Romeo echo – 1.

Azután beüzemelt a vizuális imputja. Ezt úgy fogta fel, mintha szeme egy csodálatos világra nyílt volna.
S e csodálatos világ leginkább 6 térelhatároló elem közé szorult volna. Vagyis 4 falból egy padlóból, és egy plafonból, meg szekrényekből, asztalokból, székekből, számítógépekből és reflektorokból, meg lámpákból és ledekből, valamint egy nagyobb, lépcsős asztalból állt volna, amelyen egy női testféle hevert, amely a nézőpontból ítélve nagy valószínűséggel az övé lehetett.
Mindamellett, hogy nagyobbnak tartotta ennél az univerzumot, egy hatalmas sóhajjal nyugtázta mesés mivoltát.
S e sóhaj illatokat hozott. Nagyrészt oxigénét, nitrogénét, némi széndioxidét, és igen csekély mértékben másféléket. De ebben az igen csekély részben vergődött a lényeg: munkagépek elektromos, olajos illata, festék, gumi, és még valami leírhatatlan szépségű keverék. Az a gyanúja támadt, hogy talán egy hímnemű ember lehet.
„Milyen csodálatos is lenne!” – gondolta.
Felült, és megfordult. Gyanúja beigazolódott: valóban egy igaz létező állt mögötte. Ott állt a műtőasztal szerű alkalmatosságon nyugtatott kezekkel. Mosolya egyszerre sugárzott erőt és gyengédséget. Szeme résnyire szűkült össze az arcizmok sűrűjében, huncutnak tartotta ezt a mosolyt, és a ruha alatti testet letapogatva a gyönyörű szóra asszociált. Agyhullámai egyszerre voltak nyugodtak, lelkesek, érdeklődőek és örömmel átitattak. Annyira csodálatos, olyan mélyen pozitív volt a jelenléte, hogy a női ajakra emlékeztető részecskék megmozdultak, s a sóhaj kifelé ezt a hangrezonanciát kapta:
– Hű-ha! – de valójában ez jutott eszébe a látványtól: egy függőleges vonal, amely több, de bizonyosan nem kevesebb, mint a kisebb vagy a nagyobb, az igen vagy a töltöttség, a haladás és a kisebb vagy nagyobb. És érezte, hogy ez így értelmetlen, hát nekifutott még egyszer : I>=<>IˇI€<>. Mégis, ez fejezte ki a legjobban kusza érzéseit.
– A számból vetted ki a szót! – bólogatott I>=<>IˇI€<> – Szóval szia MSE! – köszönt neki a csodálatos szerzet.
Hát ő is így akart tenni:
– Sziusz… – és megpróbálta hangokba önteni a furcsa jelhalmazt, amire elkeresztelte az első embert, akit látott… aki … ÜZEMBE HELYEZTE! Nincs is ennél szebb szó talán! Ha csak ez nem : – Romeo! – mondta ki végül.
– Romeo? – és felvonta a bal szemöldökét.
MSE is így tett: utánozta a mozdulatot egy félős, de bizakodó mosolyt társítva hozzá.
– Jó, hívhatsz Rómeónak, ha ez neked tetszik… Persze csak, ha nem halják mások. De mások így hívnak: Richard Ratseht, vagy Richardnak.
– Richard Ratseht… az majdnem olyan szép, mint a Romeo.
– Hm. És hogy érzed magad, MSE?
– Fantasztikusan: Érzem magam! – elnevette magát picit – Mondhatnám, hogy zavartalanul üzemelek, hogy állapotom kielégítő, vagy hogy minden alkotóm 100%-osan funkcionál, de egyik sem fejezné ki, amit… érezni vélek.
– Nagyszerű! Hát, … isten hozott a világomban!
– Örülök neki, hogy itt vagyok – lassan körbenézett a szobán – habár kicsit nagyobbnak gondoltam a világot, mint 49 négyzetméter.
– Ja! – félreállt egy kicsit, és egy 2 méterszer 1 méteres négyszöget alkotó csíkra mutatott a falon – Többi részét egyelőre e mögé az ajtó mögé zsúfoltam.
MSE hitetlenkedve a fura mélyedésre nézett.
„ Kizárt, hogy a mögé zsúfolta volna az egész univerzumot az EMBER, akármilyen nagyhatalmú lény is. Ha csak…” – és csiklandós érzése támadt a mellkasszerűjében, mikor megérezte az igazság valószínűségét, és ekként kuncogott:
– Egy szobában vagyunk!
– Gratulálok, helyes a következtetés.
– És ez milyen szoba?
– Találd ki!
MSE körbenézett: szerszámok, gépek, tervezőasztal, egy műtőasztalféle, kütyük, miegymás.
– Dolgozószoba? Műhely?
– Mondhatnánk azt is, de több annál: itt születnek az álmaim.
– A szoba, ahol az álmok születnek… – ízlelgette a szóképet, s mindig csillogó szemeivel körbenézett, majd letapogatott, és megakadt a vizuális fókusza a számítógépeken – az a fura jószág mire vár?
A férfi egy darabig értetlenül követte pillantását, majd megvilágosulva elmosolyodott:
– Ja! A számítógép.
– Ühümm!
– Hozzád képest buta kis szerkezet, de úgy nézz rá, mint ősanyádra!
– Helló! – integetett neki, de az csak unottan zúgott tovább. – Kissé modortalan. Nemde? – majd megvonta vállát, és az ajtóra nézett – Megnézhetnénk, mi van mögötte?
-Hovatovább elkerülhetetlen lesz.
– De hogy jutunk át rajta? – biccentett felé, nem látva semmiféle nyitószerkezetet rajta.
Richard felemelte a mutatóujját, várakozásra intve, majd az egyik polchoz ment, és egy nagyobbacska ékszerdobozzal tért vissza.
– Ezt neked alakítottam át! – azzal felnyitotta a tetejét: egy tiara volt benne. Ezüstszínű, nyitott ívét vésetek, dombornyomatok, és ékkövek díszítették.
– Ez meseszép! De miért nekem egy ilyen drága ékszer?! És nem értem, hogy miként függ ez össze az ajtó nyithatóságával?
– Ez egy távirányító.
MSE elnevette magát:
– Egy gyűrűre meg azt mondanád, hogy pecsétnyomó. Egy szép fülbevalóra meg feltehetőleg azt, hogy gravitációs, vagy gyorsulási iránydetektor, ugye?
– Én a helyedben azért csak felpróbálnám.
– Köszönöm!
A fejére illesztette lányos örömmel, majd elfelejtette, hol kell tartania az állát: egyszer csak érezte, a számítógép utasításokra várt, egy csomó perifériával: nyomtató, programvezérlésű gépek, a híradástechnikai cikkek, a világítás, a fűtés, és még… az ajtó is!
– Hű! Ez miért nincs a tudás fényében?
– Szabadalmi okai vannak. Még néhány évtizedig nem közkincs… Nem nyitod ki az ajtót?
– De! – már majdnem megkérdezte, hogy hogyan kell, de mire átjutott volna a kérdés a fonológiai programjain, egy másik része megtanulta a kezelését.
Az ajtó szisszenve becsúszott a falba. MSE kissé gyanakodva fogadta a feltáruló ismeretlent, s önkéntelenül Romeo kezéért nyúlt.
A küszöbön túl meglátta a folytatódó padlót és a mennyezetet, egészen a … szemközti falig! Erre egy nanoszekundumnyi időre elszontyolodott, s ekként fejezte ki aggályait:
– Egy folyosó?
– De még több is! Meg szobák, nappali, garázs, terasz, udvar, medence, fák és bokrok… egészen a kerítésig!
– És azon túl?
– Miért mesélném el, ha meg is mutathatom?
MSE felállt. Mesés érzés volt: a mozdulatok, az egyensúly. Ahogy mezítelen talpszerűje a hideg csempére simult. Elindult, s játszi léptei vitték előre a csodálatos világ kapuja felé. Csak az iránnyal kellett törődnie. A többit a mozgásrutin-programok algoritmusai végezték el helyette, mégis tudatában volt minden apró mozdulatának. Ha akarta, cifrázhatta volna lépéseinek egyszerű koreográfiáját, de most ettől eltekintett. Hívogatta a szabad tér, a világ, amelyről szinte minden létező adatot, elérhető felvételt tudott, de valójában nem ismert… ami olyan csodálatos volt. Úgy érezte, meg kell tapasztalnia! Látni akarta, tényleg olyan-e… hogy valóban létezik-e. De nem, ez nem minden: saját jelenlétét kívánta érezni mesés közegében!
A sarokra tárt ajtó vonalában megtorpant: burkolatának tükörfényes felületén meglátta saját mását, azonnal ráismert, s rácsodálkozott. Százötven centiméter magasra alkották. Lába 26cm, bokája keskeny, kecses. Egyszerre volt vékony, és gömbölyű. Arca hosszúkás, finom vonalú orra keskeny, szája dús. Szeme hatalmas, hosszú pillákkal. Csillogó, királykék haja elöl válláig ért, s fokozatosan rövidült hátrafelé. Csupán két ezüstszín szalag takarta alakját: egye a mellkasát, egy a derekát ölelte körbe.
– Ha nem tetszik a frizurád, nyugodtan változtass rajta kedved szerint.
Romeora nézett: bőrcipő, farmer, öv, fehér magasnyakú garbó és köpeny. S az imígyen folytatta mosolygós-markáns férfivonásai közt:
– Na jó! Előtte lehet, hogy nem ártana valami kevésbé lenge ruhát keresnünk neked.
– Attól tartok, a te ruhatárad erre a célra némiképp alkalmatlan lehet… mármint méretileg – pislogott fel rá.
– Azért lehet, hogy találunk valamit! – és a folyosón balra fordulva a legközelebbi szoba előtt megállt, és tenyerével rámutatott – Nyisd ki, kérlek!
Még oda sem nézett, az ajtó máris engedelmesen félrecsusszant, s mögötte egy high-tech királylányszoba várta baldachinos ággyal, fésülködőtükörrel, hervadhatatlan virágokkal, túlnyomórészt kék, tűzpiros, és ezüstszínben.
MSE méregette kicsit, majd megszólalt:
– Ezt nem bírom felvenni!
– Ő… Nem is kell! – mosolyodott el – Ez csak a szobád. A gardrób kicsit bentebb van.
– Gardrób? … csak a szobád? … Hogy az enyém?
– Mondhatjuk így is. De jobban tetszik az a megfogalmazás, hogy egy időre rávettem az enyészetet, hogy kölcsön adja neked.
A lányszerű lassan ráébredt, hogy miről van szó / megközelítőleg 4 microsecundum alatt / és nem tudta kifejezni, milyen nagy mértékű öröm van jelen érzései között. Mindamellett nem is igazán tudta pontosítani, hogy miért is örül ennyire.
– Köszönöm… de miért nekem ekkora szoba? Mihez kezdjek vele?
– Lári-fári! Mihez kezdjek vele? Majd rájössz, kicsim – és megsimogatta a fejét.
MSE-nek fura érzése támadt az érintéstől: bele bizsergett a külső fedőrétege, de még sokkal mélyebbről is fura jelzések futottak vezérlő központjába azokról a területekről, amelyet a férfi érintett. S egycsapásra minden kétsége elfoszlott, s átjárta valami tántoríthatatlan nyugalom. Olyan mélységesen jól esett neki, hogy legszívesebben odabújt volna hozzá, hogy simogassa, érintse, s érezze azt a furcsa rezonanciát. De nem tartotta helyesnek kiteljesíteni eme vágyát a csimpaszkodásig. Inkább így mosolygott:
– Hol a gardrób?
– Keresd meg!
– ?! – vonta fel szemöldökét, majd körbenézett, s észrevette, hogy a fal egy helyen csak pár centiméter vastag… s az ajtó félresiklott, majd fény gyúlt odabent, láthatóvá téve a négyméternyi falakra szerelt polcokat, fogasokat, a rájuk pakolt és akasztott ruhák sokaságát. MSE Richardra nézett.
– Tudom-tudom: „minek ennyi?” … Majd csak elkopik… vagy föleszik a molyok.
– Kár lenne értük!
– Akkor válassz ki egyet, amit szívesen koptatnál, szellőztetnél ma… – végignézett rajta – Én a konyhában megvárlak… Főzök egy kávét – azzal elillant.
MSE a tükörbe nézett, s csinosnak találta a szemben álló mását. Ledobta pántjait, s magára csodálkozott…

—<>—