Rózsika néni

Az SZTK-ból kilépve, várakoztam a zebránál, hogy váltson a lámpa zöldre. Többen gyülekeztünk már, amikor egy nő megfogta a karomat és kedvesen üdvözölt. Ahogy rápillantottam egy pillanatig gondolkodtam, ki is lehet? Aztán rájöttem, hogy a szomszédasszonyom édesanyja. Igaz, hogy egy kissé elbizonytalanodtam ebben, de mégis úgy gondoltam, Ő az. Felajánlottam, amennyiben haza felé tart elvisszük autóval, nem kell buszra ülnie, ha úgy gondolja.
Szívesen elfogadta, azt még hozzátéve, hogy szeretne egy boltba betérni, akció van ott, és vásárolna pár dolgot. Természetesen nincsen akadálya, válaszoltam, megállunk a buszpályaudvar mellett, és kényelmesen vásároljon be. Én felajánlottam hátra ülök, így kényelmesebben elhelyezkedhet az autóban, és amikor készen lesz a bevásárlással, már indulhatunk is haza, sokkal előbb otthon lesz. Mutattam, hol áll a férjem az autóval, és invitáltam utánam. Azt még hozzá kell tennem, a férjemnek kicsit sietős volt, mert ezer dolgot kellett még aznap elvégeznie.

Amikor az autóhoz értünk, az asszony üdvözölte a férjemet, a következőképpen.
"Fiatal ember, én már láttam magát valahol". No, akkor kezdtem először érezni, hogy itt valami nem stimmel. A szomszédasszonyom édesanyjával ismerik egymást. Átsuhant a fejemben. "Ez egy másik nő…" . Mindegy, gondoltam, és bár a férjem kérdőn nézett rám, kit szedtem össze, én áthidalva a kisebb problémát, csacsogtam. Találkoztunk, felajánlottam haza visszük, de ott a pályaudvarnál, majd kérlek állj meg, mert egy-két dolgot szeretne vásárolni, akció miatt.Bólintott egyet rá, de ott hátul ülve a visszapillantó tükörben láttam a szemeiből kiolvasva. "Te kit szedtél össze?"
Erősen gondolkodtam, ki lehet ez az asszony, mert akkor már tudtam végképp mellé nyúltam. Miután még a nevét is megtudtam. Rózsika néni. A szomszédasszonyom anyjának a neve Vali . Mindegy már, hazavisszük azt' kész.

Megálltunk kifelé a városból, Rózsika néni, mondta siet vissza. Amikor már kellő távolságban volt, hátrafordult a férjem, és kérdezte. Ki ez a nő, és nem megbeszéltük, hogy sietünk haza? Megbeszéltük tudom, csak ott a zebrán üdvözölt, én pedig felajánlást tettem, hogy hazavisszük.Próbáltam magyarázni a bizonyítványt. Azt hittem, hogy a Mónikának az anyja. Hát ez nem Ő, és nézz körül, míg itt ücsörgünk hátha valakit még össze bírsz szedni az utcán, van még pár hely. Kati nénit, Jóska bácsit, stb.

Engem a nevetés környékezett, de láttam ez nem a viccnek a helye. Sietünk volna haza, ennek ellenére itt dekkolunk, várjuk az "ismeretlen ismerőst", míg vásárol. Majd megpillantottam Rózsika nénit felcuccolva megérkezett. Hálásan köszönte, milyen rendesek vagyunk. Már mehetünk is. Alighogy elhagytuk a várost, lefordultunk a főútról, egy félreeső területen hagymát, és burgonyát árusítottak zsákokban. Elhagytuk már, amikor hirtelen megszólalt Rózsika néni.
Fiatal ember álljon meg!Vennék krumplit, és hagymát, ha már nem busszal megyek haza. A férjem belenézett a tükörbe, a szemeiben láttam, most azonnal képes lenne velem csinálni valami olyant, hogy na…! Fékezett egyet, keresett egy olyan helyet, ahol megtudott fordulni, és orral a város felé vettük az irányt. Beállt oda, ahol a krumpli, és a hagyma volt. Rózsika néni elindult vásárolni. A nevetésemet akkor nem voltam képes már visszatartani, amikor láttam, hogy jön az öregasszony az autó felé, és bekopog a férjem ablakán, és bemosolyogva mondja.
"Fiatal ember, segítene betenni az autóba a zsákokat". Hangosan felnevettem. "Hogy én mit kapok odahaza, és remélem a mi falunkban lakik az asszony, mert ha még pár településen keresztül kell hazavinni, azt nem viszem el szárazon." Már hallottam is, ahogyan nyekken a két zsák a csomagtartóban. Elindultunk. Én finoman megkérdeztem, hol tetszik lakni Rózsika néni. Ahol maguk , és a fiam a buszmegállóban várni fog autóval, átrakjuk az árut, és hálálkodott, hogy mi milyen rendes emberek vagyunk. Én pedig áltam a férjem tekintetét a tükörben. Megkönnyebbültem, hogy a település legalább stimmel, és pár perc múlva, minden visszazökken a régi kerékvágásba. Rózsika néni kiszáll, mi hazaérünk, és feledve a kaland.
Igen ám, de előbb értünk a buszmegállóhoz, és a fia persze hogy még nem volt ott. Rózsika néni, már magabiztos volt, és a központon, elkezdte navigálni a férjemet, hogy legyen szíves balra fordulni. Minek? Csúszott ki a férjem száján a kurta kérdés, nyomatékos hangsúllyal. Mert a fiam még nincs itt, és ha már így alakult pár perc, és otthon is lennék. A művelet közben megtörtént.
Innen, merre? Kérdeztem már fuldokolva a nevetéstől. Egészen a falu végéig, és ott le, abba a völgybe. Tudják, ott a TSZ -major alatti ház. No, az már az erdő széli ház. Nekem végem lett ott hátul. Arra már föld út vezet. Szerencsére nem volt eső, így nem volt limányos az út. A sebességváltó pedig pattogott ott elől, olyan "finoman" váltott a férjem. A csúcs már csak az volt, volt a "nyanya" fia nem volt otthon,/mert a férjem így nevezte el/ és udvariasan becipelte a két zsákot.

Rózsika néni, boldogan integetett, amikor elindultunk visszafelé. Én pedig mit kaptam otthon, önökre bízom?!