Sárga rózsa 3/1

Ott ült a téren, egy kávéház teraszának szegletén, s még mindig dohogott magában. Valamikor szerette ezt a várost. Örült, amikor a főszerkesztő vidékre küldte. Imádott hajnalban indulni, szerette a száguldást, amikor még alig jártak az utakon, a friss levegőt, olykor a napkeltét is elcsípte. Amikor már csak mezők vették körül, de sokszor megállt, nézte a vörös napkorongot, látta mint folynak szét a nap sugarai remegve, félve… Állt, vacogott, de megérte… Azután még sokáig hallgatta a csendet… gyönyörűséges élményei voltak.
Most, amikor szólt a főszerki, duzzogott. Már megint ő. Miért mindig őt küldi a világ végére? Persze, most is jólesik kimozdulni Budapestről, de valamikor könnyebb volt. Emlékszik, mindig itt volt már a kora reggeli órákban, és mohón kezdte el szervezni az aktuális munkát…
Ezúttal kínnal, keservvel vágott bele. Aztán a szervezés is balul sült el. Színészek? No persze, majd csak este érnek rá. Egyesek. Aki éppen fellép, az majd holnap reggel. Amikor felébred. Az egy tucat konyak után?… Várhatja…
Szóval, már nem ilyen életre vágyik. Valamikor szerette, de hát már harminchét éves. Jó lenne megállapodni, családot alapítani, de mindig a munka után futkos, más nem is igen fér az életébe.

Ült a teraszon, szürcsölte a kávét és dohogott magában. Bámult be a szemben lévő utcába, ahonnan özönlöttek ki az emberek. Nem érdekelte, már semmi sem érdekelte. A város sem, amit korábban annyira szeretett. Most rondának, koszosnak, bűzösnek találta. Nincs is benne semmi érdekes. Mivel fogja elütni az idejét estig, hiszen még délelőtt van, tíz óra alig múlt…
Ahogy így bámészkodott, egyszer csak feltűnt egy filigrán női alak a tömegben. Nem látott rajta semmi különöset, mégsem tudta levenni a szemét róla. Ahogy közeledett felé, lassan bontakozott ki az alakja, majd az arca. Mellette egy termetes asszonyság loholt, alig tudott lépést tartani a könnyű léptű kis teremtéssel, aki fél kezével gesztikulálva magyarázott valamit a másiknak. Vállán nagy táska lódult meg, amikor rándított rajta egyet, hogy le ne csússzon, a fél keze tele volt könyvekkel… Most már nem is látott mást, csak őt… A téren megálltak, egyre gyakrabban nézett az órájára, de még mindig beszélt, beszélt, beszélt. És a fél kezével hadonászott. Sötét haja hátul össze volt kötve, vagy valami kontyba csavarva szabadon hagyva a hosszúkás kedves arcot. Hatalmas nagy szemei voltak, karcsú, finom alakjának kontúrjait szabadon láttatta a feszes farmernadrág, melyhez piros-fehér kockás ingblúzt viselt. Néha kedves hangját is elhozta az éppen ott bóklászó szellő, ami rögtön be is fészkelte magát a szívébe. Egyszerre észrevette, hogy süt a nap, üde tavaszi zöldbe borultak a fák, és látta már a virágágyásokat is a téren, a gyönyörű tarka-barka nyíló csodákkal együtt.

Elbarangoltak a gondolatai, azt sem tudja, mitől lett hirtelen jókedve, de jókedve lett. Letett egy ezrest az asztalra, intett a pincérnek és elindult. Abban a pillanatban köszönt el a lány a termetes asszonyságtól. Az órájára nézett, és futva indult tovább. Alig tett meg néhány métert, amikor a felső könyv kicsúszott a kezéből, s a földre esett. Hallotta a visszafojtott halk sikolyt, aztán látta, amint lehajol, majd minden könyv kiesik a kezéből és szerte-szét hevernek a tér kövezetén. A lány ijedten kapkodott a könyvei után, amikor ott termett ő, és gyorsan felszedte a könyveket. Egy pillanatra találkozott a tekintetük, amikor ráemelte hatalmas, rémült szemeit. Ott, abban a pillanatban beleszeretett. Nyújtotta volna neki a könyveket, aztán meggondolta magát.
– Majd én viszem, elkísérem! – mondta kicsit bátortalanul. A lány ijedt szemeket meresztett rá.
– Ide megyek a gimibe. Lekésem az órám… futnom kell…
– Hát, fussunk együtt!
Az iskolakapuban, miközben átnyújtotta a könyveket, bemutatkozott.
– Ivor Vilmos vagyok.
– Noel Viktória – csak ennyit suttogott, s máris futott be a kapun. Onnan még vissza szólt – Köszönöm – s eltűnt a hatalmas kapu mögött.

Noel Viktória, Noel Viktória, ismételgette magában. Legalább már a nevét tudja. Noel Viktória… Fantasztikus idő van, igazi szép május… Mi lenne, ha megvárná itt a téren. Hát hiszen ideje van bőven, talán csak nem marad estig az iskolában?… Leült egy padra, szemben az épülettel, s le sem vette szemét a kapuról.

Egy fiú lépett ki, a Fejlesztőnek kinevezett kis helyiség ajtaján. Nyomában Viktória, ahogy sebtében vállára vette a táskáját, és összekapkodta könyveit.
– Ügyes voltál! Sokat fejlődtél Laci, tudod-e? Csak így tovább! Szervusz.
– Tényleg így gondolja, tanárnő? – Viktória bólogatott – Nagyon örülök. Viszlát.
Aztán szembe jött vele a folyosón Laci osztályfőnöke.
– Viki, akartam már veled beszélni! Te csodát művelsz ezzel a Laci gyerekkel, mintha kicserélték volna, és egyre jobbak az eredményei. Hogy csinálod?
– A tanulási nehézséggel küzdő gyerekek sokkal több időt, figyelmet igényelnek, és természetesen dicséretet. Kár, hogy félre diagnosztizálták, s rányomták a bélyeget, hogy diszkalkuliás, mert nem az, s így nagyon nagy a lemaradása. Ha már általánosban elkezdik fejleszteni, nem itt tartanánk. Rengeteg kudarctól lehetett volna megkímélni, de most már kezdi visszanyerni az önbizalmát. Örülök, hogy te is úgy látod, hogy fejlődik szépen… rohannom kell, még van órám a Mária utcában, s a tíz perces szünetben át kell oda érnem… – ezzel elköszönt, s már futott is tovább.

Amint a kapun kilépett átvágott a téren. Sietett.
– Csak nem akar megint elfutni? – hallotta meg a már ismerős hangot. Sőt, látta is, pillanatok alatt ott termett mellette.
– Csak nem rám várt? – kérdezte, de csöppet sem lassított léptein – Nekem van még egy órám itt, szemben, abban a keskeny utcában. Oda kell érnem… most már alig öt perc alatt.
– Hát akkor fussunk! Kell a mozgás, nem igaz? – Közben kivette a lány kezéből a könyveket és futólépésben haladtak tovább. Amikor visszaadta az iskola előtt, megkérdezte.
– Biztos, hogy egy órája lesz?
– Aha! Éppen csengetnek, már ott kellene lennem – ezzel megint eltűnt a nagy boltíves kapu mögött.

Most már biztos, hogy nem gimnazista, hanem tanár, ujjongott Vilmos. Nem volt kérdés, igenis megvárja. Még soha nem találkozott ilyen elbűvölő teremtéssel. Sétálgatott, közben állandóan a lányon járt az esze. Gyakran azon kapta magát, hogy mosolyog. Messzire nem merészkedett, hogy szemmel tudja tartani a kaput.
Aztán egy ház előtt, a kerítésen kihajló ágba ütközött. Rózsafa, van rajta egy sárga rózsabimbó… Tovább ment, de valami motoszkált a fejében, nem hagyta nyugodni. Visszafordult, szétnézett, majd letörte a rózsát. Ujját megszúrta egy tövis… még a vér is kiserkent… A rózsa bosszúja… no, majd egyszer megírja, gondolta, és elmosolyodott. Aztán odább sompolygott és gondosan letördelte a töviseket, vigyázva, hogy egy se maradjon a rózsaszáron.

Másfél órát várt, mire a lány megjelent a kapuban.
– Már komolyan kezdtem gyanakodni, hogy van a giminek másik kijárata és meglógott előlem – mondta, amint hallótávolságba került hozzá, majd kivette a lány kezéből a szatyrot.
– Csak nem várt meg megint? – kapott ijedten a szájához – Ha tudtam volna?… Ó, de sajnálom!
– Ne sajnálja. Nézze, időközben loptam magának egy rózsát!
– Jaj, de szép! Nekem még senki sem lopott rózsát. Köszönöm! A sárga rózsa a kedvencem.
Közben lányok, fiúk előzték le őket a járdán és vidáman üdvözölték Viktóriát.
– Viszlát tanárnő!
– De jót játszottunk!
– Máskor is tetszik hozni kártyát?
– Máskor is tetszik Unozni velünk?
– Viszlát!
– Persze, persze… Szervusztok gyerekek!
– Hmm, Uno óra? Én nem emlékszem ilyenre. Most már menjünk el valahová ebédelni, és mesélje el nekem, mi a csodát csinál. Az átjött, hogy tanár, de miért futkosó tanár? És milyen tanár az, akiért így rajonganak a gyerekek?

Este, a hotelszobában feküdt hanyatt az ágyon, s eszébe jutott, milyen jót kacagott Viktória azon, hogy futkosó tanárnak nevezte őt. Aztán elmondta, hogy gyógypedagógus, és utazó tanárnak nevezik, azt, amit ő csinál. A tanulási nehézséggel küzdő gyerekeket fejleszti. Van köztük mindenféle: diszleksziás, diszkalkuliás, diszgráfiás… Ő megy egy-egy gyerek miatt a helyszínre. Maga állítja össze az órarendjét is, de természetesen mindenkihez alkalmazkodnia kell. Így alakul ki az, hogy vagy lyukas órája van, vagy éppen a szünetben kell futnia egyik iskolától a másikig.
Megkérdezte tőle, mióta csinálja ezt. Tíz éve! Azt hitte nem hall jól. Előtte még Pesten gyakornokoskodott két évet… Akárhogy számolja, legalább harmincnégy éves lehet… Hmm, ahhoz képest, hogy ő gimnazistának nézte… Nagyszerű, még korban is összeillenek…
Végül mégsem ebédeltek együtt, mert a lányt az édesanyja várta ebédre. Már rá is telefonált, mikor érkezik, kihűl az étel… Akkor fellélegzett. Tehát nincs családja, nincs még férjnél… Sokáig beszélgettek a téren. Útközben vettek egy doboz gyümölcslevet, kértek két műanyag poharat, aztán leültek egy padra a téren és ott iszogattak, beszélgettek.
Még pertut is ittak… Fennhangon felnevetett. Megkérdezte, nem tegeződhetnének? Mire Viktória azt válaszolta, dehogynem, igyanak pertut. Megkérdezte, hogy szereti-e a bort, vagy konyakot, majd betérnek valahová pertut inni. Mire a lány csodálkozó szemeket meresztett rá… Minek az, hát itt a gyümölcslé, pohár is van… kit érdekel, hogy műanyag? Igaza van, ilyen egyszerű minden, csak az emberek általában túlbonyolítják az életüket. Tökéletesen megfelelt a műanyag pohár is a gyümölcslével. Tüneményes teremtés…
Kártyáztak is… Hangosan felkacagott. Előkerült a szatyorból az Uno, és megtanította hogyan kell vele játszani. Persze a szatyor is meglett az utolsó óra végén, a táskájában volt, csak éppen előbb nem találta, és ideje sem volt rá, hogy megkeresse, azért hozta kézben a könyveit, a játékokat meg behajigálta a táskájába. Ugyanis, amikor jött át a gimibe, akkor volt egy lyukas órája, és egy anyuka várta a színház előtt. Az volt az a termetes asszonyság, akivel ő meglátta Viktóriát.
A szülőkkel több a gond, mint a gyerekekkel, mondta. Van olyan szülő, aki mindent akar a gyerekének, mindenből a legjobbat, amit pénzzel meg lehet fizetni. Próbálta meggyőzni, hogy nincs a gyereknek semmi baja, nem szorul fejlesztésre, örülhetne neki. Mégis akarta, hogy vállalja el magánba, megfizeti… Nem tudta meggyőzni, hogy nem pazarolhatja az idejét olyanra, akinek nincs szüksége rá, mert azoktól venné el, akiknek igen nagy szükségük van rá… Hát nem tündéri?… No, ilyen emberből kevés van. Ez aztán nem korrumpálható… Pedig neki a bére is olyan csekélyke… és mégsem vállalta… no, ilyen emberekből kellene több, sokkal több… Kincset ér az a lány…
Szóval, Unoztak a téren. Ahogyan óra után Unozott a gimnazistákkal is. Azt mondja, annyira igénylik a mai gyerekek a figyelmet, törődést, szeretetet, hiszen a szülőknek nincs idejük a gyerekükre, nem foglalkoznak velük. Összeverődött egy kis csapat óra után, nem tudott nekik ellenállni. Játszottak. A kicsikkel is szokott játszani, meg szappanbuborékot fújni. Nagyon élvezik, és oldódnak… Jobban kellene figyelni rájuk, akkora a feszültség bennük, oldani kell… Sajnos, kevés pedagógus törődik ezzel… Remek ember… Éppen őt kereste éveken át, éppen őt! Milyen jó, hogy rátalált…

Aztán felhívta a főnökét.
– Te barom! Tudod, hány óra van?
– Természetesen tudom, csak meg akartam köszönni, hogy ide küldtél!
– Ezek szerint, alakulnak a dolgok, Vilikém?
– Remekül!
– Tudtam, hogy rád számíthatok! – hallotta még, de lezárta a beszélgetést, és boldog elégedettséggel mosolygott.