Salgótarjáni bemutatkozásom 5.

Ahol életem folyamán dolgoztam, mindenütt nagy hasznát vettem annak, hogy még diákkoromban – megtanultam gépelni. Mindenütt fölfedezték, hogy jó íráskészséggel áldott meg a Teremtő, diákkoromban tanáraim megelégedésére fogalmaztam az írásbeli dolgozatokat. A családi környezet is hozzájárult a könyvek szeretetéhez, ahol mindenki olvasott.
Megérlelődött bennem az elhatározás: nem hagyhatom veszendőbe, ami az ölembe pottyant. Megörökítettem, átírtam számítógépbe az írógéppel már leírt naplók rengeteg szövegét, változás nélkül.

A városi könyvtárt látogatva, megakadt szemem egy pályázati felhíváson. Három kategóriában hirdették meg, ötoldalas prózai műveket lehetett beküldeni. Igaz, nekem új volt minden: a számítógép, pályázati feltételek, mégis megpróbáltam.
Négy pályaművet küldtem be. Persze, nem nyertem, hiszen, ahová pályáztam, világméretekre kiterjedő magazin, ahová nyílván híres írók is benyújtották műveiket, – mégsem bántam meg.
Ez indított arra, hogy saját kedvtelésemre később átdolgozzam mind a négy művet, s igazítsak, szépítsek rajtuk. Elértem, hogy mostani formában már inkább pályázatra érettek, mint akkor, mikor papírra vetettem.
A naplókban rögzített eseményekből sok novellát-történetet-mesét írtam, majd nekifogtam rövidebb-hosszabb kisregény összeállításához, végül családom számára Életem regénye összeállításához.
Arra gondoltam: úgyse tudok gyermekeimnek kellő részletességgel beszélni azokról az időkről, amiket átéltem a hosszú évek alatt. Eszembe jutott egy nemrég’ olvasott könyv mondata, s én is rájöttem, hogy az életben mindig kevés idő jut a legfontosabb dolgokra, amelyeket nem szabad feledésre ítélni. Arra gondoltam: ha nem lehettem művész – amiről ifjú koromban ábrándoztam, akire büszkék lehetnek utódaim, ha nem tudok anyagi értéket hagyni rájuk, legalább ez maradjon örökül számukra.
Szerettem volna, ha írásaimból megismerik az életemet, s ne csak tankönyvekből a 20. századi történelem egy darabkáját; lássák, milyen volt az életem, s azért, hogy én se vesszek bele a jeltelen semmibe…
Egyetértek az íróval:
„az el nem beszélt élet, vagyis az élet, amelyet pusztán megélsz, de nem beszélsz el újra és újra magadnak és esetleg másoknak, az nem is igazán élet.” (Az idézetet Hankiss Elemér Idegen világban c. művéből vettem át.)

Nem vállalkoztam könnyű feladatra, mert ilyen nagy terjedelmű írásba addig még sosem fogtam. Azt se tudtam, hogy kell hozzákezdeni egy regény írásához.
Mindig szerettem irogatni, de eddig ilyesmi – regényírás… – eszembe se jutott, persze, időm sem engedte.
És akkor rájöttem, hogy szeretek írni és írni, mindent leírni, ami körülöttem zajlik. Ahogy haladtam, és szaporodtak a sorok, majd az oldalak, éreztem, hogy egy ember élete valóban sokkal fantasztikusabb lehet, mint bármilyen más kitalált történet.
Szabadidőmet azzal töltöttem, hogy folytattam a regényt, javítottam, formáztam. Élveztem, hogy elkészült belőle 10-20, majd 100 oldal, s többszáz oldal…

Mint kezdő számítógépes, nem értettem kellőképpen a formázáshoz, csak egyszerűen leírtam az egyes részeket. Ezért fiam, a számítógép könyvtárában létrehozott nekem egy mappát, melynek segítségével egységesen lehet formázni a művet. Ellátta tartalomjegyzékkel; így a több-száz oldalas műben könnyen tudtam keresgélni, tetszés szerint ugrálhattam egyik fejezetből a másikba, ha módosítani akartam benne valamit.
Aztán eszembe jutott, hogy a számítógép könyvtárában jó lenne rendet teremteni, mivel az első csoportosításban nehéz eligazodni. Azzal még nem voltam tisztában, hogyan kell könnyen biztonságosan máshová átpakolni az egyes anyagokat. S az igazat megvallva, szégyelltem mindig kérdezősködni, ezért magam nekiláttam a munkának.

Eleinte rendben ment minden, több mappát máshova tettem át. Haladtam addig, amíg a legnagyobb munkához, a regényhez értem.
Ott ugyanazt az eljárást alkalmaztam, mint máshol, hogy az egér mutatójával egyszerűen máshová áthúzom, de sajnos, út közben az egész anyag egy pillanat alatt elszállt…
De ezt úgy eltüntettem, hogy a fiam se tudta elővarázsolni… persze, erről csak később szóltam neki. Legszívesebben sírva fakadtam volna a csodálatosan elkészített, kész, óriási munka elvesztése miatt, hiszen akkor már fejezetekre bontva teljesen készen állt a nagyregény első része…
Napokig fájlaltam, valósággal gyászoltam munkám eltűnését, aztán beláttam, hogy ez sehová nem vezet, valamit ki kell találnom. Még szerencse, hogy megvolt a legelső, nyers összeállítás nyomtatatásban, mert a gépben lévő első anyagot töröltem még akkor, amikor átstilizáltam a szöveget.

Ezért, előről kellett kezdenem a munkát. Ebből a nyers példányból újra leírtam a rengeteg anyagot, majd ismét elkezdtem kiegészíteni a sok-száz oldalt, annak minden betűjét át kellett olvasni, kijavítani, – nem is egyszer.
Amikor újraolvastam a sorokat, eszembe jutottak a betoldások, amit kifelejtettem belőle. Egyes helyeken megálltam és kezdtem beírni a hiányzó szöveget, – már szinte kívülről tudtam az egész anyagot.
Legalább egy hónapig tartó, megfeszített munkát jelentett az egyeztetés, az újraformázás.
Akkor kezdtem megérteni fiam intelmeit, hogy mindig menteni kell az anyagot. Eddig ezt úgy értelmeztem, hogy egy oldalon többször megnyomom a mentés gombot. Most már megtanultam, hogy ez nem elég, hanem minden munkát külön lemezre kell menteni! Akkor még floppykra mentettük az anyagot.

Az újonnan átdolgozott regényrészt egyéb anyaggal együtt lemezekre mentettem. Ugyanis nemsokára a gép meghibásodott és minden rajta lévő anyag elveszett… Jó, hogy a sok anyagot átmentettem floppykra, mivel azokat egyszerűen csak rá kellett telepítenem a megjavított számítógépre.

Folytatása következik!