Rottnest Island misztériuma

A hatalmas Indiai-óceán keleti oldalának legszebb térségében történt, közel Ausztráliához. Egy világ végi szigeten, ahol hófehér homokos tengerpartok, vakító napfény és örökké hullámzó tenger látványa várt ránk most is, mint mindörökkön. Itt, szemben a kéklő óceánnal, a perzselő napfény hevében, felfröccsenő hullámok szegélyezte szikla tetején állva: találkoztam önmagammal.

Társaimmal kirándulóhajóval érkeztünk Perth felhőkarcolókkal tűzdelt belvárosából. Délelőtt volt, s a kék színű hajó a nyílt tengeren iszonyú gyorsan haladt velünk, hogy elérjük Rottnest Island gyönyörű szigetét.

Utunk első kétharmadában a Swan folyón hajóztunk a város közepéből a nyílt óceán felé, ám itt a hajó nem sietett. A folyó minden kanyarulatában mutatott nekünk valami érdekes látnivalót, a speaker hol balra, hol jobbra irányította figyelmünket, s minden látkép újabb festői képet mutatott nekünk.

Perth városa a folyó két oldalán terül el, ám olyan lustán és nyújtózkodón, mint aki most ébred ezeregyéves álmából. Déltől észak felé ágaskodó mérete akkora, mint Budapest és a Balaton nyugati medencéjének távolsága, körülbelül 150 km, szélessége sem kevesebb, mint hosszúságának egyötöde.

Western-Ausztrália legnagyobb városa éppen olyan város, ahol bőven akad hely embernek és gondolatnak is egyaránt. Mindössze 2 millió ember lakja. Igazán tágas, szellős és békés ahhoz, hogy egy egész emberi élet eltelhessen ölében. S bár angolszász város ez is, mégis mint bármelyik világvégi régiónak, megvan az a hangulata, melytől az ember úgy érezheti: a világban lévő minden gondtól – mint tüdőjéből kifújt rossz levegőtől – megszabadulhat.

A Swan-folyó a város közepén az elmúlt sokszázezer évben medrében fordulózva éles kanyarulatokat, szigeteket, homokpadokat, löszfalakat hozott létre. Színe fekete, s nem csak a valódi színe miatt, mely a hajóról nézve tényleg barnás-fekete árnyalatú, hanem a fekete hattyú miatt is, aki itt él, s akit sehol a világban máshol nem látunk feketének. Az ide látogató első európai hajósok a folyót eredetileg Black-Swannak, azaz Fekete-Hattyúnak nevezték el épp az előbb említett madárról, akinek gyönyörű szürkés-fekete színét a hajóút során nekem is volt szerencsém látni. Utóbb a „black” jelző elkopott a folyó nevéből, ezért ma már „csak” Swan, azaz hattyú a neve.

A folyó fürdőzésre nem alkalmas. Nem csak a rengeteg a fel-alá furikázó hajó, nem csak a mára már piszkosnak látszó fekete vize miatt, hanem azért sem, mert telis-tele van két-három tenyérnyi méretű medúzával. Vize itt Perth környékén összekeveredik már az óceán vízével, ezért enyhén sós és tengeri állatok is élnek benne.

A városon belül kiszélesedő folyó a torkolatától körülbelül 3 kilométerre egy óriási, 4 km széles öblöt formál. Perth-től kifelé, egészen a tengerig legalább 6 kikötőt számoltam meg, melyek egytől egyig nagyobbak voltak, mint a Balaton legnagyobb kikötői. Hatalmas hajósélet van itt. Motorosok és vitorlások furikáznak az öbölben fel és alá, ki a nyílt tengerig, s még azon túlra is, a világ minden tájára. A kicsi hajók és motorcsónakok számára azonban a „benti” öböl is bőven elég nagy ahhoz, hogy élvezet nyújtson a vízi élet szerelmeseinek, ezért sokan ki sem mennek a nyílt tengerre. A folyó itteni öblei és kanyarulatai kisebb hajóval vitorlázva talán egy nap alatt talán be sem járhatók rendesen, bár ezt nem tudom pontosan megítélni. Ki kellene próbálni! A mi nagy motoros gyorsjáratú személyszállító hajónkkal is sokáig tartott az út a belvárosból a folyótorkolatig.

Nagyon sok 20-40 láb hosszú vitorlást láttam bóján, ami nem is meglepő, a világban számos olyan folyótorkolat van, ahol ezek a méretű hajók így oldják meg a dokkolást. Mivel itt a folyó nem tud egy méternél magasabb hullámokat vetni, ezért a kikötés és a veszteglés ilyetén formája teljesen biztonságos.

Láttam több – óriási méretű – cölöpkikötőt is, amelyek a magasból úgy nézhetnek ki, mint a vízbe tűzdelt gyufaszálak. A cölöpök között nincs is szabad vízfelület, legfeljebb azokat a csatornák, melyeken a kikötőből ki s be lehet furikázni. Teltház van.

A folyó partját kilométereken keresztül üdülőváros szegélyezi. Mondhatná ezt az a turista, aki nem tudja, hogy ez itt – a belvárostól sok mérfölddel arrébb is – még mindig Perth, illetve az is, aki nem tudná, hogy az üdülőváros fogalom ebben a térségben hagyományos életformát is jelenti egyúttal.

Végig a partvonal mentén és attól természetesen beljebb is, rengeteg kisebb-nagyobb családi házat látni, hatalmas teraszokkal és üvegablakokkal, amelyek mind a folyóra néznek. Mindenkinek jut egy falatnyi tenger, partszegély, kikötő, csónak, motoros, vagy vitorlás. A vízi élet szerves részét képzi az emberek hétköznapjainak, olyan számukra, mint másnak a föld, az étel, vagy a levegő. A folyó és az óceán összefolyó vize olyan közeg, mely összeköti életüket identitásukkal. Ősi kötelék ez, melyből az élet maga is fakad, s létezik.

A Noogar őslakosok hite szerint a Darling Scarp dombvonulata Wangal teste – a mítikus álomidő e kígyószerű lénye – miközben végigsiklott a szárazföldön, testével folyókat, vízfolyásokat és tavakat vájt ki. Úgy képzelték, hogy a Swan folyót is Wangal hozta létre.

Az ausztrál őslakosok gondolatvilágában az Álomidő téren is időn kívül létező hely, ahol a múlt, jelen és jövő egyetlen egészben egyesül. Az emberek ebbe a másik világba álmaikon keresztül és halálukkor lépnek be. Az Álomidőben az egyén minden őse egyként létezik. A Noogarok a teremtés idejére az Álmodás kifejezést is használják, ami két dologra is utal. Egyrészt, hogy Isten, vagy azok, akiknek erre Isten lehetőséget adott a képzelet erejével álmodták meg a világot, másrészt arra, hogy a világ látványa is álomszerű, hiszen képek nagyszámú sokaságából áll. Azt mondhatnánk, hogy valami olyasvalamit érthettek ezen, hogy bár a világ valóságos, mégis mi magunk vagyok azok, akik álmodva alkotjuk és látványokban vesszük magunkhoz. A világ tehát egyszersmind kívül és belül is van, vagy megfordítva belül és kívül, s e kettőt nem lehet egymástól elválasztani.

Két autóshíd várt még ránk a folyó torkolata előtt, már látva az óceánra vezető kijáratot. A két híd alatt áthaladva azonban különös világba csöppentünk. Perth hatalmas dokkjai, teherhajói és árukikötője tárult a szemünk elé. Rozsdásbarna színben. Az első szín-benyomás legalábbis ez volt számomra. Az utolsó híd előtt már látszott, hogy ágaskodik egy órásméretű piros színű négykarú daru a hídpillér fölé. Amint hajónkkal átbújtunk az akadályon és közelebb értünk a dokkokhoz, a piros óriás még hatalmasabbnak látszott. Az egyik karját éppen a levegőbe emelte. Ekkor megpillantottunk a túlparton még három ágaskodót, alig bírtuk hova kapkodni a fejünket.

Az üdülőváros látványa után ez azért más volt. Ahogy beértünk a dokk térségébe, tényleg nem lehetett mást látni, mint daruerdőt, irdatlan méretekkel bíró teherszállító hajókat, na és persze az elmaradhatatlan mattos beütésű tarka színű konténervárost, mely olyan volt, mint valami retro Lego kocka kiállítás. De fényképeztem itt igazi, tipikus formájú, sötétzöld színű hatalmas orrpufferrel rendelkező, alacsony építésű, vajszínű kapitányi híddal épített vontatóhajót, amely az óriások között csudaaranyos volt.

A dokk bal oldalán még egyszer kikötöttünk. A tengeri kijárat előtt felszálló utasok megtöltötték, az addig mindössze félig megtelt kirándulóhajót. A városrész neve Fremantle, a belső belvárosból ide metró és buszjárat is közlekedik és mint megtudtam, az utasszállító hajók itt általában mind megállnak. Olyan sokan lettünk, hogy alig volt hova leülni. Én persze dehogy akartam! A hajó emeleti tatján, a szabad levegőn, a korlátnál álldogáltam végig az út folyamán, hogy egyetlen pillanatot se szalasszak el. Hiszen talán soha többé nem járok erre.

Elindultunk a nyílt tenger felé. Mellettünk a vízen úszkáló soktíz főből álló hófehér sirálymadarak egy csapata búcsúzott tőlünk, csak akkor röppentek fel, amikor a vízijármű motorjai felzúgtak. A hajó ahogy kiért a torkolat száján, teljes sebességre kapcsolt. Ez a hatalmas vízi eszköz, mely 200 ember befogadására képes, őszinte csodálkozásomat váltotta ki, úgy száguldott a vízen, akár egy kis sporthajó. Még jó, hogy aznap gyönyörű, kisszeles idő volt, a hullámok sem voltak nagyobbak 30-40 cm-nél, ezért a hajó egyenletesen siklott – akarom mondani – vágtázott a víz felszínén.

Végre a nyílt tengeren voltunk! Bolygónk harmadik legnagyobb vízfelületén, a hatalmas Indiai-óceánon. Fél tíz körül járhatott az idő, a nap is már elég magasra emelkedett az égen. Szemben a hajó orra tűpontosan Rottnest Island szigete felé mutatott. A nyílt vízen is nagy hajósforgalmat tapasztaltunk, tankerek, teherhajók, vitorlások és motorosok szelték a habokat. Szemből, a sziget felől is szép számmal jöttek visszafelé hajók, ők reggel indulhattak vissza Perth-be. Egyébként nem mi voltunk az egyetlen turistahajó, ami kifelé tartott, fél óránként több vízibusz is indult a szigetre, így párhuzamos járatok is kialakultak.

Ha menetirány szerinti bal oldalra néztünk, apró sziklaszigetek egy csoportját pillantottunk meg, melyet minden hajós messze elkerült. A kifinomult navigációs rendszerek, a pontos mélységmérők és a kapitányok megérzései nem is engedték, hogy közelebb hajózzanak a vízből kiemelkedő zátonyhoz. Mi is folytattuk utunkat.

Eltűnődtünk és elképzeltük, ahogyan a mögöttünk lévő hatalmas kontinens elterül a bolygón, elképzeltük a szigetet, lelki szemeinkkel láttuk az Indiai-félszigetet és még messzebb nyugatra Afrika partjait, délen pedig az Antarktikát. Láttuk Ausztrália nyugati partvidékét, majd az egész kengurus kontinenst. Azt gondoltuk, tényleg a világ végén vagyunk. Jó érzés volt. Tudtuk: itt valami igazán felejthetetlen élmény vár ránk. Ha más nem, hát a ragyogó vakító napsütés, a mindig fújó tengeri szél, az örökké hullámzó tenger. Egy világ végi tünemény. Csontváry titokzatos szigete.

A hajó háromsoros üléssorral rendelkező igen nagyméretű kajütjében az egyik asztalára kiterítettük a sziget térképét. Tudni akartuk, hogyan közlekedjünk a szigeten, mit érdemes megnézni. Amellett, hogy leginkább gyalog érdemes bejárni – állapítottuk meg -, lehet biciklit bérelni, sőt helyi buszközlekedési lehetőség is van. A sziget ugyan körbejárható egy nap alatt, de elég fárasztó móka, ezért az aktívabb turisták mindig kerékpárt választanak. Mi azonban – vállalva, hogy kevesebbet látunk e varázslatos tájékból – a gyalogtúrát választottuk.

Kikötött a hajónk. Az egykarú mólónál több személyszállító hajó is állomásozott, vidám utasok szálltak ki belőlük, hogy átélhessék a kalandot, ami ránk is várt. Körülöttünk az öbölben bójára állva rengeteg vitorlás és motoros ringatózott. Gyönyörű idő volt.

Ahogy kiértünk a szárazföldre megpillantottunk egy kistestű, farkán támaszkodó, barnás színű állatot. No, persze fel voltunk készülve, hogy találkozni fogunk vele és társaival, hiszen a prospektusokon megjelenítették, de hogy’ ilyen hamar, azt mi sem gondoltuk volna. Egy bokor aljában pillantottuk meg, mely arrébb, egy pad alatt egy másikat is. Kenguru formája volt. Erszénye. Ő ugyanis, mint ahogy olvastunk róla, egy kivételesen egyedi, csak ezen a szigeten élő állatfaj, méghozzá a törpekenguru, vagy rendes nevén Quokka. Szabadon él a szigeten. S nem is kis számban, jártunkban-keltünkben rengeteg ilyen állattal találkoztunk, sőt családokkal, ahol kicsinyeket is megnézhettünk. A táblán, amely a móló tövében volt, szigorú utasítás állt, idézem: vadállat vagyok, ne simogass, nem tudom garantálni a biztonságodat, kérlek ezt vedd figyelembe. Mindezek ellenére szelíd, sőt barátságos kisállatot ismertünk meg benne, aki, ha falatról és kíváncsiságról van szó, nem szégyenlősködött, odajött egészen közel az emberhez. Sőt, néha még hagyta magát megsimogatni is – persze garancia nélkül.

A parti sétányon haladtunk a kikötőtől jobbkézfelé tartva, egy közeli világítótorony felé, amit természetesen már a vízről is lehetett látni. A szigetnek két ilyen építménye is van, ez az alacsonyabb. De ahogy közelebb és közelebb értünk, konstatáltuk, hogy ez a kisebb is óriási. Rottnest Island észak-keleti csücskében a vízhez egész közel, egy méretes sziklaképződmény tetején áll. Ahogy közeledtünk felé, csak nőtön-nőtt és egyre inkább fölénk magasodott.

Közben meg-meg álltunk mert a látvány valami varázslatos volt. Hol kiépített, hol természetes kilátóhelyen fotóztunk, vissza-vissza nézve srévizavé hátrafelé, hiszen keleti irányban, messze, látható volt Pert felhőkarcolókból álló sziluettje.

Aztán még egy tüneményt pillantottunk meg, de most a vízen. Spontán hullámok képződtek, olyanok, mint amikor motorcsónak húz el nagy sebességgel mellettünk. Körbe is néztünk, hol van az a gyors hajó? De sehol! Aztán még közelebb értünk ahhoz a ponthoz, ahol már jobban kivehető volt a jelenség. Egy nagyobb kiterjedésű, víz felszíni zátony, ami ilyenkor dagálykor nem látszódik, csak később, ha a Hold gravitációs hatása lejjebb húzza a vizet.

A világítótorony lábához értünk. Kétharmadánál gallérszerű, szélesebb körterasz-folyosó, a tetején tengerre tekintő ablakos kilátó, efölött pedig a keringő fényforrás, mely utat mutatott hajósnak és repülősnek egyaránt. A világítótorony talpazata szintén ovális formájú, korláttal ellátott körforgó volt, ahonnan a sziget több része jól látszódott. Megálltunk, lepihenve nézelődtünk, fényképeztünk és videót készítettünk.

Társaim pár perc múlva aztán már siettettek, hogy induljunk tovább, én azonban letéve a kamerát elméláztam a csodálatos látványon. Egy lépcsősor tetején álltam. Mögöttem a hatalmas jelzőépület és tövében a kör alakú pihenőhely. Jobbra tőlem az óceán, mögöttem a parti út, messzebb mögöttem kissé jobbra a kikötő, a mögött pedig a távolban, a vízen túl Perth halvány alakja látszódott. Magam előtt pedig szemem számára olyan látvány, ami még az eddigieken is túltett: egy félkör alakú homokos tengerpart, ezerféle kékben játszódó tengerszín kavalkád: egy gyönyörű, egzotikus vízpart, fürdőző és napozó emberekkel.

A strand félhold szárának közelebbik oldala több – kisebb nagyobb – vízben álló szikla után a világítótorony magas talapzatához ért, innen indult lefelé a hosszú, több szakaszból álló fa lépcső. A másik szára a tengerbe nyúló barnás-feketés sziklák formációjából állt. A félhold közepén a homokos, kéklő vizű partszakasz, ahova hullámok buktak ki, hűsítve a vízbe merészkedő strandoló közönséget. El sem akartam mozdulni a lépcső tetejéről. A látvány magával ragadott. Társaim már leértek, sőt mezítláb sétáltak a lenti fövenyen és integettek felém, hogy menjek már.

Kérdeztem magamban: hová siettek? Itt vagyunk a világ végén, a Föld bolygó legszebb szigetének legszebb partszakaszán. Innen nincs hova tovább. De ők nem foglalkoztak filozofikus énemmel, várta őket a tenger és a napfény és már vetkőztek is fürdőruhára. Aztán én is elindultam, hogy ne legyek ennyire renitens és lesétálva a lépcsősoron csatlakoztam hozzájuk.

Tengeri méretekhez képes kisebb szél fújt ekkor, a hőmérséklet 28-30 fok körül volt, a víz – az internetes információk szerint – viszont csak 21 fokos volt. Az április a Föld másik oldalán az ősz második hónapja. Mégis még számomra is kiváló alkalom mutatkozott a fürdőzésre, bár én az igazi nagy meleg híve vagyok, minimum 25 fokos tengervízhőmérséklettel.

A többiek körülöttem fürdőruhában, siettettek engem is, én is nekiálltam tehát gyorsan levetkőzni. Bekentük egymás. Cuccainkat a strandot övező fa korlátra akasztottuk, később ott szárítottuk. Aztán társaim után egyszál fürdőgatyában én is berohantam a vízbe. Nagyszerű percek következtek.

Pontosan a vízpartra merőlegesen tűzött a nap, onnan fújt a szél is. S bár nem fújt erősen, a hullámok mégis elég magasak voltak ahhoz, hogy derékig érő vízben is ellepjenek minket. Úgyhogy óriási élvezet volt a fürdőzés. Gyorsan mélyült a víz, én pár méterrel beljebb úszva a hullámokon ringatóztam.

Utána kiültünk a homokba, s hagytuk, hogy a hullámok felcsapjanak a nyakunkig. Hemperegtünk a fövenyen, újra berohantunk, majd újra elterültünk a homokban. Elmondhatatlanul élveztük az egészet. Aztán valami hirtelen változott. A kisvízben ülve megcsapott az ismerős érzés, amelyet kivételes pillanatokban néhányszor az életemben tapasztaltam már. Megrohant a transzcendens közelségének érzete, s egy mellkasomra csapódó hullámból egyszer csak így szólt hozzám: itt vagyok!

Legalább tíz percet fürödtünk. Majd fejünkbe vettük, hogy visszasétálunk és felmászunk a világítótorony aljában lévő sziklaképződményekre. Úgy ahogy voltunk, vizesen, fürdőruhában. A homokra kifutó tengerben sétáltunk, újra megcsodáltuk a jelzőépület látványát, élveztük a napfényt, beszélgettünk. Pár pillanat múlva ott voltunk a strand jobbszélső oldalánál, a lépcsőtől balra eső sziklacsoportnál.

Felmásztunk rá. Volt, aki papucsban, én mezítláb. Kissé nehézkes volt így. A sötétbarnás-feketés, sósvíz által lyuggalt szikla nagyon szúrta a talpamat. A csodálatosan ragyogó nap vízen játszó sugarait, a tündökölően kéklő égboltozatot, az örökké hullámzó tengert, a felfröccsenő vízfodrokat figyeltem.

Ekkor történt… Egyszerre ismételten éreztem a természetfeletti jelenlétét, amit pár perccel korábban is, de most még erősebben. Átlényegülve, egyfajta extázisban felszínre tört bennem a legősibb, legalapvetőbb, legelemibb tudatalatti impulzus.
Különös Istenélmény volt…

Előbb még, a homokos parton ülve, egy mellkasomra fröccsenő hullám formájában pacsizott velem az élő eleven Mindenség, ebben a pillanatban pedig a szikla tetején állva egyesültem azzal a tudattal, hogy e kimeríthetetlen teljesség, minden, ami létrejött, s maga Isten – higgyétek el, ezt éltem át – egyúttal megegyezik önmagammal. Mintha egy pillanatra ezzel az azonosulással, Istenre ismertem volna saját magamban.
Csodálatos és maradandó impressziót éltem át.
Nagy levegőt kellett vennem. A felszabadultság különleges tiszta formában vett körül.
Hagytam, hogy minél jobban átöleljen az érzés.
A szél most is ott fújt, ahol akart, hallottam a zúgását… Forróság járta át testem… Az ég madarai a levegőégben vitorláztak, sem vetettek, nem arattak, s csűrbe sem gyűjtöttek…

Az Istenlátás boldogságának birtokosa voltam, hálát és hódolatot éreztem.
Aztán még valami éreztem. Egy percre csupán, hármas személyiség voltam. Egyszersmind a mindent megengedő és nagy szeretetében kiszolgáltatottságot gyakorló Abszolútum, egyízben a világ teremtését megvalósító ősi szellemlény, és egyúttal Poós Gergő is, aki e beteges testében rövid életét tölti e világban. Egyszerre éreztem, egyetlen pillanatban azt a katarzist, melyben e három – egyetlenegy személy volt.

Társaim segítettek le a szikláról. Iszonyúan szúrta a talpam a csipkézett szikla felszíne, pillanatonként felszisszentem fájdalmamban. Amikor újra homokot éreztem a lábam alatt, még egy pillanatra visszafordultam, hogy tudatosítsam a történteket.

Dél körül járhatott az idő. Összeszedtük a felszerelésünket és tovább indultunk a sziget belseje felé, de előbb még, nem messze onnan, fagylaltoztunk egyet. A sziget középső részén elhelyezkedő tavak mindegyike sekély vizű és iszapos volt, nem is inspirált minket hosszabb megállásra. A látképnek a sziget másik világítótornya adott szépséget, melyet az egyik tó partjáról láttunk. Később egy hosszabb sétát követően a sziget déli oldalán kötöttünk ki, ahol újra fürödtünk és pihentünk, sőt én még pár percre el is aludtam. Hófehér homok simogatta testünket…

A csapat nagyobbik részével késő délután a mólónál találkoztunk. Elbúcsúztunk a Quokkáktól, elköszöntünk a szigettől. Felszálltunk a hajóra, mely szélsebesen vitt vissza az óceánon. Mi a külső dokkoknál, Fremantle-nél szálltunk ki, onnan busszal utaztunk tovább Perth belvárosába, a szállodánkhoz.

Aznap alig bírtam elaludni. Újra és újra felidéztem, ami velem történt. Másnap egy újabb kirándulás várt ránk Mandurah lagúnáiban. Nem ártott volna aludni.

Az elbeszélés eddig tart. Rottnest Island világvégi szigetén, idén április huszonharmadikán, a hatalmas Indiai-óceán keleti oldalának legszebb térségében találkozhattam valódi önmagammal. Pacsiztunk, s tudjátok, igazán jó volt! S igazán és véglegesen megnyugodtam, hálát éreztem, lélekben leborultam, s köszönetet mondtam, hogy ennek részese vagyok. Mindannyian Isten életét hordozzuk, s gondozzuk, hiszen mindenestül általa, s tökéletesen belőle vagyunk. Ez az azonosság létünk alapja, s ennek kell elhoznia az emberiség valódi aranykorát.

A világ mai kommunikációs és reklámáradata, a pénzhatalmi és agressziókultúra elveszi az embertől a valódi katarzist. Elfeledteti az istentudatot, s azt, hogy a világ mögött, látensen, de immanensen elrejtve él és múlhatatlanul létezik a csoda, a varázslat, az élet tüze és az örökkévalóság mámora. Maga a megtestesült és bennünk élő Isten.

Utószó:

A történet hitelességéhez hozzátartozik, hogy Perth városában szervátültetett válogatott sportolókkal vettünk részt a Szervátültetettek XXIV. Világjátékán, melyen a magyar csapat nagyon szép helytállást tanúsított.