Saknath meséi – A kígyóbűvölő

Mind közül az ember a leggyengébb. Eszközöket használ, hogy életben maradjon, mert ezek nélkül halálra van ítélve. Igen, mondhatnátok, hogy cserébe az elméje fényességét kapta. De nézzetek csak körül: hány ember van, aki élni tud vele? És ha tudnátok, mi van egy állat fejében… Lássátok: elmondok egy történetet.

Aljas módon fogott meg. A sivatagban nem volt semmi, ahová behúzódhattam volna, ő pedig egy árnyékos fűzkosarat tartott elém, és hátulról lopakodott felém. Ettől megijedtem, és becsusszantam a kasba. Akkor ő gyorsan bezárt, és attól kezdve fogva tartott, hogy hasznot húzzon belőlem.
A városba sietett, s a tarhakini vásár közepén leterített egy narancsszínű leplet, elnyúlt rajta, és kényelmesen előkereste a hangszerét. Belefújt párszor, majd játszani kezdett, hogy közönséget csaljon az előadásához. Mikor köréje gyűltek, (szerette, ha nézték, ó, persze, hogy nem csak a pénzért tette) lassan leemelte a kosár tetejét.
Akkor én zavartan kiemelkedtem a homályból, sosem voltam még ennyi ember között, leszámítva az előző életeimet. (Talán egyszer majd erről is mesélek, tanulhattok belőle.) A közönség riadtan hátrált, de aztán állandóan éber tekintetem, és a szabályosan egymásba ívelődő pikkelyeim látványa felébresztette bennük a kíváncsiságot. Bizonytalanul tekintgettek hol rám, hol a bozontos férfire, aki először mert a szemembe nézni.
Nem volt időm megfigyelni, ki az, aki így magához ragadta a szabadságomat, mert ha a furulya hangját nem is hallottam, de a bűvölő mozgása elkábított, ahogy ide-oda ringatta testét, és a hangszerét. Nem láttam többé a tömeget, csak a férfit. Úgy hatott rám, mint rátok a kábítószer.
Tisztának láttam, és mintha fehér fény övezné. Hibátlan volt, és még ha nem is ugyanolyan lények vagyunk, láttam szépségét. Megéreztem benne a teremtés erejét. Lebegtem, és láttam tökéletlenségeit is, de nem voltam hajlandó észrevenni őket. Egyszerűen nem tudtam látni; háttérbe szorultak. Megbűvölt.
De egyszerre csak abbahagyta. Még kába voltam, mikor visszanyomott a kosárba. Ott a sötétség kitisztította a fejem, és ráébredtem, hogy vége. A közönség eloszlott, itt nyilván nem kereshetett több ezüstpénzt, így befejezte a játékát. Az eszköze voltam, és bár még bennem élt a bűvölet illékony füstje, tudtam, hogy nem táncolok már sokáig neki.
A harmadik falu, ahová magával vitt, Rimadoth volt. Megint előkészült, de most sietősen, már csak néhány órája volt, amíg a tömeg eloszlik, ki kellett használnia az időt. Ezúttal elkövette azt a hibát, hogy előbb emelte le a fűzkas tetejét, és csak aztán kezdett furulyázni. Ez az egy pillanatom volt, hogy megmeneküljek.
Gyorsabb voltam nála. Mielőtt ő zenélhetett volna, én eresztettem ki a hangom, és dühös sziszegésem úgy megbénította, hogy nem tudott a hangszerért nyúlni. A szemébe meredtem, és vártam, amíg belém lát úgy, ahogy én láttam őt. Meg sem mert mozdulni.
Most láthattam, hogy ki is ő. Egy vézna parasztfiú volt, még csak nem is férfi. Kicsit szégyelltem magam, hogy el tudott kapni, mikor annyit tapasztaltam már. És belénéztem, úgy, mint amikor megbűvölt. Most, hogy nem volt hatással rám, láttam a valóját: a hófehér ragyogás csak a képzeletemben létezett, az emberi szem számára láthatatlan térben inkább valami zöld nyálka vonta körül. Szavakra fordítva csalás, hazugság, önzés és mohóság volt, amit megéreztem benne. A feje üres volt, a vére pedig híg és halvány színű. A hangszere nélkül senki sem volt.
Gőgösen tartotta fel a fejét, pedig reszketett, éreztem. Nem bírtam tovább nézni, ezért kiemelkedtem a kosárból, és elsiklottam a közeléből. Minden ösztönöm azt súgta, hogy öljem meg, gyilkoljam le, mint a patkányokat a sivatag szélén. De nem tettem meg. Ez a rövid kis rabság nem ért meg ennyi fáradtságot.

Most, hogy eszembe jutott ez a történet, arra gondolok, hogy talán mégiscsak végezni kellett volna vele. Ha még egyszer megtalál, ha elfelejti, hogy találkoztunk már, és újra megjelenik, akkor vége: a mérgemmel sűrítem be azt a híg vérét. Vagy valaki más megteszi helyettem. Végül is csak ember. Nem több a semminél.