Rossz emberek

Rossz emberek

– Kata, mi rossz emberek vagyunk? – kérdezte remegő hangon a nővérem fia, Sanyika.
– Dehogy – válaszoltam határozottan, majd hozzátettem -, eredj játszani!
Nem voltam benne biztos, hogy igazat mondtam neki, de abban igen, hogy helyesen válaszoltam, hisz' még gyerek!
Pontosan tudtam, miért kérdezi: mert minden fiatalsága ellenére, megtapasztalta az élet kegyetlenségét.
Előbb-utóbb mindenkinek rá kell jönnie, hol vannak a társadalom engedte korlátai. Van, aki mindent megtehet, van, aki semmit.
Mindig így volt ez.

Megverték.

Ez önmagában nem lenne baj, tudjuk, hogy sosem volt egy mintagyerek, de az indok… Meg kellett tanulni a Hymnust, mint mindenkinek egyszer ebben az országban, ő pedig tisztességgel felmondta. Megverték, mert a sötét szájára merte venni a magyarok e szent sorait. Nem kéne csodálkozni, nem kéne, hogy fájjon. Szimplán el kéne fogadni: talán rossz emberek vagyunk, rosszabbak náluk.

A fiú nevetgélt az udvaron, én pedig tovább szedtem a kiteregetett, színes ruhákat. Csak néztem a fájdalmas-vörösen hunyorgó napot, pont olyan volt, mint egy régi, elfeledett dallam; mint egy végtelenül haszontalan nép élete. Mára azok lettünk, haszontalanok, hisz kinek kellenek már a régi vígságok, a hegedűszó és a színes szoknyák? Kicsit fáj, mert ez lett volna az életünk.

Bevittem a kihívó illatú ruhákat, amit hamar elnyomott az étel illata. A nővérem serényen kutyulta a lábos tartalmát, miközben kék tányérokat vett elő. Bementem a szobába, és hajtogatni kezdtem.
Valahol mélyen bennem, szünni nem akaróan, döbörögve mart tovább a gondolat:
"Rossz emberek."
Vajon létezik olyan, hogy valaki eleve bűnösnek születik? Egy egész nép? Vagy minden csak egy beteg illúzió szüleménye, amit előítéletnek hívnak?
Szeretnék válaszokat, de túlságosan érintve vagyok ahhoz, hogy valósan tudjam megítélni. Kicsi vagyok, csak egy jelentéktelen porszem a világ kegyetlen sivatagában.

Lassan minden ruha megtalálta a helyét a szekrényekben, az étkezőasztalra pedig tányérok kerültek.
– Vacsora! – szólt ellenkezést nem tűrően apánk. Ahogy rá néztem, tudtam, hogy bármi történjék is, ő sosem fogja elhagyni a büszkeségét, és ez valahogy megnyugtatott. Kimentem szólni a gyerekeknek, közben a kis sarlót néztem, amit még nem takartak a düledező épületek a napból.
Azt hiszem a helyzetünk olyan, mint a napé, örök körforgásra ítélve; mint egy vidámparki körhinta, ahol a roppant nagy lovacskák csak körbe-körbe utaznak soha ki nem törve.

Az Élet feladta most a leckét a gyereknek: ha jól viselkedik, akkor is megbüntetik. Mi értelme van hát betartani a szabályokat? Ha áthágja őket, ugyanarra számíthat, akkor miért ne legyen rossz, hiszen abból még haszna is származhat…

Hirtelen három, felismerhetetlenségig piszkos lurkó futott el mellettem, egyenesen a fürdőszoba felé kanyarodva, közben játékos vitájuktól zengett az egész ház.
Kicsit később már mind az asztal körü ültünk, Kitty sorba ételt szedett: először a családfőnek, aztán a férfiaknak, majd a maradékot elosztotta a nők és gyerekek között. Mindig így volt ez, és a dolgok a civilizáció minden vívmánya ellenére sem változtak.
Sanyika arcát fürkésztem, de úgy tűnt, egyelőre szunnyadnak a félelmek, elnyomta őket az önfeledt gyerek. Komoly arccal kért magának szót:
– Most már tudom – közben lenyelte a falatot -, hogy kit fogok feleségül venni, ha nagy leszek! A Julcsit!
Mosolygó szemeinkkel öleljük körbe ezt a gézengúzt, közben apánk szigorúan az unokáját faggatta tovább:
– No, és rendes ház leánya ez a Julcsi?

Félek. Félek, hogy Sanyika nem fog tudni kitörni a körforgásból. Hogy magával ragadja a bűnözés, és akkor majd a fehér emberek elégedetten nyugtázhatják, hogy igazuk volt… mind rossz emberek vagyunk, de talán nem rosszabbak a többi embernél…