Rózsatövis-részlet

/Ajánlom ezt a szerelmes regényrészletet minden embernek, aki maga is küzd a szerelemért és a boldogságáért…/

A földszinti díszes kandallóban ropogott a tűz. A gróf sötét, szerelmes szívéből kihúnyt minden remény. Prémmel letakart, széles fotelében ült, borostyánszín szemei és mély, hősi sebei láztól égtek. Acélos fájdalom volt számára minden mozdulat, nem maradt neki más vigasz, csak egy lány odaadó ápolása, drága, selymes kezei, és maga a tudat, hogy Elisabeth közelében lehet. Vágyakozása igaz volt és őszinte. Oly törékenynek, nemesnek gondolta a lányt, mint egy rózsaszálat, melynek gyönge bimbaját egy nap virággá bontja a nap melengető fénye. Így dédelgette volna a gróf is Elisabeth-et, de lám, most még az sem biztos, hogy túléli az éjszakát… Homályos tekintetével végigkövette, ahogy a karfán ülő lány utolsó, bekötözetlen sebét is kezelni kezdi. Lélekben felkészült a fájdalomra, mely hamarosan átjárta a testét. Elisabeth félve érintette hozzá az alkohollal átitatott ruhaanyagot a hosszú karmoláshoz. Minden gyengédségét Adam-nek ajánlotta, kétségbeesett törődése csak neki szólt. Saját magát gyűlölte, amiért nem élhette át a kínt, amit a fiú érzett. Félt az ifjútól, s közben sóvárgott érte, néha úgy gondolta, Adam a lelkébe lát, és felfedezi titkolt vágyait. Hányszor elképzelte már vele az éjszakákat! Ó, bár a foglya lehetne egy egész életen át! Álmaiban milliószor bűnbe esett a gróffal, reszketve a kéjtől, és a gyönyörtől összeölelkeztek, s órák hosszat szerették egymást. Ezekben az álmokban mindketten szerelmesek voltak. – Titkos szeretők, egymás rabjai.
A lány elhessegette a gondolatot. Nem akarta, hogy Adam észre vegye, mennyire elgyengült. Lágyan odaszorított egy vattadarabot a sérüléshez, és gyakorlott mozdulatokkal bekötözte. Adam valamelyest megkönnyebbült. Hogy ellátták sebeit, már nem uralkodott el rajta a tehetetlenség. Fájdalmai alábbhagytak, de nem szűntek meg teljesen. Fellélegezve a lány felé fordult. Amaz az ajtó irányába indult. Kezében tálcát tartott, rajta a gézzel, vattával, és az alkohollal. Kivitte őket a teremből. Mikor visszatért, megállt a küszöbön. Vékonyabb takarót és egy pohár vizet hozott magával. Az örökös érdeklődve tekintett végig rajta.
– Nem kötelezlek, hogy velem maradj éjszakára. A szolgálók majd gondomat viselik. – Lisa fejét rázta.
– Maradok. Jobban tudom, mint bárki más, mire van szüksége egy magadfajta sebesültnek. – Mondta aztán. – Édesapám harcolt a háborúban. – Adam-hez sétált, s kezébe adta a poharat. – Idd ki, nem akarom, hogy kiszáradj. – Adam úgy tett.
– És most? – Elisabeth kinyújtotta mindkét kezét.
– Gyere, állj talpra. Köréd csavarom ezt a takarót, úgy hamarabb kiizzadod a lázat, és remélem, előbb gyógyulsz.- A fiú belekapaszkodott a lányba. Elisabeth olyannyira közel állt a grófhoz, hogy tisztán kivette a testéből áradó forróságot, ami láthatatlan lángcsóvaként simogatta őt. Egy pillanatra lehunyta szemét, de hamar erőt vett magán. A takarót a fiú mellkasa köré tekerte. Leért a combjáig, s Lisa örült, hogy nem marad szem előtt Adam alsónadrágja, és tekintélyesen kidudorodó férfiassága. Visszaültette a fotelbe, azután a lány körüljárta a termet, és eloltott minden gyertyát. Csak a kandallóban lobogó tűz világította meg a helyiséget. Végezve teendőivel, elhagyni készült a grófi lakosztályt.
– Azt mondtad, velem leszel. – Tartotta fel Adam.
– Így van. – Felelte az ajtóban a lány. – De nincs, hol aludjak. – A gróf arrébb húzódott.
– Mellettem elférsz. Nem kell félned, gyorsan elalszom. – Ígérte. Lisa habozott.
– Hát jó, rendben. – Leült mellé, hagyta, hogy hátradőljön, aztán lassan hozzábújt a fiúhoz.
Adam átkarolta Elisabeth-et. A lány nem ellenkezett. Összebújva jó éjszakát kívántak egymásnak. Az ifjú, mielőtt lehunyta szemét, megcsókolta kedvese homlokát, s az hagyta magát. A mindkettejükben feléledő vágy, álomba ringatta őket. Elisabeth egy eddig soha nem látott álomban ébredt: Sötét volt, csak némi parázs pislákolt, mégis tudta, hogy hol van. A kandallónál egy férfi állt magányosan.
– Adam? – Szólította meg. A férfi ránézett, tényleg ő volt az.
– Lisa. – Suttogta. A lányhoz lépett, és átölelte.- Miért nem alszol?
– Nem tudok. Hiányoztál. – Mondta rekedten. A gróf hátrasimította Lisa haját. Lehajolt hozzá, s felajánlotta csókját szerelmének. Elisabeth a karjaiba omlott, s szomjazva fogadta a csókot.
– Mondd, nekem adod ezt az éjszakát, kincsem? – Kérdezte Adam, miután elváltak egymástól. A lány felnyögött.
– Tudod, hogy a tied vagyok, édes. – Majd hagyta, hogy a fiú a szőnyegre fektesse.
– Félek, hogy csak álomkép vagy. – Nyöszörögte a kastély ura, s ujjával vékony vonalat húzott Lisa nyakán. A lány sóhajtva felült, s kigombolta hálóingét. Adam ugyanígy tett. Elakadt a lélegzete, ahogy végigjártatta tekintetét szerelmese dús keblein. Nem tudta megállni, hogy meg ne érintse őket. Megrészegülten Lisa fölé hajolt, s erősen magához vonta. Elisabeth átfonta a nyakát. Megnedvesítette száját, s várta, hogy a gróf rendelkezzen vele. A fiú apró csókokkal borította az arcát és a nyakát.
– Lisy, kicsim, azt hiszem, beléd szerettem. – Lihegte kedvese után kívánkozva. Visszazuhantak a földre, testük szinte összeforrt. A lány ujjaival az örökös hátát szántotta.
– Adam…én is…szeretlek téged! – Vallotta meg, s újra csókra nyitotta száját. Nyelvük és érzékeik találkoztak, vágyuk hajszolta őket, hullámzó gyönyörrel ajándékozták meg a másikat a gyengéd becézgetés közben, s mikor kéjük a tetőfokára hágott, boldogan hanyatlottak egymásra, s egymás nevét suttogták. Szeretkezésük emlékét megőrizte az éjszaka, senki más nem tudhatott róla, hogy szerelmük beteljesült. Elisabeth álma véget ért, aludt tovább, és sem ő, sem Adam nem sejthette, hogy azon az éjjelen mindketten ugyanazt álmodták. S azt sem vették észre, hogy mikor vége lett, ajkuk önkéntelenül találkozott.