sárga, barna…

Sárga, barna, vörös, zöld, tarka, foltos, száraz, zörgős. A kisfiú keze telis tele lett mindenféle színű falevelekkel. Gyűjtötte a simát, a kacifántost, a tüskés szélűt és a kör alakút, a piros szívre emlékeztetőt és az összeaszott barnát. Nem volt két egyforma, nem volt két azonos. Mindegyik valami más miatt tetszett neki. Nézegette, forgatta, majd egy újabbat vett fel a földről. A keze hamar tele lett tarkáló falevelekkel. Ennyi szín, ennyi forma. Mint egy mesebeli világ – mosolygott. Képzelete messzire szaladt, ahol a falevelek, nem csupán egyszerű levelek voltak, hanem igazi, élő, lélegző lények, akik táncra perdülnek, elreppenek könnyedén, mint a gondolat.
– Gyere, hozd ide őket egy kupacba! – kiabált oda neki az apukája, aki egy hatalmas gereblyével kapirgálta a füvet, hogy az a pár zöld foltocska levegőhöz juthasson az utolsó őszi nap fényénél. A kisfiú kelletlenül ugyan, de oda szórta a maréknyi színes gyűjteményét és csendben nézte az egyre hatalmasabbá terebélyesedő kupacot. Milyen szomorúak azok az egymásra lapuló színek – gondolta búsan.
– Mi lesz ebből apa? – húzkodta meg apukája kabátját türelmetlenül, aki egy szó nélkül dolgozott, rá sem nézve a kisfiúra, aki elég hamar elunta magát és visszafordult a falevelek felé. Milyen jó lenne belehemperegni – merengett magában. Vágyakozva pislogott az egyre növekvő kupac felé. Egész testében izgalom lett úrrá rajta. Lelki szemei előtt látta, amint a közepébe veti magát. Érezte a levelek illatát, puhaságát, melegét. Egy kóbor szellő megcsiklandozta a haját és táncra hívta a faleveleket. A kisfiú megbabonázva nézte, amint egy erősebb fuvallat az egész kupacot a levegőbe emelte. A levelek felreppentek, táncoltak, pörögtek, mind megannyi színes ruhába öltözött tündér, körbe repülték a kisfiút is, aki önfeledten tapsolt és kacagott. A levelek meg csak pörögtek, zörögtek, csillogtak az őszi napfényben.
– Láttad ezt apa? Láttad? – kérdezte izgatottan és nevetve a falevelek nyomába eredt. Futott, ahogy csak bírt, körbe-körbe, egyre gyorsabban, míg csak azt nem érezte, hogy már nem fut, hanem együtt repül a falevelekkel, a széllel. Az arcát csípte a hűvös levegő, a szíve zakatolva verte a tánc ritmusát. A világ meg csak pörgött körülötte, hogy majd beleszédült.
Az apa elragadtatva nézte kisfiát, megfeledkezve a gereblyéről, a munkáról és a szétdöntött avarkupacról is. Aztán gondolt egyet, ismét kezébe vette a gereblyét, sebtében dolgozott, hogy a szél ne tudjon gáncsot vetni munkájának. Hamarosan egy hatalmas kupac díszelgett az udvar közepén. Mire az összes levél a szép nagy kupacban kuporgott, az apa letette a gereblyét és rámosolygott a kisfiára, aki csalódottan állt meg mellette.
– Nos, tudod-e mi ez? – kérdezte az apa és fia tanácstalan arcát látva elnevette magát. – Hát a legjobb móka a világon – mondta, aztán felkapta a fiát és a kupac közepére hempergett vele. A levelek szinte abban a pillanatban ismét táncra keltek, velük szálltak és kergetőztek. A szél kacérkodva borzolta a hajukat, pimaszkodott és fogócskázott a levelekkel, hol messzire repítette őket, hol magasra dobta és hagyta földre esni, hogy aztán ismét megreptesse az egész kupacot. Az egész udvar visszhangzott nevetésüktől.
Már egészen rájuk sötétedett, amikor a kisfiú elgondolkozva megszólalt:
– Most holnap kezdheted az egészet elölről apa – de az apukája csak legyintett egyet.
– Mi értelme lenne? – mondta átölelve a kisfiát. – Ha csak az nem, hogy holnapra is legyen mivel mókáznunk egyet.