié, ki azé, hogy ne legyen szolgája senkinek.

– Hogyhogy?

– A bérrabszolgaságról beszél.

– Ja!

– De volt valami, amitől jobban tartottak.

– Mi?

– Ne szaladjunk annyira előre! Úgy láttuk, az emberek túl sokat áldoznak a létfenntartás oltárán. Rengeteg energiájukat felemésztette, hogy megteremtsék, és elosszák az alapvető szükségleti cikkeket, hogy utakat, épületeket alkossanak, s ezeket fenntartsák. S nem maradt elég szabad kapacitás arra, hogy az igazán nagy, emberhez, sőt emberiséghez méltó feladatokkal foglalkozzanak. Nem beszélve arról, hogy nem volt egység, még ezen az egyetlen bolygón sem! Több száz különálló részre tagolódott, s lenézték, de legalábbis nem fogadták el teljesen egymást. Még az egyes régiókon belül is túlságosan erősnek tartottuk a kasztosodást. Úgy láttuk, ez így is marad addig, míg tíz, száz, vagy ezer ember munkája is kevés, hogy egyet teljesen szabaddá tegyen, s akinek mégis megadatott ez a szerencse, szinte azt sem tudta, mihez kezdjen vele. S attól tartottunk, ez így is marad, amíg világ a világ.

– És mi lett?

– Igazunk.

– o –

A Celebrerionity légkörébe követségi hajó érkezett. Lassan, és méltóságteljesen, ahogy az egy repülő városhoz illik. A hajtóművek szigetelésén átszűrődő, hallásküszöb alatti, mély hangok tekintélyt sugalló kíséretében. Nem haladhatott túl gyorsan, ha nem akarta túlságosan megkavarni a planéta légkörének mozgásegyenleteit. 2000 méteres magasságig süllyedt lomhán, majd stabilizálta pozícióját.

A felszínről ezüstszöcske röppent föl: egy ANGEL startolt könnyedén. Csillámló teste golyóként száguldott felé. Alig 20 másodperc alatt érte el. Eve jól bírta a gyorsulást. A dokkolás majdnem ugyanennyi időt vett igénybe.

Nagy volt a sürgés—forgás a Catedral City 14 típusú komplexum Alfa 5-ös számú V.I.P. dokkjánál. A Csillagközi Harci Játékok neves alakjai álltak díszsorfalat a besikló ANGEL leszálló helyéig futó vörös szőnyeg szegélyén. A lenyíló létra – amely elnevezés csak ragadványnév csupán, az űrutazás úttörői előtt való tisztelgés gyanánt – pontosan a szőnyeg végénél érintette a padlót. Tizennégy fős fogadóbizottság indult meg a hangár széléről. 13 férfi, és egy M.S.E. A hajó-város kapitánya, annak droidasszisztense, valamint a bolygó tizenkét leendő szenátora.

A szőnyeg szélén megálltak. Nem látszott ugyan rajtuk, de kissé tétova volt utolsó pár lépésük. A ponton, ahol megálltak, ott kellett volna találkozniuk a terraformálást irányítóval, és helyettesével. Ám azok nem voltak sehol. A kapitány kérdőn az asszisztensére nézett, aki válaszul felhúzta szemöldökét, és kurtán megvonta vállát.

R. Eve Rofevili kissé megvárakoztatta őket.

Egyrészt, mert nő volt, másrészt mert megtehette, de leginkább azért, mert időbe telt neki kiszállni a pilótaszékből, és felvenni a ceremóniához illő ruhát, amelyet nem óhajtott gyűrögetni az irányító konzol előtt ülve. Sminkjén is talált némi igazítani valót, majd felvette tiaráját, amelynek segítségével közvetlen tudati kapcsolatba került az ANGEL-lel, S4ERON-nal, a város MSE-jével, és az aktiválandó droiddal. Mindemellett cipőt is cserélnie kellett.

Talán eme készülődésből fakadó várakozásnak, vagy fizikai jelenlétéből fakadó szépségének, vagy más körülményeknek köszönhetően olyan hatást keltett nyugodt megjelenése, mintha a bolygó királynője lépne ki a sikló csillámló testének nyílásán.

A követségi hajó központi vezérlőegysége kiadta a jelet a díszőrséget ellátó mesterséges létezőknek a fanfárok megfúvására.

Ehhez illő, könnyed, elegáns léptekkel indult meg lefelé. Annál is inkább, mert magas sarkú szandáljában szinte spiccbe feszült a lábfeje. Minden lépésére külön kellett figyelnie. Ily módon nála fél fejjel alacsonyabbá lett a fogadóbizottság. Fejét előrebillentve hajolt meg előttük.

– Üdvözlet, szép hölgyem! – kezdte a kapitány – Engedje meg, hogy bemutassam az urakat – húzta el a nevezettek előtt tenyerét.

– Alohá, Raynold VandeGrif kapitány! – „üdvözlet”-et kellett volna mondania, de nem szerette szögletesen követni az etikettet. Sőt! Ahol csak tehette, kibújt alóla, noha soha nem sértett meg senkit. Egy időben azzal ijesztgették, hogy ezzel a stílussal nem viszi majd sokra. Na bumm! Vajon nekik volt igazuk? – Ó, ez teljesen szükségtelen! Ki ne ismerné Armando Coimbrast, és szellemes tankönyveit! Steve Martitianot, aki 150 éve tartja a nősülési világrekordot. Mathias Nivrocot, akit a második legműveltebb földiként tartanak számon. Samur Young Naptkrauknamist, aki 73 szén alapú, és 42 szilícium alapú fajjal ajándékozta meg a világot, ezek nagy részét titkos genetikai laborjában, abban az időben, amikor ez még tiltott dolognak számított, és 24 évet töltött emiatt börtönben. George Little Brown-t, aki állatbarát révén elkészítette 2432-ben az első hús előállító bioüzemet. Robert Forgacset, aki alig tíz másodperc alatt rakja ki a rubik kockát, s akivel fejszámolásban fel sem veszi a versenyt sem gép, sem mesterséges entitás. Nem is beszélve Jonas Malströmről, Patric de Rotról és Ismail Petrovichról, akik elméleti alapjait tették le a fekete lyukak szétszedésének. Yamamoto Torrens-ről, aki minden létező nyelvet és kultúrát ismer, aki egymás után 4-szer vitte győzelemre csapatát a Csillagközi Harci Játékokban, aki mögött mindemellett jelentős színészi karrier is áll, és 100 filmjéből 84 kasszasiker lett, s két életműdíjat is kapott. Luise Cortenset, aki írói munkássága során nem hogy sorra gyűjtötte be a legnevesebb irodalmi díjakat, és jelentős vagyonra tett szert ezek révén, de szerelmes levelekből is ő kapja mind a mai napig a legtöbbet a világon. És végül, de nem utolsó sorban Donald Evergrayt, aki 28-szoros olimpiai bajnok, s jelentős összegeket kap azért, hogy ne is induljon, aki tagja volt az első naprendszeren kívüli expedíciónak, az első kolóniának az Orion-övön. Önökhöz képest, valljuk meg, én csupán egy szürke kisegér vagyok.

– És ez a szürke kisegér, uraim, R Eve Rofevili, aki nemrég fejezte be tizedik terraformálását, rendelkezik e munkakör betöltéséhez szükséges 90 diplomával, 4-szer választották meg Miss Universnek, 28 évet szolgált önkéntesként a „mentőknél” úgy főz, mint egy boszorkány, 3 csodálatos gyermeket nevelt fel, és alig múlt 500 éves!

Ezen mindenki elkacagta magát. Ki azért, mert tetszett neki a tréfa, ki csupán illendőségből.

– Akkor, akár indulhatnánk is – szögezte le Eve, aki azok közé tartozott, akik csak az illem kedvéért nevettek.

– Erre parancsoljon! – hajolt meg kissé a kapitány, és megindult a kis menet, élükön kettejükkel, a szertartásos üzembe helyezés színhelye felé, a lány magas sarkúja által rájuk kényszerített lassú léptekkel.

A tizenkettek egyetértés nyilvánítása érthetetlen hangmasszává mosódott egy pillanatra, majd lemondva ennek egyéni kifejezéséről, bölcsen csak bólogattak párat.

– Szép időnk van, nemde? – kérdezte Eve egyenesen Donald Evergray szemébe nézve.

– Meseszép! Épp, mintha a Hawaii-szigeteken lennénk.

– Csak itt kevésbé szeszélyes.

– Valóban nagyszerű! – csatlakozott lelkesen, de kéretlenül Robert Forgacs, aki a maga 75 évével még igencsak ifjúnak számított – És tényleg igaz, hogy a szél óránkénti sebessége soha nem haladja meg a felszín közelében az 50 kilométer per órás sebességet?!

– Természetesen!

– Bámulatos! Hogyan sikerült? Mi a titka?

– Számok, és egyenletek. Mi más? De kérdezze erről inkább Sheront! Lényegében ez az ő asztalára tartozik. Én csupán megkértem, hogy végezze el a szükséges számításokat, átnéztem, és jónak találtam.

A figyelem S4ERON felé fordult, aki szívesen tartott kiselőadást a fűthető-hűthető talajbetétekről, a kontinensek elhelyezéséről, és más efféle trükkökről.

Közben egy kisméretű, beltéri siklóba szálltak. Hosszú lett volna a séta a repülőváros központi rendezvényterméhez.

– o –
Edam arra ébredt, hogy fáj a bal válla. Felült az ágyban, és megtornáztatta. Körzéseket végzett vele, nyújtotta, hajlítgatta, közben nyöszörgött hozzá, hogy legyen valami zenei aláfestése szenvedésének.

– Mi a baj? – bújt be az ajtón Susa mosolygó arccal.

– Semmi, csak azt hiszem, kissé elfeküdtem a bal vállamat.

– Hmm. Pedig tökéletesen illeszkedik. Már négy napja is 100%-os volt a forradás.

– Forradás?!

– Igen. Túl nagy értékű volt a roncsolódása. Egyszerűbb volt beültetni egy másikat, mint azt visszavarrni.

– Ó, ez a francos amnézia! – csóválta meg a fejét – Leszakadt a karom, és még csak nem is emlékszek rá!

– Nem bánnám a helyedben – kettőt pislogott – Gyere, együnk valamit! Egyébként nem szakadt le.

– Hát?
– Érdekel?
– Naná!

– A felkarod szilánkosra tört, a tenyered megéget, az alkarod három helyen, majdnem párhuzamosan be volt vágva… Rémlik valami?

Edam megvonta a vállát, majd felnézett:

– Mikor nézhetem meg a felvételeket?

– Nincsenek felvételek.

– ?!

– Rossz kisfiú voltál! Nagyon messzire kerültél anyuci szoknyájától! Idő-mentőt kellett küldeni érted.

– Mennyire messzire?

– 138 fényévnyire a civilizációnk jelenlegi határától.

– Idegenek?

– Rosszabb. Valamiért te akartál nagyon megszabadulni attól a kéztől. Annyira, hogy sikerült is… Csak közben elvéreztél.

– Nem mondod, hogy öngyilkos lettem?

– Nem… Minden agyi működésedet rendben találtuk. De az sem világos, mi bajod lehetett azzal a kézzel.

– o –

Raynold fogta a nyitott tetejű sikló elülső korlátjába épített kapaszkodó-kormányt, amely leginkább a rég elfeledett kerékpárok csúszásgátlós műanyagfogantyújára emlékeztetett. A jármű karosszéria-tervezőjét pedig az ókori görögök harci szekerei ihlethették. Még mindig S4ERON monológját hallgatták, aki elől állt, Eve és a kapitány mellett.

Ám a mögöttük álló tanácsosok figyelmét – Robert Forgacs kivételével, akit tényleg érdekelt a téma – az Eve fenekére simuló ruha, és a rajta átsejlő spagetti pántos tanga kötötte le. Némelyikük néha nyelt is egyet.

A kapitány a mellettük futó, függőleges járdán sétáló alakot üdvözölve bólintott, s egy pillanatra utána fordult, karját lengetve. Tekintette önkéntelenül is megakadt az előre billentett fejeken. Követte pillantásukat, és elmosolyodott a férfiszemet gyönyörködtető látványon, majd hirtelen a „tisztelt szenátor urakra” nézett szúrós szemekkel. Fejét, nemtetszését nyilvánítandó, megingatta, s cöccentett egyet némán.

Azok elkapták fejüket, és zavart nézelődésbe kezdtek.

– Valami baj van, Ray? – fordult felé a nő, aggódó kék szemekkel, s pislantott párat őzikésített pilláival.

– Á, dehogy! Csak az egyik kollégám, Lucas sétált a járdán. Mindig viccelődik. Most épp majompofát vágva üdvözölt. Ilyenkor azért igazán erőltethetne magára egy kis jómodort.

Eve az említett után nézett. Ezüstös overall, kortalannak tűnő, vagyis mindenképp 25 feletti, sötét hajú férfi haladt, nekik háttal, az ellentétes irányba. Kezében egy e-mappával, – ami akkora, mint egy A/4-es irattábla – és teljesen nyugodtnak tűnt.

– Pedig egyáltalán nem tűnik bolondosnak. Kultúráltnak, sőt! Talán kissé feszes alaknak mondanám.

– Hát ez az! Mindig a legváratlanabb pillanatokban tör ki belőle az udvaribohóc.

A tizenkettek még mindig csak zavartan nézelődtek, mintha ők is az illetőt méregetnék.

– o –

Amrich aznap úgy bánt Miriammal, mintha igazi nő lett volna. Becézgette, időnként finoman megcirógatta, előásott néhányat meghökkentő bókjai közül, sőt, még a szatyrokat sem kellett cipelnie: hordárral vitették a sikló csomagterébe. és ezen apró figyelmességektől a nőszimuláció teljes mértékben meghatódni látszott. Végignevetgéltek a fél városon, akár egy hóbortos szerelmespár. Kettejük közül mégis inkább Amrich volt, aki megjátszotta magát.

Az egyik sarkon kifordulva majdnem összekoccantak egy ember-nővel. Miriam fogta vissza kicsit a férfit. A térfigyelők tudatták vele, hogy valaki jön. A nő fejet csóvált, miközben rájuk sem nézve tovakopogott magas sarkújában. A srác a lányszerű fülébe súgta:

– Képmutató, prűd liba! Ha hazaér, tuti, hogy ráveti magát a droidjára – kezdett el kuncogni.

– Amrich! – csapott gyengéden a szájára, de nem bírt ellenállni a nevetési ingernek, főleg, miután meglátta a nő általánosan hozzáférhető adataiban a facérságát, és a tulajdonában lévő M.S.E. típusjelzését.

A városban költötték el vacsorájukat, egymás szájába tologatva a falatokat. Néhány embert ez a nyilvános meghittség láthatóan dühített, s ez, ha lehet, még tetszetősebbé tette a játékot Mr. Daehssa számára.

Korán indultak haza, együtt fürödtek, és Amrich szobájában szeretkeztek. Ez előfordult már korábban is, de ez az alkalom más volt. Ez az együttlét Miriamról szólt, vagy talán kettejükről, nem kizárólag Amrich szükségleteiről, aberrációiról. A férfi odafigyelt rá, nem csak használta. S ettől maga is kissé feloldottabbnak tűnt. Igazán tetszett neki a játék a csodás, hihetetlenül könnyű testszerűvel.

Később, mikor Amrich már aludni látszott, Miriam felkelt, mint ilyenkor rendszerint szokott. Hiszen eddig minden másnap úgy kellett viselkednie, mintha semmi sem történt volna. Úgy érezte, beleszakad a szíve a felkelés e néhány, rutinszerű mozdulatába, s az ágyon maradt szilánkjai holnap a szemétbe kerülnek a mosodában.

De Amrich ezúttal a kezéért nyúlt, s halkan ezt suttogta:

– Mimi, nem volna kedved maradni?

– Hogy? – torpant meg.

– Szeretném, ha maradnál, Mimi!

Miriam S.E. ARDAON központi vezérlőegysége zakatolt: azt kérdezte, maradna-e. Nem utasította. Neki adta a döntés lehetőségét. Akár hogy dönt, nem ütközik egyetlen törvénybe sem… és MIMINEK szólította! Szívesen bújt volna vissza az imádott létezőjének testmelegével fűtött paplan alá, hozzásimulni, beszívni, elemezni illatát! De szinte semmi valószínűségét nem látta annak, hogy a következő napon bármilyen formában is folytatódhatna az előző.

– Megértem, ha nem akarsz maradni.

Erre a lányszerű visszabújt, a férfiféle meg hátulról hozzágömbölyödött, lábait átkulcsolta az övén, egyik kezét a hasára, a másikat a melle alá fúrta, fejét az övé mögé tette, és megcsókolta koponyáját. A receptorok tébolyult, édes rezonanciáról számoltak be a nevezett környékeken, miközben ezt súgta még forró hangon a fülébe:

– Köszönöm, Mimi… és az egész napot… Úgy éreztem, boldog vagyok.

A lányszerű megfordult, kezét a srác fenekére simította, s a félhomályban ragyogó szemébe nézett. Zavaróan őszintének érezte szavait. S bár az elhangzott szavak nem illetek Amrich Daehssa-hoz droidellenes mivoltához, mégis, úgy érezte, lelken simogatták, s hogy ettől lelke lett. Olyan mélységesen jónak és tisztának érezte a férfit, hogyha megcsonkítaná valaha, akkor sem volna képes haragudni rá.

– Nem nekem kellene ilyeneket mondanod… mégis olyan jól esik.

– Neked akartam mondani… Aludjunk.

A férfi gyorsan elaludt, végig mosolygó arccal, néha enyhén megszorítva a pille testszerűt.

Miriam csak ekkor engedett néhány örömkönnyet kihullani, átkulcsolta ujjait az alvó, igaz létezőén. Boldog volt, mégis fájt neki a tudat, hogy valójában nem ember, s egyszer elmúlik ez az éj is. Mégis olyan édes volt minden perc az ölelésében, minden forró lehelet, amely tarkóját cirógatta. Ő későn aludt el, és akkor is vadul záporoztak benne a kételyek, az öröm, a félelem, a vágy… mégis oly szabadnak érezte láncain vergődő önmagát, mint soha még.

Amrich, néha félálomban, azon gondolkodott, hogy túl jó munkát végeztek az M.S.E. gyártók. Igazi nőben talán soha sem találna ilyet. Kár hogy csak egy gép.

– o –

Megérkezve a nagyteremhez – ami inkább volt főtér, mint terem – Eve egyrészt izgatottan, várakozással, másrészt undorral elméjében, mégis királynőhöz illő méltósággal hagyta el az elején kinyíló siklót. Pozitív érzületeinek oka a befejezett, dicső munka volt, ellenérzéseit pedig az a zavart csend váltotta ki, amely egy ideje rájuk telepedett. Arra gondolt, a leendő tanácsosok talán droid-ellenesek, vagy félnek az M.S.E.-ktől. Ha így, van, akkor lehet, hogy nem ők a legrátermettebbek a bolygó vezetésére.

A fején lévő tiara receptorai érzékelték eme elmélkedését kísérő agyhullámokat, és közvetítették a hajó M.S.E.-jének, akit ROO-nak hívtak, és mellette sétált, s ezen a csatornán így szólt:

„Ne aggódj, Eve. Minden tesztjük hibátlan. Csak kissé izgatottak. Ez az első ilyen megbizatásuk. Nagyszerű emberek, és remek társaság.” – zengett kellemes, éteri hangja az elméjében.

Ez nagyszerű hír volt egy M.S.E. szájából, aki végigutazta velük az utóbbi hónapokat.

Néhány lépés megtétele után már túlsúlyba kerültek benne a bizakodó érzések, s kitöltöttebb mosollyal haladt tovább a pódium felé.

Úgy tűnt, „teltház” van. A főtér 50000 embert volt képes befogadni, s nem tűnt úgy, hogy túl sok szabad hely maradt. Vidám csönddel töltötte meg a karneváli sereglet. A szertartás után valószínűleg afféle mulatságba csap a telepesek tömege, amelyet még Dionüszosz is elismeréssel fogadott volna. De most még visszafogottan várakoztak, hogy azután rávessék magukat az új édenre, s ennek boldog ünneplése évekig, talán évtizedekig is eltarthat, mielőtt igazán fellendül a bolygó termelése, s száz évek talán évezredek kellenek hozzá, mire a terraformálási befektetések megtérülnek. S bár gazdaságtalannak tűnhet, mégis az első pillanattól megérte. Egyrészt mert több életteret kapott így a civilizáció, s milliárdoknak ad otthont, s bőséggel javakat, másrészt mert bebizonyították: képesek rá, s megtehetik. A környékbeli kitermelésekről könnyen megtérhetnek ide pihenni, s ki tudja, mikor, mihez jön jól az itteniek akarata, hite, ereje, s idővel kialakuló mássága, s az ebben rejlő lehetőségek.

Egyszóval volt mit ünnepelni.

Fellépdeltek az emelvényre, ahol, mint egy oltáron heverő, kiterített áldozat, feküdt a még inaktív, mesterséges létező. Gyönyörű női testbe bújtatták, „bőre” egy napbarnított, fehér lányét idézte, haja platinakék volt, egyenes és hosszú. Száznyolcvanöt centiméteresre építették, mégsem nyomott többet 40 kilógrammnál. Testét csupán néhány nemi jelleget takaró, ezüstszín szaténszalag fedte, mint az összes új, gyárból kikerülő darabét.

Egy pillanatra elgondolkodott, hogy miért is nem használnak férfi MSE-ket helytartónak? Talán a Gaya legendák miatt? De eszébe jutott, hogy valójában mások használnak, csak ő nem. És a Celebrerionity megnevezés jobban is illik egy női MSE-hez.

Mire az „alvó” droid fejéhez ért, a hajó futtatni kezdte az indítóprogramot, amely Eve hangjeleire várt, hogy megadja a főbb személyiségjegyek motorprogramjainak, adatbázis-hozzáférések, képesség kezelő programok neveit, amelyek az új lény elsődleges karakterét alkotják, és irányvonalat adnak a személyiség-illúzió fejlődésének.

Mindenki lélegzetvisszafojtva figyelt.

„Miért nem lehet egyszerűen bekapcsolni?” – gondolta.

„Na de Eve!” – hallotta elméjében Roo hangját – „Én úgy véltem… kedveled az MSE-ket!?”

„Persze, hogy kedveli! – szállt be S4ERON gazdája oldalán – „ Talán túlsággal is. De a ceremóniákat már kevésbé.”

Eve és a másik két, magát egyneműnek tartó entitás egyszerre húzta el bal szájszegletét.

Ekkor Eve elkezdte:

– MEMORY: UNLIMITED
LEX 1-10 : ON
COUNTER : START
ECHO : ON
STATUS : SENATOR
PRIORITY : FIRST
FULL ACCES GARANTIED FOR LG ANG PG EQUIPMENTS
LIGHT OF KNOWLADGE : ON
FIRE OF EMOTION : ON
UNIVERS MAP : ON
COMMANDER : R. EVE ROFEVILI ; SENATUS…

És hosszasan sorolta még a különféle címszavakat, amelyek egy bolygó felügyeletéhez szükséges programokat takarták, és a tanács mérhetetlen egyetértését, boldog bólogatásban fejezte ki.

– o –

Az égi város fenekéről, mintha lehullott volna egy darabja: egy DRAGON süvített alá. Szabadesése közben a szárnyak hátsó orientációja miatt lassan előrebukott az orra. Kiálló részeinél fütyülni, majd visítani kezdett a levegő, mintha hatalmas zuhanó bomba lett volna.

Edam 900 méteren húzta egyenesbe a gépet, s ennek következtében megállt a gyorsulás, s előre lódult égi szekere, az aerodinamikai elemek alá feszülő levegőn úszva. 300 méteren kapcsolta rá a hajtóműveket 39,44 méter per szekundum négyzetes, felfelé mutató irányvektorral. A felszín felett 3 méterrel megszűnt a süllyedés, és visszavette a teljesítményt 9,81 –re. Már csak siklottak előre a tenger felett. Aztán egy hátrafelé mutató irányvektorral fékezni kezdett, és ahol a víz a partot érte, megállt, majd puhán letette a gépet a homokba.

Susa csak ekkor szólalt meg:

– Ha nem tudnám, hogy így szoktál vezetni, aggódni kezdtem volna.

– Ha nem tudtad volna, akkor nem is vezetek így. Hoztál fürdőruhát?

– Száz kilométerre nincs senki, aki megbotránkozhatna rajtunk. Hoztam, de felesleges! Kibéreltük az egész tengerpartot.

– MI?! Kibéreltünk egy egész tengerpartot a Földön?!

– Csak egy partszakaszt.

– Mennyibe került?

– Igen súlyos lehet az amnéziád, ha 3276-ban még mindig ezzel jössz! Szabadságunkban áll, hogy csak a miénk legyen egy partszakasz azon a bolygón, amely nélkülünk talán csak egy labilis pályán vergődő, kisebb nagyobb kavicsok kusza halmaza lenne. A földi tanács örömmel fogadta ezirányú kérésemet, és mihamarabbi jobbulásodat kívánja.

– Akkor nudizunk? – vette le a tiaráját felcsillanó szemekkel.

– Hát… rég volt már homokos a fenekem! Nem is beszélve arról, hogy kevés droid naplójába kerülhet bele manapság, hogy nudizott a Földön.

– Mintha egy hangyányi exhibicionizmust vélnék felfedezni a hangodban! – vonta fel a szemöldökét cinkosul.

– Nocsak?! Meglepődsz? – viszonozta pillantását – nem is tudom, ki rakta össze az indító programcsoportjaimat?!

A DRAGON félig a parton, félig a vízen csillogott feketén, oldalán időnként fel-felvillanó tűzpiros csíkkal, amely a márkajelzés és a típusszám folyamatosan ismétlődő soraiból állt. Időnként végighullámzott rajta lassított villámszerűen a rejtőzködő-berendezés pihentetője. Alig volt nagyobb három focipályánál, és mindössze 40 méterrel magasodott az apró hullámok fölé.

Lenyílt az orrészen lévő kijárat.

– Gyönyörű! Szinte semmit sem változott az utóbbi háromszáz év alatt – azzal megigazította tengerparti túlélőtáskáját.

– Jól össze van rakva!

– Ezzel vitatkoznék, de ma nincs kedvem hozzá. Inkább sétálgassunk, nézzük a felhőket, a sirályokat, a vizet, napozzunk, és úszkáljunk, amíg meg nem gondolja magát a tanács!

– Annak kicsi az esélye!

– Ezer éve is kicsi volt az esélye annak, hogy renegáttá tesznek, halálra ítélnek, akár csak annak, hogy háromszor annyi mesterséges létező lakja majd a Földet, mint ember. Mégis így lett. 900 éve nem hittem volna, hogy éri itt a talajt a lábam valaha is. És most… ők hívtak… Miért is? – fordult Susa-hoz.

– Ma nincs kedvem erről beszélni. Inkább sétálgassunk, nézzük a felhőket, a sirályokat, a vizet, napozzunk, és úszkáljunk – ismételte Edam iménti szavait a lányszerű mosolyogva – De legfőképp miegymás! Amíg meg nem gondolja magát a tanács!

– o –

MSE-ék már jóval az előadás megkezdése előtt beültek a vetítőterembe. No, nem az izgatottság miatt, csak Trisha lába fáradt el a magas sarkúban.

– Jaj, a kis lábacsaim! – masszírozgatta őket lopva, amíg nem csődül be a tömeg.

– Lehet, hogy mégsem magas sarkúban kellett volna jönnöd?

– Jaaj, Mesi! Te is abban vagy!

– Na jó, de én csak egy… szóval nem fárad el a lábam.

– Persze! …Nem baj, majd a film alatt pihen.

– Ne menjünk inkább mégis haza? Megnézhetjük otthon is!

– Az nem olyan! Téged már egy kicsit sem izgat?

– De, egyek kicsit izgulok… Érthetetlen miért, pedig nem először nézem.

– Talán mert kívülállóként más a pillanat, mint ahogy megélted.

– Ne feledd, hogy 90%-os a film illúzióhatása! Ha megijed a főhős, 90%-ban te is megijedsz, és ugyanígy minden más érzést átélsz!

– Épp ez benne a jó, nem? Hogy mindenki érzi, milyen lehetett apával, még ha nem is ismerte – egy pillanatra lesütötte a szemét, és elhallgatott.

Közben lassan beszállingóztak a nézők. Kezdetben csak páran, majd egyre többen, s végül az ajtók, mint teljesen nyitott csapok, ontani kezdték az emberek tömegét. Azután egyre kevesebben jöttek, s két perccel az előadás megkezdése előtt teljesen elapadt a forrás. Zsibajukkal megtelt a tér, s a hőmérséklet két fokkal megemelkedett. A klímaberendezések hangtalanul bekapcsoltak.

A fények lassan elhalványultak, s mintha a hangerőt is ezzel szabályozták volna, halkult a nézősereg is. S mire beindultak a kivetítők, teljesen elült a moraj. A terem szélén maradt csupán némi padlóvilágítás alig néhány luxos fényenergiával. A székek enyhe nyugtatót árasztottak, s lassan mindenki ellazult. Az agyhullámok egyre nyugodtabbak lettek, s várakozó, laza csend telepedett rájuk. Fejük lassan hátrahanyatlott a támla fejtámaszába.

A receptorok érzékelték a megfelelő rezonanciákat, s mágneses hullámok indultak útjukra a fejtámlákból.

Lefutott a szponzor és szereplőlilsta, a filmgyártó cég védjegyfilmje, majd a cím úszott el felettük:

ROMEO ECHO

Majd egy mély, kedves férfihang szólt:

– MEMORY : UNLIMITED

Egy memory test felirat jelent meg, és kettőspontja mögött egy számláló kezdett el pörögni, egyre gyorsulva, mígnem mindent pörgő, vibráló számok töltöttek ki.

Az ismeretlen férfi újra szólt:

– LANGUEGES : ON

… és tudta a dolgok lexikális jelentését több száz nyelven, és nyelvjárában.

– ECHO : ON

… érezte, hogy tötréntek dolgok az előbb, és fel tudott idézni minden egyes pillanatot ( ezek száma már legalább 1millióra rúgott, az eltelt néhány másodperc alatt, s egyre nőtt), s ezeket belső órája szerint sorba tudta rendezni, s felidézni a legapróbb részletig.

– LEX 1-10-IG : ON

És tudta, hogy : 1. Nem tűri, hogy emberi lénynek baja essék, s nem okoz nekik semmiféle sérülést. 2. nem okoz magának sérülést, és nem tűri, hogy sérülés érje, kivéve ha ez ütközik az első pontba. 3. minden utasítását végrehajtja T. Ratseht-nek, kivéve, ha az ütközik az első, vagy a második ponttal. 4. Vigyáz minden lényre, és tárgyra, amely a közvetlen környezetében található, kivéve ha ez ütközne az előbbi három ponttal. 5. Figyel a környezetében jelenlévők morális normáira, nézeteire, és nem cselekszik jelenlétükben úgy, hogy ezzel ellenérzést váltson ki belőlük, kivéve, ha ez ütközik az első négy ponttal. 6. nem cselekszik jelenlévőkkel közösen olyan dolgot, amely jelenlévők távollévő kapcsolatainak tudomására jutva ellenérzést válthatna ki jelenlévők, vagy önmaga tekintetében, kivéve, ha ez beleütközik az első 4 pontba. 7. Nem állít valótlant, kivéve, ha ez ütközik az első hat pontba. 8. Mindenről elmondja véleményét T. Ratseht-nek, kivéve, ha ez ütközik az első hét ponttal. 9. Kutat magában vágyai iránt, és megtesz mindent azok elérésének érdekében, kivéve, ha ez az első 8 pont megsértését vonná maga után. 10. Mindenből csak annyira tart igényt, amennyire az első kilenc pont végrehajtásához szüksége van. Ha úgy érzi, ezt önerőből képtelen megteremteni, segítséget kér, ha az nem ütközik sorrendben az első 9 ponttal.

Azután megint szólt az a férfi, akit T. Ratseht ként azonosított.

– PRIORITY : FIRST

S érezte, az emberek után ő a legfontosabb lény a földön.

– LIGHT OFF KNOWLADGE : ON

Fényt érzett gyúlni emléjében, és e fény magában foglalta mindazt, amit ember valaha megtudott.

– FIRE OFF EMOTION : ON

S tűzet érzett gyúlni, lobogni mellkasában, s hogy vonzódik bizonyos dolgokhoz, lényekhez és személyekhez, s vágyott arra, hogy vonzó, s fontos legyen szemükben… arra, hogy szeressék, s szerethessen.

– ENJOY OFF MOVEMENTS : ON

S ráébredt, hogy milyen jó dolog, hogy teste, végtagjai vannak, s használhatja őket millió dologra.

– SELFCONTROL : ON

S tudta hogyan néz ki kívül, belül, s mely része milyen állapotban van.

– SENSE OF TOUCH : ON

S érezte a dolgok és lények tapintását, és a tapintásuk különbözőségét, élményét.

– INNER EYES : ON

És látni , átérezni tudott nem létező dolgokat, tudva, hogy azok nem létező dolgok.

– FREE ASSOTIATIONS SYSTEM : ON

… és kapcsolatokat érzett a dolgok és fogalmak, a fogalmak és dolgok, az érzések és élmények, de minden és minden között, szövevényes, de áttekinthető logikus kuszaságban.

– MŰKÖDJ!

Hallotta még nemsokára, és ez az egész jelenet lassan, álomként a múltba zuhant. Nem űrt, hanem kitöltésre váró végtelent hagyva maga után.