Rossz filmek mozija

Tesztnek nevezték, de egyáltalán nem látszott komolynak. N. már sokszor kommunikált a Hanggal, és elég jól megbarátkoztak. A tesztlaborban mindig alkonyat volt, meleg és ködös félhomály, és N. kényelmesen ült a nagy fotelben; lábát a zsámolyon nyugtatva úgy érezhette magát, mint otthon, a barátságos napokban. A Hang kérdezett, mesélt vagy csipkelődött, türelmesen meghallgatta az ellenvéleményt, szellemesen riposztozott. Milyen kár, hogy nem látható, gondolta N., nekem nagyon hiányzik a vizuális élmény, az eidólon. Valamiért nem akarja, hogy lássam. Negyven év körülinek képzelem, mackós alkat, az első pillantásra bizalmat ébreszt. Valszeg jót akar nekem, mégis zavar, hogy nem én határozom meg a játékszabályokat.

Szeretném, ha megnéznél néhány kisfilmet, kérte a Hang, de úgy, hogy nem lehetett nemet mondani.

N. megkockáztatott egy suta megjegyzést a pattogatott kukoricáról. Láthatatlan partnere elnevette magát, de persze nem történt semmi, a tesztlaborban nincs kóla vagy kukorica. A félhomályban felizzott a vetítővászon, és elindult az első film.

N. egy kis falut látott, hegyek és fenyőerdők között, egy takaros, de nem gazdag falut. Nem rossz, de van benne egy leheletnyi idegenszerűség. Az emberek mintha túl messze lettek volna, nem lehetett kivenni, hogy milyen nyelven beszélnek. Aztán a kamera ráközelített egy nagyobb, földszintes épületre, ez volt az iskola, Mária első munkahelye. N. alaposan megnézte magának, mint a baromvásáron az eladásra szánt lovat. Legföljebb három pontot adnék neki, egy tízpontos skálán. Szép arca van, de milyen ez már, Brünhilda a germán hitregéből. Masszívan áll a talapzatán, és valszeg nehéz kihozni a sodrából. Mondjuk, ettől még lehet jó tanítónő, körüldongják a helyi bunkó legények, összejöhet egy spontán versenyfutás, mert ki nem akar első lenni? Meglehet, hogy irigylik a legényt, aki ezt a Brünhildát gerincre vágja, anélkül, hogy el kellene venni feleségül. De már meg is jelent a komoly udvarló, a lovag a szomszéd faluból.

Civilben bakter, jegyezte meg a Hang.

Úgy érted, egy régimódi bakterházban, aki fölemeli a palacsintasütőt, indulhat a vonat?

Majdnem, kuncogott a Hang. A palacsintasütő már a múlté, és a sorompók kezelése messze nem romantikus dolog. Ők azonban össze fognak házasodni, és nagy mésalliance lesz, mert a szülők legalább egy tanárt szántak a lányuknak. – N. már látta is az esküvőt, a feszélyezett rokonokat, akik gondosan megnézték, kivel állnak szóba, kivel koccintanak. Brünhilda egészen helyes volt a fodros ruhácskájában, és a vőlegény határozottan jól nézett ki, afféle jóképű, a-szeme-se-áll-jól csibész.

Egy évvel fiatalabb, mint a menyasszony, kommentálta a Hang.

N. hosszasan mérlegelte a helyzetet, majd kimondta a szentenciát: Az a benyomásom, hogy nem illenek össze.

Tényleg nem, de azért született összesen négy gyerekük, akik közül az egyik csak néhány óráig élt. Brünhilda és a „bakter” végigveszekedték az életüket, mert a férj meg sem kísérelt ellenállni a csábításnak, a feleség ellenállt ugyan, de megszenvedte az ellenállás minden pillanatát, még egy pajkos tekintetet sem engedélyezett magának. A szélkakas és a fortyogó vulkán mindaddig ölték egymást, amíg meg nem nőttek a gyerekek; akkor végre elváltak, és megpróbáltak új életet kezdeni a romokon. Mária eddigre meggyűlölte az egész világot, kivált a gyerekeket, akik napról napra dühösebben lázadoztak ellene. Na de, egyszer csak nyugdíjba lehetett küldeni az idegroncs tanerőt, aki a város szélén, egy kertes házban húzódott meg az egyik fiával, és még évekig marakodtak, a jól begyakorolt koreográfia szerint.

Akarod látni a végét? – kérdezte a Hang.

Ugyan már. Ez is sok volt.

Már indult is a következő film, történet a csúnya kis kacsáról, aki igazából hattyú – nagyon lassan, és nagyon sokára derült ki, amikor a dolognak már nem sok értelme volt. Kiskacsa a kertben dalolgat, és mint a mesében, éppen a szomszéd házban nyaral a híres operaénekes, az utolérhetetlen Sarastro és Ozmin, a Kékszakállú és Fülöp király. Az első hápogásokból megjósolja, hogy Kiskacsára fényes karrier vár. Vagy mégsem. Kiskacsa tüdőbeteg, és éppen ezért találják meg a nagy operaszerepek, főként Antónia, akit a Sátán a halálba hajszol. De ez az Antónia nagyon is kispolgár ahhoz, hogy vállalja a neki szánt sorsot. Dicsőség helyett szanatórium, ahol a jóságos doktor bácsik összefoltozzák a roncsolt tüdőt. A vásznon egymást érik a megható jelenetek. Sírj már, sírj már, Bajazzo! Igazán megtehetnéd nekünk ezt a szívességet! Nem látod, hogy mennyire erőlködünk? N. sajnálta őket, de nem tudott elérzékenyülni, nem és nem, sőt ragyogóan szórakozott azon, hogyan szeret bele Antónia a doktor bácsikba – szerelmes verseket ír, ami még nem végzetes tragédia, hiszen Antónia csupán tizennégy éves – de az egyik doktor bácsi gusztustalan, pedofil majom, a másik eljut a vetkőztetésig, de menetrendszerű pontossággal mondja a csütörtököt – a harmadik egy közepesen vonzó sárkánnyal kötötte össze az életét, aki nagyon rosszul tolerálta az aggkori lamúrt; rálesett Antóniára a sötét mellékutcában, és alattomosan fejbe vágta. A tárgyaláson hosszú vita folyt arról, hogy mivel – de mi már tudjuk, hogy aktatáskával, amiben benne volt a szódásüveg. Valszeg agyon is verte volna Antóniát, de váratlanul felbukkant két gimnazista fiú – sárkány elmenekült – fiúk megpróbáltak udvarolni Antóniának, persze sikertelenül, Antónia nem tudott mit kezdeni velük –

N. növekvő nyugtalansággal fészkelődött a fotelben. Nem akarom végignézni! Ilyen nincs! A füzetes regényekben tálalnak fel ilyeneket!

Megnyugtatlak, hogy ez nem füzetes regény, szólalt meg a Hang, ez a kőkemény valóság, pontosan így történt, vagy így fog, attól függ, hogy melyik oldalról nézzük. És amit eddig láttál, az csak a kezdet.

Ugorjunk, javasolta N., csak azt nem értem, hogyan jutunk el a hattyúig – ezek után –

Nagyon egyszerű, felelt a hang, Antónia elvégzi az egyetemet, majd megokosodik, ebben a sorrendben. Versek és doktor bácsik helyett a karrierjére koncentrálja az energiáit, ledoktorál, megírja a kandidátusit –

Csak nem? Egy életen belül?

Mégis, milyen filmet szeretnél?

Nem is tudom. Kevesebb eseményt, több mélységet.

Unalmasabbat?

Így is lehet mondani.

A harmadik film nyitójelenete, egy úgynevezett polgári szalonban vagyunk. Mű-rokokó garnitúra mű aranyozással, köröskörül festmények, amelyek báli ruhás ősanyákat ábrázolnak, egy oroszlános fotel, amelyre nem szabad leülni, mert nincs a legjobb állapotban. Comme-il-faut rokonság, comme-il-faut fecsegéssel. Éppen most nézték meg az újszülöttet, aki pontosan olyan, mint az összes többi: vízfejű, lábatlan és ordít. Mindenki babának nevezi, pedig nagyon is eleven. Ki hitte volna, nemcsak ordítani tud, de nagyon tehetségesen csinálja össze magát. Büszke ifjú anya bocsánatkérő mosollyal kiviszi, leveszi, lemossa, kimossa, krémezi, dezinficiálja, majd ugyanezt naponta tízszer. Közben a pici Armand-ócskából nagyfiú lesz, iskolába megy, szépen kerekíti az O betűket, az R betűket viszont nem ejti szépen, de a logopédus azt mondja, hogy majd kinövi.

Egymás után születnek a testvérei, betolnak, O betűket kerekítenek, nem szeretik a paradicsomos káposztát, fociznak a ház mögötti grundon, az egyik jobban tanul, a másik kevésbé.

Armand-ócska elvégzi az egyetemet és megtanul németül, a legnagyobb szórakozása az, hogy a magyarul elhangzó közgazdaságtan előadást németül jegyzeteli.

Vizsgák előtt az idegességtől bevérzik a gyomra, de aztán kiváló állást kap egy multinál: a gazdasági trendeket elemzi.

Feleségül veszi a csini kolléganőt, aki először nem akar babát, aztán akar; a konfliktusnak hamarabb van vége, mint egy nyári zivatarnak.

Armand már régen nem ócska, meghízott, megöregedett, nyugdíjba ment, a monitorról olvasta el a napi híreket, a napifocit és a napidinnyét, majd egy ollós állat kíséretében távozott el a krematóriumba. Természetesen ő volt a legjobb kolléga, a legjobb férj és a legjobb apa.

A temetésen mindenki komoran meredt maga elé. Hüm-hüm! Haj-haj! Ilyen a c’est la vie! Nem is az a baj, hogy Armand elment, hanem az, hogy nekünk is el kell menni, máris itt settenkednek körülöttünk az ollós állatok. Mi lesz a világgal nélkülünk?

Mit szólsz hozzá? – kérdezi a Hang.

Nagy csend.

N. fölriad. Valaki mintha oldalba vágta volna. Egészen biztos, hogy nem a Hang volt. A Hangok rendkívül ritkán vágnak, oldalba vagy egyéb irányban. N. olyan idős, hogy még emlékszik egy Vágó Hangra, de azt már eltakarították a képernyőről. Azt mondják, nagyon hangosan ellenkezett. Lármás Abgang. Nagyon gáz, ha valaki nem tudja elengedni a járókeretet.

Mi van veled, elaludtál?

Aha. Csak a végén. Csak egy egészen kicsit.

Mi a véleményed?

Miről?

Három filmet láttál, és csak van véleményed. Melyik tetszett a legjobban?

Lehetek őszinte? Egyik sem. Se a cselekmény, se a színészek, se a kameramann –

Figyelj, ez itt most egy játék. Azt játsszuk, hogy te döntöd el, melyik film kapja az Oscart.

Hűha, a három közül? Nem is tudom.

Egyet muszáj választanod.

Jó, akkor ezt az utolsót, ezt az Armandósat.

Hirtelen szélzúgás támadt, fák fordultak ki gyökerestől, csörömpöltek a betört ablakok. N. a magasba emelkedett, és repült, repült. Jó ideig nem értette, hogy mi történik vele. Amikor magához tért, egy úgynevezett polgári szalonban találta magát. Csúnya idegenek hajoltak föléje, és gügyögtek: Aranyos baba, cuki baba! N. meg akarta kérdezni, kik ezek, és hogy mernek így beszélni vele – de csak artikulálatlan üvöltés tört elő a torkából. Ne már! Miért nem tudok beszélni? Mi ez a sok büdös és meleg?

Bocsánat, azt hiszem, tisztába kell tennem, mondta az egyik csúfság, majd N-el a karján, elhagyta az úgynevezett polgári szalont.