Rossz tanácsok könyve – Hogyan találjuk meg lelki társunkat

Az érzelmek fontosak, például a mindent elsöprő szerelem. Az ilyen érzelmek ragyognak, mint a kutyapisi. Minden lépést meg kell tehát tennünk, hogy boldogság bugyogjon szívünkben, míg ki nem folyik, hogy aztán mézédes szmötyivel árassza el belsőnket. Megkérdőjelezhetetlen tény, hogy az ember lelke osztott (matematikusok ezt hét tizedesjegy pontossággal számolták ki). Minden léleknek létezik egy társa a világon, amit kötelessége felkutatni, mert addig mindennemű boldogság csupán lócitrom. Az első tennivaló, hogy tegyük önmagunkat elérhetővé, tehát szabaduljunk meg aktuális partnerünktől, aki csak visszafog e nehéz időben. Regisztráljunk különböző közösségi oldalakon, és ott jelöljünk ismerősnek egy rahedli embert. A szelektálás bonyolult folyamat, célszerű halmazokat létrehozni, ahonnan könnyedén kipöccenthetjük a randa példányokat, meg az idegesítő különcöket, akiket a hátunk közepére sem kívánunk.
Most, hogy már csak csupa szép ember maradt, ne legyünk restek tovább gazolni! A kemény munka meghozza eredményét. Ha viszont e módszerben csalatkoznunk kellett, a következő biztatóbb lehetőségeket fog kínálni. Amint összesöpörtük pénzünket a padlóról, és elegendőt kölcsönöztünk balek szomszédjainktól, irány a repülőtér, hiszen nagy a világ, botorság volt azt képzelni, hogy lelki társunk az ölünkbe pottyan a saját otthonunkban. A térképek nem sokat segítenek, azokon nem jelzik a helyes irányt. Akár az első gép jó lesz, amit találunk. Út közben egészen nyugodtan üljünk be a pilótafülkébe a kapitánnyal bratyizni, ezek a vén légikalózok sok bölcs tanáccsal láthatnak el.
Ha megérkeztünk az isten háta mögötti vadregényes, lepusztult faluba, ami első ránézésre lepratelepnek tűnik, ne ijedjünk meg. Gondolkodás nélkül szólítsuk le az első szimpatikus arcot, aki velünk szembe jön. A turistákat mindenhol keblükre ölelik a jónépek.
Miután kellően elsajátítottuk a helyi dialektust, jókat sztorizhatunk a lakossággal.
Ám lelkünk belül még mindig magányos. A társ alkalmasint jól elbújt valahol, ahol nem is keresnénk. Nézzünk szét a bolhapiacokon, arborétumokban és buszpályaudvarokon. Jobb, ha nem teketóriázunk, a magányos lélek ugyanis napról napra sorvad, mint az iskolatáskában felejtett utolsó vajas zsemle. Ha minden próbálkozásunk kudarcba fulladt, végső kétségbeesésünkben még mindig írhatunk levelet a régóta csodált világsztároknak, akik pontosan olyanok szoktak lenni, mint a filmjeikben megszeretett karaktereik. Nem csoda hát, ha végül egy hollywoodi villában találjuk magunkat. De vigyázzunk, az ilyen helyeken a kapzsi fotósok előszeretettel készítenek címlapfotókat lottyadt hasunkról!