SÁRGULÓ KÉP
Egy öregember, koldusféle ül Ferencváros egyik ócska, magányosan álló, szürke fényt sugárzó lámpája alatt. Ruhája koszos, szakadt, talán hónapokon át nem volt kimosva, szájából a Kossuth cigaretta bánatosan kandikál ki a világ felé. Mellette zacskóban üres üvegek beszélgetnek egymással zörömbölve. A földön kosz, por, szemétdarabok állnak őrt az öreg mellett. A lámpa kíváncsian néz le rá, vizslatja szemével ezt az elhagyott, elhagyatott embert. A koldus szemei feketén, borúsan néznek előre, de tekintete mindennél szebben csillog. Tiszta. Bennük: gondolatok, érzések. Mert mire is gondolhat ez az összetört ember? Milyen érzések keringenek lelkében? Nézzük csak meg agyának kibocsátott hullámait, jeleit, amelyek talán választ adhatnak ki nem mondott kérdéseire.
– Hideg van és fázom. Ülök egy ócska papírlapon és nézem az embereket. Figyelem a pillanatokat. Pénzem nincs, rangom nincs, hatalmam nincs, így gondom sincs. Persze, vannak, vagyis voltak álmaim. Hogy milyenek? Például… de ezt hagyjuk. Olyanok jutnának eszembe, mint a család hiánya, elszalasztott szerelmek, szüleim emléke, tisztességes munka, Isten óvása. Mire mennék én ezekkel az álmokkal?
– Előttem, mögöttem, körülöttem, bennem a valóság, a hideg, a rideg, a kegyetlen. Szinte átölel és kísér utamon, mely nem vezet a Nirvánába. Talán csak a határáig, de én ott megtorpannék. Visszahúzna a fekete ruhás énem. Bizony! Nem tagadhatom le ki voltam, vagyok, s leszek. Kezemben boros üveg, csak azt nem értem, miért ilyen rossz ízű? Régen még a bornak is jobb íze volt. Mindegy. Böööööf, jaj, bocs, csak tudod a bor, a szénsav. Ha már beszélünk róla, akkor jön magától.
– Most megkérdezhetnéd azt is, hogy mi lettem volna inkább. Nem tudom. Talán egy tanár, egy bolti eladó, egy ügyvéd? Vagy csak segédmunkás a hajógyárban? Vagy sofőr egy elegáns autóval? Nem tudom. Nem tudom! Ez lett a sorsom, viselem előnyeit, hátrányait.
– Biztos lenézel. Persze, rám. Meg a földre. Ott vagyok, hol a helyem. A mélyben. Nem azért iszom, mert bánatos vagyok, én nem magyarázom meg, miért iszom. Nem próbáltam leszokni a cigarettáról sem. Minek? Életem nem változott volna meg sehogy sem. Azért vagyok ilyen, mert ilyennek teremtett valaha két ember? Dehogy! Mit mondasz? Hogy elhibázták? Nem hiszem. Legalábbis ők szentül hittek bennem az utolsó pillanatig. Szerettem őket nagyon. Mikor meghaltak nem sírtam. De utána! Azt mondtam magamban; sírunk egy nagyot, ha senki nem lát, sírunk egy nagyot, ha már nagyon hiányoznak, sírunk egy nagyot, ha már csak bennük HINNÉK.
– És sokat sírtam. Szülők nélkül olyan az élet, mintha virág nyílna ki a semmiben, és szirmai a végtelenbe zuhannának le csendesen. Aztán mondhatnám azt is, hogy meghalt a feleségem egy balesetben. Én vezettem a kocsit, nagyokat nevettünk, végre kettesben mentünk egy tóparti házba. Útközben hancúroztunk a kocsiban, kezemmel simogattam lágy testét. Kikapcsolta a biztonsági övét. Én meg nem figyeltem…nem figyeltem…bocsáss meg…Nem volt esélye, azonnal meghalt. Az a kanyar, az a fa! Hányszor mentem el mellette! Elment a drága feleségem, igen, elment. Majd a fiam is, a kábítószertől. Túladagolta magát. Ellopta testét, szervezetét a méreg, melyet kéjesen szippantott magába. Mondtam neki: fiam meghalsz előttem. Látom véged… szeretlek.
– Nem szenvedett. Aludt, mikor elment. Hangos trappolással hagyott magamra, fejemben még most is visszhangzik lépteinek egyenletes, minden hangnál mélyebb dübörgése. Átgázolt hegyen, folyón, a levegőn, a föld belsején, s nem állt meg, csak az Oltár előtt. Hogy mit mondhatott akkor? Sejtem, de nem mondhatom el. Legalábbis neked. Biztos megértesz.
– Soha nem csaptam be senkit. Becsület. Ez a szó mindennél többet ér. Lehetsz sikeres ember, híres sztár, kedvence millióknak, de semmit nem érsz, ha elvesztetted a becsületedet. S ha valaki egy senki, akkor is ember, feltéve, ha van egy saját tulajdona: a becsülete. Mert e nélkül élni olyan, mint partra kidobott halnak vergődni, s várni a lassú elmúlást.
– Mit adtam az embereknek, mit kaptam tőlük? Jó kérdés, furfangos vagy! Hát, szeretet, tiszteletet, megbecsülést, féltést, gondoskodást adtam, s néha kaptam. Megpróbáltam olyan lenni, mint az Istenek, de valahol elszúrtam a dolgot. Néha álmok útján kalandozok, fákkal énekelek, madarakkal repülök, úszom a vízben, s kísérőim a halak, belebújok a föld bundája alá, és nagyokat alszom. Ilyenkor megkísért az elmúlás. Húz a semmibe, várja az eljövetelt, rángatja lelkemet, bomlasztja testemet, kárörvendően nevet szenvedésemen.
– Hol vagyok? Egy koszos pályaudvaron, vagy egy bűzös aluljáróban, netalán egy bozontos parkban bokrok alatt? Mindegy. Nem keresek mentséget semmire. Hogyan? Hogy másképp is alakulhatott volna? Hogy miért nem voltam erősebb, keményebb, bátrabb? Honnan tudjam? Nem gondoltam volna én sem, hogy egyszer így végzem. Itt, az utcán, szegényen, koszosan.
– Akkora volt a kötődésem a szeretteimhez, hogy nélkülük semmi lettem, a semminél is kisebb. Úgy tanultam, nagypapám a megmondhatója, hogy legyél egy Igaz ember! Vagy! Legyél egy igaz ember hű szolgája, a kutyája! Vagy! Legyél ennek a kutyának a bolhája! Mégsem! Legyél ennek az igaz ember kutyájának a bolhájának a verítéke! Képzeld azt, hogy milyen parányi vagy ebben a fene nagy univerzumban, és akkor megfelelő perspektívába helyezheted önmagadat! Akkor jöhetnek az érzések: boldogság, szerelem, ölelések, kalandozások, vágyak. Majd az emlékek: fiam! Kedvesem!
– És most mi maradt meg nekem? Szenvedés, bánat, agyonsárgult fényképek. Tűzbe nyúlnék egy jó szóért, vízbe mártóznék egy szép gondolatért! Ha jön a vég, akkor miért kell mennem? – Bööf. Jaj, hol van az üveg borom? És hamarosan itt van, érzem. Beteg is vagyok, többet tüsszentek, mint egy kisgyermek. Mint a kisfiam… És a vég nem válogat, nem olyan finnyás fajta. Itt terem, aztán átölel, belém bújik, elrepít, megerőszakol, meggyaláz, s nincs más, mint, mint a mélység, csak a csillagok hullanak, ott vagyok én is, hullok alá. Felráznak, sikoltok, üvöltök teli tüdőből, kezem csapkod, nem bírom a fájdalmat, visszaütök, rángatom le magamról, lábam rugdossa a belsejét, szívem egyre lassabban kalapál, folyik a vérem, izzad a testem, s még egy óriási üvöltés…
– Elvonókúra. Tudod, semmit nem ér az egész. Hogy egyszer megbocsáss nekünk; élünk, részt veszünk a nagy színházi előadásban, de nem ér annyit a megbánás az utolsó percben, hogy ezért éljünk. Vagy meghaljunk… Érted? Ha nem, az sem baj. Van pár százasod? Jól jönne, ki tudja, talán még holnap nem megyek el. Kell a reggelire. Kösz, köszönöm szépen! És én csak nézelődöm, itt, a poros betonon. A vonatok cikáznak fel, s alá, bennük szomorú arcok. Tényleg! Miért szomorkodnak a vonaton utazók? Jaj, mindegy. Látom én! Csak dől össze a világ, ember-ember hátán. Mindenki üvölt, hogy még élni akar, hogy nem volt elég még. Pedig elég volt. Már régen elég volt. .
– Ja, és van egy szál cigid? Köszike! Mi ez? Jó cigi. Biztos külföldi. Na, mindegy. Figyelj, haver, neked most menned kell! Eleget beszéltem, fáradt vagyok. Teelőtted még ott van a Lehetőség, hogy higgyél, alkossál, gondolkodjál. Hogy életet teremtsél, s gondoskodj. Aztán te is lehullasz, mint a csillagok odafentről. Menni fogsz felfelé, a csúcsra, persze csak akkor, ha megtartod örök kincsedet, a becsületedet. Ne félj! Nem olyan rossz érzés! Meg különben is, te lehet, hogy eljutsz a Nirvánába. S, ha ott vagy, a kapunál várni foglak. Te bemész, én meg majd ülök a határon, cigivel a számban, boros üveggel a kezemben. Csak arra kérlek, hogy nézz körül ott bent, és szólj vissza, hogy milyen. Tényleg olyan-e, mint az álmokban vagy ott is minden ugyanaz, mint most itt?
– Keresd meg aztán a feleségemet és a fiamat, és mondd meg nekik, hogy jól vagyok, de nem merek bemenni, nem érdemlem meg. Nem tudtam annak az igaz ember kutyájának a bolhájának a verítéke lenni. Előre is köszönöm! Az egészségükre majd iszom egy kortyot. A fiam erre elneveti magát, majd bead magának egy adagot. Az asszony meg könnyezni fog. Mert nagyon szeretett. De mondd meg neki, hogy ne haragudjon, amiért nem tudtam segíteni! Aztán légy boldog, örülj minden kis pillanatnak, mert nem tudhatod, hogy lesz-e még egy! Nehogy sajnálj! Jaj, ne! Nem kell a szánakozás, boldog vagyok én ám! Most bambán nézel, mi? Mert nem látszik? Mert ti folyton azt nézitek, hogy vigyorog-e valaki teli pofával. Egy nagy fenét! Én itt röhögök magamban rajtatok, hogy milyen komolyan tudtok nézni engem. Jól vagyok én itt, a placcon! Na, tényleg menj már, mert lekésed a csatlakozást a legfrissebb moháról, s csak duzzadhat aztán a gatyád!
– Ja, elfelejtettem, kérek még egy szál blázt! Kösz! Rendes vagy. Na, már megint itt van. Mindig időben jön. A vég előfutárai. Komolyan, mintha sportot űznének abból, hogy engem kísértenek! Menj, menj már! Szia! Húznak le, ne, ne segíts. Jó így, sötétben cikáznak a villámok, fáradok, betakar, ellep, menj már! Forog a föld… Buknak le a csillagok… Nirvána… Belépni tilos! Életveszélyes! Nevetnem kell, nem is akarok bemenni. Micsoda blamázs…
Az öregember vadul köhécsel, köp is egy nagyot. Fénykép sárgul meg hirtelen kezében. Zörögve hull alá egy csatornanyílásban, hol már várja megannyi társa. Öregember, te koldus, élj boldogan ott lent, sokat fogunk rád gondolni, még ha röhögsz is nagyokat magadban. Bennünk fogsz élni, törni-zúzni, szeretni, félteni, álmodni. Igyál sokat az egészségünkre, majd találkozunk a kapuban, elmondjuk, mi van Odaát, s elszívunk egy cigit, megiszunk egy fröccsöt az emlékeinkre. És igyekszünk, hogy egyszer egy igaz ember kutyájának a bolhájának a verítéke lehessünk, hogy kiérdemeljük a dicséretedet, megbecsülésedet.
A pályaudvar lassan elnéptelenedik, a Hold körbeszórja a féltekét csillámos fényével, takaróként húz halovány fénysátrat körénk. Csak a sínek nyöszörgését lehet hallani, és a kerekek csilingelését. Néha egy-egy vasutas kiabál, jó hangosan. Kitol. Betol. Kihúz. Áthalad. Aztán csend.
Lehajolok, a koldus már alszik, halkan szuszog. Látszik rajta a fájdalom, az aggódás, a meggyötörtség. Félek otthagyni őt. Bár, ami azt illeti, – legalábbis remélem -, vigyáznak rá majd angyalok, annyira tiszta. A jó emberekkel folyton-folyvást rossz dolgok történnek, így hát vele is. De van benne, mi is, hogyan is mondják…méltóság! Igen, ez az! Méltóság szeli át gondok barázdálta arcát, remegő kezeit, fényes szemeit.
Vállon veregetem, beteszek a ruhája szakadt zsebébe néhány ezrest, nézem egy darabig, arra gondolok közben, hogy mennyit szenvedhetett ez az ember, ki jobb sorsra érdemes, milyen fájdalmat kellett átélnie, mikor fiát, a saját, egyetlen fiát eltemette…Sóhajtok, elképzelem, én mivé lennék. Mit tennék, kihez fordulnék. Majd csak ennyit mondok neki:
– Jó éjszakát!
1 hozzászólás
Szerintem fantasztikus lett… Imádom, képszerű, és átéreztem az egészet. Csodálatos.