Roni és Reni 5/2

Reni, a diplomaosztás után, azt sem tudta, mihez is kezdjen. Nem voltak előregyártott tervei, azt sem tudta mihez lenne a leginkább kedve, így csak tengett-lengett egy darabig, vagy otthon sütött, vagy barátnője cukrászdájának finomságait gyarapította. Ott érte egy váratlan felkérés is.
Egy fiatal pár majszolta éppen az ő süteményeit, amikor Amanda odaintette őt.
– Ez a pár téged szeretne felkérni esküvőszervezőnek. Ülj le és beszéljétek meg.
Így kezdte Reni a karrierjét. Elvállalta. Remekül sikerült minden, a pár nagyon elégedett volt vele, s máris jöttek sorjában a felkérések.
Így kezdődött, munkája volt bőven, és ő nagyon élvezte azt a sürgés-forgást, amit ez a munka igényelt.

Esteledett már, amikor hazaért, kimerülten, de teli életkedvvel. Nővére sietett elé.
– Na végre, csakhogy megjöttél, csak rád várunk mindannyian.
– Valami baj van?
– Még semmit sem árultak el, rád vártunk.
Meg is örültek nagyiék a kisebbik unokának, és, hogy végre együtt volt a család, előhozakodtak jövetelük céljával. Nagymama ragadta magához a szót.
– Nem tudom eszetekbe jutott-e az ötvenedik házassági évfordulónk, de azt szeretnénk megünnepelni hat hét múlva, ugyanazon a napon, amikor az esküvőnk volt. Mivel akkor nem volt igazi esküvőnk, most lesz a mi igazi esküvőnk, menyasszonyi ruhám lesz, meg minden úgy, ahogy kell, ha már az unokáim nem igyekeznek menyasszonyok lenni, hát majd én kezdem a sort.
– De jó! Nagyi, lehetek én az esküvőszervezőtök? – érdeklődött boldogan Reni – ez lesz az én ajándékom nektek – és boldogan megölelte nagyszüleit.
– Persze lehetsz, így már nem kell, hogy mi kérjünk fel téged. Még valamit lányok, az esküvőnkön csak egyedül vehettek részt, vagy vőlegénnyel, esetleg komoly udvarlóval.

– Ezt, hogy érted nagyi? – érdeklődött Roni – mit jelent neked a komoly udvarló, nem is nevethet?
– De még mennyire, hogy nevethet, a komoly udvarló egészen mást jelent, és én átlátok ám a szitán, engem nem lehet becsapni, akárkivel nem jelenhettek meg az esküvőnkön, ebből nem engedek.

Fel volt adva a lecke a két lánynak. Egyiküknek sem volt még komolytalan udvarlója sem.
– Tudod mit, majd mi ketten leszünk egy pár, és kitáncolhatjuk magunkat – szólt vidáman Reni a nővérének.
– Azt már nem! – kiáltott fel bosszúsan Roni – nekem igenis lesz udvarlóm, akárki meglátja!
Reni előbb nagy szemeket meresztett rá, aztán megrándította a vállát, nem az első lesz, és nem is az utolsó, gondolta magában, hát hiszen, ismerte már a nővérét.

Roni nem sokat aludt azon az éjszakán, folyton járt az agya, hogyan tudná nyélbe ütni a dolgot úgy, hogy nagyi semmit ne vegyen észre. Merthogy, jó szeme van, az már biztos.
Reggelre már kész is volt a terv, csupán a hozzávaló hiányzott, azaz, egy elegáns, jóképű fiú. Mégsem riadt vissza, tudta, hogy nem lesz neki nehéz megszerezni azt, akit jónak lát erre a célra.

Másnap, amikor kényelmesen besétált a munkahelyére, Márkot már ott találta. Körbebástyázta magát mindenféle aktákkal, egész hegynyi vette őt körül, alig látszott ki belőle, és dolgozott rendületlenül, olyannyira, hogy észre sem vette őt, hogy megérkezett, és nem is köszönt vissza.
Leült az asztalához, s nézte a fiút. Te jó ég, hogy milyen jóképű ez a Márk, eddig fel sem tűnt, észre sem vette. Most éppen mi leli, hogy még csak vissza sem köszön?
– Márk, hozzak neked is kávét? Esetleg kérsz valami péksüteményt?
– Nem kérek semmit, – vetette oda, csak úgy félvállról – már régen túl vagyok a reggelin. Figyelj csak, ezt az aktát olvasd át, és véleményezd, írásban. Most tíz óra… délután egyre kérem!
– Megőrültél, mi ütött most beléd? Ezt a vaskos aktát?… egy órára?… te nem vagy magadnál.
– Vitára nincs idő, egykor itt legyen az asztalomon az anyag, érthető voltam? Ja igen, és ezentúl, reggel nyolckor legyél itt, és nincs csavargás, meg mászkálás, munka van!
Roninak a szája is tátva maradt, de Márk már a gép fölé hajolva dolgozott, mintha ő ott sem lenne. Egy ideig nézte a fiút, azután elment kávéért. Még az automata is packázott vele, a pénzét elnyelte háromszor, de kávét nem adott. Bosszúsan somfordált vissza a helyére, mi van ma, minden és mindenki ellene fordult?
Márk továbbra is levegőnek nézte, nem értette, mi folyik itt. Fogta a táskáját, hogy kimegy a városba, keres egy kávézót a környéken, amikor Márk utánaszólt.
– Hová, hová, kisasszony? Az imént azt mondtam, nincs csavargás, munka van, ülj vissza a helyedre és dolgozz!
– Mégis mit képzelsz, ki vagy te? – fordult vissza dühösen Roni – egyébként sem parancsolgatsz nekem.
– Tévedsz, virágszálam, mától kezdve ugyanis, én parancsolok neked, én vagyok a főnököd, és jó lesz vigyáznod, mert hamar az utcán találhatod magad, ha már úgyis oda vágysz.
– Neked elmentek otthonról? Hol van George? Ő a főnök, nem te.
– Ő volt tegnapig, mától viszont én vagyok. Te pedig dolgozni fogsz, vagy le is út, fel is út! Választhatsz!

Roni visszament a helyére, leült és duzzogott. Még áthúzza a számítását ez a jóképű fiú. Mégsem hagyhatja. Márk háttal ült neki, már a gép fölé hajolva dolgozott ismét. Roni egy ideig hallgatott, majd a legangyalibb hangján megszólalt.
– Figyelj, Márk! Hat hét múlva lesz a nagyanyámék esküvője, eljönnél velem?
– A nagyanyádék esküvője?… Mit hablatyolsz itt összevissza, te jóóó ég! Láss már munkához… és ha megkérhetlek, meg se szólalj!

Mit is tehetett Roni, ha már megszólalnia sem volt szabad, egy ideig bosszankodott ugyan, nem értette, miért olyan dühös rá Márk, de azt már látta, hogy a tervéből nem lesz semmi, így hát a neten kezdett kutakodni, a társkereső rovatokban nézelődött egész délelőtt.
Talált is egy jóképű mérnököt, és máris fogalmazta a levelet, sőt még aznap este megbeszélt vele egy vacsorát, hogy összeismerkedjenek.

Roni rendszeresen késett mindig, mindenhonnan, hitte, hogy rá érdemes várni. Ezúttal is késett. A fiú éppen felállt az asztaltól, távozásra készen, amikor Roni odatoppant és behízelgő hangon kérdezte:
– Norel Nortonhoz van szerencsém?
– Igen. Ezek szerint, nekem viszont, Sproh Veronikához?
– Dr. Sproh Veronika!
– Ó, ezer bocsánat, majd a jövőben észben fogom tartani.
Miután bemutatkoztak egymásnak, Norton csettintett a pincérnek, hogy hozhatja a vacsorát.

Hosszan, és kellemesen elbeszélgettek még vacsora után. Beszéltek a munkájukról, a kedvteléseikről, talán még a gyerekkorukról is. Igazán kellemes beszélgetés volt, de Nortonnak valami mégsem volt világos: miért kell egy ilyen gyönyörű, okos, előkelő munkahellyel rendelkező lánynak, ily módon társat keresnie. Aztán hangot is adott ennek a kérdésnek.
Roni kissé zavarba jött, de azonnal feltalálta magát és visszakérdezett:
– Ezt én is kérdezhetném, hiszen te is nagyon jóképű vagy.
– Hm, nem azon múlik. Nekem olyan a munkám. Építészmérnökként állandóan az építőhelyeken tartózkodom, ahol, nem igen fordulnak elő nők, vagy állandó rohanásban vagyok, több építőhelyen vagyok főnök egyszerre, mindig van valahol valami gond, amit meg kell oldani, a munkaidő is nyújtott, esetleg csak a téli hónapokban könnyebb kissé… állandó időhiányban szenvedek, viszont a te munkahelyed bizonyára más.
– Nem igazán, engem is nagyon lefoglal a munkám, egyszerűen másra már időm sem marad.
Abban maradtak végül, hogy majd leveleznek, vagy telefonon egyeztetnek időpontot, hogy mikor tudnak találkozni, ha már annyira elfoglaltak mindketten.