Sárga rózsa 3/2

Viktória másnap reggel fáradtan ébredt. Alig aludt valamit, egész éjjel gondolkodott. Nem értette, hogyan került az útjába az a fickó… aztán a ma délutáni randira is elígérkezett. Hová tette az eszét? Ó jaj, bárcsak ne ígérte volna meg… nem kellene elmennie… talán el sem fog menni… de hát olyan kedves volt vele, és milyen jól elbeszélgettek ott a téren… Miért is nem gondolkodott előbb?…
Jó, ennyi volt és kész, nem foglalkozik ő ilyen csélcsap alakokkal…
Aztán mégis odavetette anyjának, csak úgy félvállról, hogy ne várja őt ebédre, programja van délutánra.

Egy általános iskolában voltak órái, egyéni és csoportos fejlesztés. A csoportosat nem szerette, mert nem tudta minden figyelmét egy gyerekre összpontosítani, pedig csak úgy követhette, hogyan halad, mikor léphet vele tovább… De mit tehet? Nincs elég tanár, vagy túl sok a problémás gyerek?Talán ez utóbbi. Így megoszlik a figyelme, ha öt-hat gyerek van a csoportban. Még ha a problémakör azonos is, de az nem történhet meg, hogy egyformán haladnak, vagy, hogy azonos szinten vannak. Megoszlik a figyelme, és nem olyan hatásos a fejlesztés. Olykor egy-két év alatt helyre lehet hozni egy gyereket, természetesen csakis egyéni fejlesztéssel. Így viszont több évbe telhet, de lehet, hogy sosem lesznek egyenrangúak társaikkal.
Az ötödik órán, hat kisdiák volt nála csoportos fejlesztésen. Óra végén elkezdtek könyörögni, hogy játsszanak még valamit. Ezúttal sem tudott nekik ellenállni.
– Fújjunk szappanbuborékot! Na, mit szóltok?
– Fújjunk, fújjunk!… – kiabálták egyszerre. Máris előkerült a szatyorból néhány buborékfújó, szétosztotta a gyerekeknek, s maga is elkezdett buborékokat fújni.
– Jaj, de szép! Viki néni milyen sok buborékot tud fújni egyszerre…
– Te is mestere vagy a buborékfújásnak – mondta a mellette ácsorgó kislánynak, majd a kezébe nyomta a fújót – tessék, had lám…
Végül, már alig látszott ki a buborékokból. Mindenki felé fújta, neki akarta megmutatni, mit tud.
– Az enyém a legnagyobb! Ugye Viki néni?
– Én meg a legtöbbet fújtam! Nézd milyen sokat!
– Az enyémnek meg feje van és két szeme. Nézd csak Viki néni!
Gyönyörködött a gyerekekben, a buborékokban, nézte felhőtlen jókedvüket, s egyszer csak azt vette észre, hogy mindjárt egy óra lesz. Visszakísérte tanítványait a tanterembe, majd kapkodva összepakolta dolgait, a szatyrot betette a szekrénybe, hiszen holnap itt kezdi a napot, aztán még megmosta a kezét, megfésülte a haját, s elindult. Éppen egy óra volt. Egyre beszélték meg a találkát Vilmossal, a téren, ahol tegnap üldögéltek. Nem sietett. Ha megvárja, jó, ha nem, talán, még jobb… Nem teheti meg, hogy nem megy el, hiszen megígérte. Úgy beszélték meg, hogy együtt ebédelnek… Nem is érti, hogyan vette le a lábáról az a széltoló. Hogyan tehetett ilyen könnyelmű ígéretet. Az írásait sem olvassa már… Aztán a meglepetés erejével hatott, amikor meglátta őt, ahogy ott a téren felszedte a könyveit…azonnal felismerte… Már-már szomorúan ballagott, nem is tudta, mit szeretne jobban, ha Vilmos a padon ülve várja őt, még így is, hogy majd félórát késik, vagy azt, hogy nem látja többé…

Amint befordult a térre, azonnal meglátta Vilmost. Ott állt a tér közepén és nézelődött körbe. Rögtön észrevette őt és futva indult felé. Hihetetlen, legalább tíz-tizenkét utca torkollik a térbe, mégis azonnal észrevette őt. Már mindjárt ideér… Istenem, egy szál sárga rózsa van a kezében… Miután üdvözölte, szótlanul nyújtotta felé a rózsát.
– Milyen kedves vagy. Megint loptál nekem rózsát?
– Most kivételesen nem loptam, volt időm bemenni a virágboltba… Uno, vagy szappanbuborék? – kérdezte az órára nézve – Mindjárt éhen halok!
– Szappanbuborék!… Még nem is mondtad mit kezdjek a hulláddal, ha megtörténik?.. No jó, menjünk ebédelni.

Ebéd után sétálgattak még a Sétatér fáinak lombsátora alatt. Vilmos egyfolytában arról beszélt, mennyire szereti ezt a várost, olyan kiismerhetetlen, mindig leveszi a lábáról…
– Tényleg? Én még sohasem figyeltem… mindig rohanok…
– Dehogy rohansz, hiszen most is sétálsz. Nézd, milyen lombsátrat borítottak ránk a fák! Eszményien szép és romantikus. Jártál már Velencében? – Viki egy pillanatra megtorpant, majd kissé éles hangon válaszolt.
– Nem, még soha, de nem is érdekel különösebben…
– Majd egyszer elviszlek oda, tetszeni fog neked!
– Azt ugye meg sem hallottad, hogy engem nem érdekel? Különben is, miért éppen Velence?…
– Azért, mert ott még nem jártál. Amúgy, miért nem érdekel?
– Ha ebből indulunk ki, akkor szíves tudomásodra hozom, nem jártam még Rómában sem, Párizsban sem, sőt, Acapulcóban, meg Kuala Lumpurban sem… Azért nem érdekel, mert nem szeretem, ha az ember beavatkozik a természetbe. Látod mi történik napjainkban Dubaiban? Mesterséges szigetek tömkelege épül, s aztán beépítik mindenféle ostoba, giccses épülettel. Hát ez történt Velencével is. Egy látszat város. A palotáknak csak a homlokzata márvány és alatta közönséges tégla. Az egész város olyan, mintha díszlet lenne, vagy háttérül szolgálna, mondjuk a Gioconda című operához. Felszínes, lapos, mindene látszat, komolytalan és mű…
– Jól vagy informálva, annak ellenére, hogy nem is láttad. Igazad van, de attól, hogy nem látogatjuk, még nem fogják visszacsinálni… Különben beszélgethetünk Acapulcóról, sőt, Kuala Lumpurról is, Viki!
– Viktória!… Tudom jól, hogy nem fogják visszacsinálni. Nem is az a lényeg, hanem az, hogy ne fosztogathassák tovább a természet kincseit. Nem tudom elfogadni, hogy az ember ilyen durván beavatkozzon a természetbe. Miért is ne lennék jól informált, elvégre olvashat is az ember, nemde?
– Bocsáss meg, nem akartalak felzaklatni, Viktória.

Azután moziba mentek. Viktória elálmosodott. Nem azért, mert nem volt jó a film, hanem mert éjjel keveset aludt. Most de szívesen hajtaná fejét ennek a fiúnak a vállára… milyen édeset szunyókálhatna… Megrázta magát, és továbbra is igyekezett minden figyelmét a filmre összpontosítani. Észrevette, hogy a fiú többször nézi őt, mint a filmet. Úgy tett, mintha nem venné észre… pedig jól esett volna olykor mélyen a szemébe nézni, még sötétben is…
Amikor kijöttek a moziból, valaki ráköszönt.
– Szia Viki! Régen láttalak, majd hívlak!
– Vikinek szólított. Nem javítottad ki…
– De hát, Ildi a barátnőm!
– Aha értem. Mivel ő a barátnőd, hát neki szabad…

Még beültek egy presszóba, majd sétáltak egy kicsit, aztán eljött a búcsú ideje. Viktóriának még készülnie kellett a másnapi órákra. Vilmos viszont utazott haza az elkészült riportokkal. Kezet fogtak. Aztán a fiú végig simította a lány arcát, majd az állát fogva csókot lehelt az ajkára.
– Hiányozni fogsz, Viki!
– Viktória! – csak ennyit suttogott, nyelt egy nagyot, majd futásnak eredt. A fiú tölcsért formált a kezéből és elkiáltotta magát.
– Viktória, szeretlek!

Akkor már folytak a könnyei, egészen hazáig. Amikor megnyitotta a laptopját, hogy megnézze a postáját, már ott várta Vilmos üzenete. Mint aki kísértetet lát, gyorsan lecsapta a laptop tetejét.