Screaming 4 London – #5. Every You Every Me*

“Is it you I want
Or just the notion of
A heart to wrap around so I can find my way around
Safe to say from here
You’re getting closer now
We are never sad ’cause we are not allowed to be ”
Rain – Braking Benjamin (2004)

Dia és Ramsey már a vonaton ültek. Az út eddigi részében a lány hallgatag volt, a bátyjával folytatott veszekedés miatt fortyogott magában. A fiú szintén túl zaklatott volt ahhoz, hogy megszólaljon. Azt is érezte, hogy Diát is megviselte a szóváltás, ezét úgy döntött, inkább vár, amíg a lány magától megtöri a csendet.
– Roli nagyon haragszik rám – szólalt meg végül Dia.
– Gondoltam… – bólogatott barátja. – Ennyi azért átjött abból, ahogy egymással beszéltetek.
– Nem érti meg, hogy miért csináltam ezt. Azt hiszi, csak elkényeztetett vagyok. És most oda kell költöznöm hozzá, és a házban mindenki más is tutira tudja már, hogy itt vagyok – sóhajtott, miközben lejjebb csúszott az ülésen.
– Mindenki más?
– Igen, ő… Szóval tudod, meséltem, hogy házakat vesz ki és kiadja a szobákat magyaroknak – kezdte a magyarázatot Dia. – És ő is egy ilyen házban lakik. Csak egy srácot ismerek a lakótársak közül, ő nagyon rendes. Meg persze Krisztát, a barátnőjét.
– Vagy úgy! – Ramsey számára nem volt nagy újdonság ez a fajta életmód. Nagyon szerencsésnek érezte magát, hogy neki nem kellett másokkal osztoznia egy házon, vagy lakáson.
– Amúgy tök buli, meg minden, csak most… – Egy pillanatra lehunyta a szemét. – Csak most elég kínos lesz. Van valami új lakótársuk, és az ő szemében máris elkaszáltam magam.
– Ezt meg honnan tudod? – A fiú nem értette, mi köze lehet egy lakótársnak a történtekhez.
– Roli nem nagyon tud titkot tartani. Főleg, ha mérges. És tegnap biztosan a plafonon volt – felelte Dia. – Hiszen láttad, még ma is hogy reagált… Totál kikelt magából.
– Akkor valóban ciki lesz most odamenned.
– Sokkal jobb lenne Emihez költözni! Egyrészt jóval közelebb is laksz hozzá, másrészt ő ezerszer megértőbb. Na mindegy, már ez van.
– Arról mondott valamit a bátyád, hogy meddig maradhatsz?
– Nem. De nem hiszem, hogy túl sokáig. – A lány szomorúan csóválta a fejét. – Pedig mennyivel jobban érezném itt magam!
– Nem opció, hogy itt fejezd be a gimit, igaz?
– Á! Kizárt – legyintett Dia. – Viszont… Sajnálom, hogy veled is bunkó volt.
– Mit mondhatnék, nem szolgáltam rá – vonta meg a vállát barátja. – De te ne aggódj ezen, nem te viselkedtél így, hanem Roli.
– Igen, de attól még helyette is szégyellem magam. De szerintem estére megnyugszik és már rendes lesz. Tud ő kedvesen is viselkedni, ha akar. Szóval kérlek, ne gondolj róla nagyon rosszat.
Ramsey-t meg is lepte, meg nem is, hogy a lány védelmébe vette az arrogáns férfit. Egyrészt furcsa volt, hiszen valóban elég bántó módon beszélt vele Roli, másrészt… Talán ez az egész a testvéri szeretet számlájára is írható. Ezt ő nem igazán érthette, hiszen Julie-vel sem voltak igazán testvérek.
Közben a vonat begurult Sutton állomásra. Diának a késődélutáni szürkületben már ismerősebbnek tetszett a környék és ugyan tudta, hogy különösebb szüksége nincs rá, azért most megjegyezte a barátja lakásához vezető útvonalat.

×××

A lakásba érve lerúgták a cipőket, és Dia nekilátott ellenőrizni, minden holmiját eltette-e. Ugyan remélte, hogy amíg itt lesz, ennél több időt tölthet a fiúnál, mégsem akart semmi olyasmit itt hagyni, amire a bátyjánál szüksége lehet.
– Te nem vagy éhes? – kérdezte Ramsey, mikor a lány már az ágyneműjét is lehúzta.
– Tudnék már enni… – felelte Dia.
– Van még pizza a mélyhűtőben…
– Izé.. Van tésztaszószod, darált húsod, egy fej hagymád, sajtod meg száraztésztád? – A lány semmiképp sem akart megint feljavított mirelit pizzát vacsorázni. Egyszer jó volt, de kétszer egymás után azért már nem kívánta.
– Úúúú! Csinálsz spagettit? – csillant fel a fiú szeme.
– Persze.
A szűk kis konyhában nehezen fértek el ketten, de azért megoldották. Dia többnyire a tűzhely előtt vagy az amelletti pult rész előtt állt, Ramsey a kezére adta, amit kellett. Amit a fiú nem ért el, azt megmondta a lánynak, hol találja. Ugyan a spagetti elkészítése nem volt különösebben nehéz feladat, mégis, Ramsey szívét melegség árasztotta el a megtapasztalt összhang miatt. Minden apró, véletlennek mondható érintés megbizsergette a bensőjét.
Diát a főzés valahogy megváltoztatta. Az összes stressz, szorongás és keserűség, amit eddig magából sugárzott, úgy hullott le róla, mint valami súlyos lepel. A hűtő tetején álló hifiből rockzene szólt, a Taking Back Sunday számot Dia ismerte, halkan dúdolta a dallamot:

“Twenty-twenty surgery
Well, twenty-twenty surgery
For cheap (dollar signs doll up, a picture perfect point of view)
Twenty-twenty surgery
Well, twenty-twenty surgery
For cheap (dollar signs doll up, a picture perfect point of view)”[1]

Amikor a szám végét lekeverték és megszólalt a műsorvezető, a lány kezében megállt a fakanál.
– Nahát! Nem gondoltam, hogy ez rádió!
– Hogyhogy?
– Nálunk max digitálisan, vagyis… netről érsz el olyan állomást, ami csak rockot játszik – felelte a lány. – Mármint, Budapesten lehet, hogy van, de a városomban nincs. Szóval én… többnyire a netről szedem le a zenéket és azokat hallgatom a hifin. – Néha megakadt a válaszban. Már kevésbé kellett keresnie a szavakat, az angol egyre természetesebbé vált neki, tekintve, hogy a nap nagyrészében ezt a nyelvet kellett használnia, mégis, egy-egy szó, fordulat még időnként beragadt és nem jött olyan könnyen a nyelvére, mint szerette volna.
– Értem. Itt annyi állomás van, hogy se szeri, se száma. Viszont csak néhányat szeretek. Itt is van olyan, ami csak netről érhető el. Például, tudod, van az az újság, a Kerrang! – Itt a fiú Diára nézett, majd folytatta: – Amiből ma is adtam neked a boltban egy példányt.
– Jaj, igen, emlékszem. Az az újság csúcs! Nem csodálom, ha szereted – lelkendezett a lány.
– Igen, szóval nekik van szerintem a legkirályabb állomásuk. Nagyon szeretem, többnyire őket hallgatom, amikor veled MSN-ezek.
– Ez valóban szuper. Na, mindjárt kész vagyunk. Ideadnád a tésztát?
Amíg a spagetti kifőtt, átmentek a másik szobába és elnyúltak egymás mellett a fiú ágyán.
– Dög fáradt vagyok, egyáltalán nem hiányzik, hogy Rolival átmenjek Stratfordba. – Dia elnyomott egy ásítást.
– Ha ez megnyugtat, én is jobban örülnék, ha itt maradhatnál.
– Kényelmesebb lenne mindkettőnknek, az egyszer biztos. Főleg mióta biztosan tudhatom rólad, hogy nem egy vén pedofil kecske vagy – nevetett fel a lány.
Ramsey-ből is feltört egy rövid kacaj.
– Mondjuk – kezdte -, teljesen reális félelem volt ez a családod részéről. Mármint, hogy nem az lennék, akinek mondtam magam.
– Tudod – Dia a fiú felé fordult -, amikor ott álltam a reptéren a lobby ajtaja előtt, bennem is megfordult ez, de így utólag annyira röhejes az egész. Féltem, meg minden, de… Most már inkább szégyellem magam miatta, hiszen annyit beszélgettünk MSN-en és annyi mindent tudunk egymásról, hogy elég nagy marhaság volt egyetlen pillanatig is azt gondolnom, hogy te valaki más vagy.
Barátja szeretett volna válaszolni, de a telefonja csörögni kezdett.
– Ki a franc keres ilyenkor? – mordult fel, majd feltápászkodott, hogy megkeresse a konyhában hagyott mobilt.
A lány az oldalára fordulva követte tekintetével, ahogy a fiú átvágott a szobán. Semmi kifogásolnivalót nem látott a kialakult helyzetben. Ramsey a legjobb barátja volt. Igen, talán… De tényleg csak talán egy kicsit tetszett is neki. Az, hogy jóképűnek találta az örökké kócosnak ható fekete bozontjával és a zöld szemeivel, csak hozzáadott az eddigi érzéseihez. Amíg csak a neten csevegtek, szóba sem jött, hogy bármiféle komolyabb érzelmet tápláljon a fiú iránt, mint a barátságuk, és úgy tűnt, hogy barátja viselkedése nem is ad arra okot, hogy most, hogy már személyesen is ismerték a másikat, más irányt vegyen kettejük kapcsolata. De ha mozdulnának is valamerre, akkor sincs semmi rossz abban, hogy kettesben van vele. Ez nem a középkor! – gondolta.
– … hogyne, mindjárt adom.
Barátja hangja ekkor jutott el hozzá. Ramsey visszatért az ágyhoz.
– A bátyád akar veled beszélni.
Dia elvette a felé nyújtott szürke Nokiát és beleszólt:
– Szia, Roli!
– Szia! Figyelj, elég későn fogok odaérni, mert még legalább húsz perc, mire el tudok indulni. A haverod azt mondta, nem gond, de azért akartam szólni. – Roli a „haverod” szót kelletlenül ejtette ki, belesűrítve minden nemtetszését. – Azért minden okés?
– Persze. Mindjárt kész a kajánk, szóval ne izgulj. Akár itt is hagyhatsz… Biztosan te is fáradt vagy már – próbálkozott Dia.
– Ne is álmodj róla! – mordult fel a bátyja.
– Csak egy ötlet volt, nem kell rögtön fejemet venni! – vágott vissza a lány.
– Na persze… Mindegy, a lényeg, hogy valószínűleg tíz után érek oda.
– Oké, értettem. – Dia a szemeit forgatta. – De kifőtt a tészta, szóval le kell raknom.
– Jó. Szia!
A lány egy ingerült sóhaj kíséretében adta vissza Ramsey-nek a mobilt.
– Most is veszekedtetek? – kérdezte a fiú. Egy kukkot sem értett abból, amit Dia mondott a testvérének, így még ha akart volna, akkor sem tudott volna hallgatózni, viszont a lány újra feszült volt, amiből nem tudott sok jóra következtetni.
– Nem, csak felvetettem neki, hogy akár maradhatnék is, ha már úgyis csak későn érne ide. Persze nemet mondott – húzta el a száját Dia.
– Sajnálom… Valahogy azt érzem, hogy engem sem kedvel túlzottan.
– Szerintem veled nincs különösebb baja, miattam mérges. Ha megnyugszik, hidd el, rá fog jönni, hülyén viselkedett.
– Igazából… Valahol még szimpi is ez… Mármint nem az a része, hogy velem bunkózott, hanem hogy veled törődik. Tudod, hogy nekem csak az öreg van, de az nem ugyanaz.
– Igen… Ó! A tészta! – Dia a homlokára csapott. – Eddigre tuti kifőtt, megyek kiszedem.
– Kell szűrő? – Ramsey indult, hogy segítsen.
– Nem, anélkül szoktam otthon is – legyintett a lány.
Hamarosan már az asztalnál ültek.

×××

Már fél tizenegy is elmúlt, mikor Roli végre befutott. Ramsey-t hívta, hogy biztosan jó helyen jár-e. Dia és a fiú a kanapén félülő helyzetben bóbiskoltak, amikor a szürke Nokia megcsörrent.
– Mi a… – Ram szemei kipattantak, amikor a kijelzőn villogó számra nézett. Felrázta a lányt.
Bár Ramsey hívta, Roli nem ment fel a lakásba. Csak betette lent a bőröndöt a Fiesta csomagtartójába és betessékelte húgát az anyósülésre.
– Köszi, hogy tegnap kimentél a húgom elé a reptérre – mondta, miközben megszorította a fiú kezét.
Ramsey már magától nyújtotta a jobbját, emlékezve rá, hogy van egy ilyen, náluk kevéssé használt szokás.
– Nem tesz semmit… Tudod, mi elég jó barátok vagyunk, és amikor mondta, mire készül, még örültem is, hogy végre személyesen is találkozhatunk – felelte a fiú.
– Hát… ebben nincs tapasztalatom, de a lényeg, hogy jól sült el ez az egész… Figyelj, holnap, gondolom, találkoztok, van kedved feljönni hozzánk vacsorára?
A férfi kérdése váratlanul érte Ramsey-t, ugyanakkor örült is a meghívásnak.
– Persze, szívesen – felelte mosolyogva.
Elköszöntek, Roli beült a volán mögé és elhajtott.
Az út stratfordig Dia számára azzal telt, hogy kifelé bámult az ablakon. Nem akart beszélgetni a bátyjával. Tartott tőle, hogy újra csak veszekedésbe torkollana, ha egymáshoz szólnának, így inkább csendben maradt. A Blackwall Tunnelnél Roli végül megtörte a csöndet.
– Nézd, én… Sajnálom, ahogy a Covent Gardenben beszéltem veled, de… meg kell értened, hogy az én szemszögemből egészen másképp néz ki ez a helyzet, mint a tiédből.
– Persze. Neked meg azt kellene megértened, hogy nekem is lehetnek – és vannak is – problémáim, amikre hiába kerestem az ennél értelmesebb megoldást. Ezért jöttem el. – Dia igyekezett higgadt maradni.
– Oké. Részemről nincs a témához több hozzáfűznivalóm. Elhoztalak, és ugyan én instant haza is küldtelek volna, anya másképp döntött, gőzöm sincs miért, de csak november elseje után kell visszamenned, ahogy lesz olcsó repjegy, szóval… Szerintem verd a segged a földhöz, hogy csak a bátyád vagyok.
– Anyával, gondolom, csak holnap beszélhetek, ugye? – kérdezte a lány. – Amúgy ez végre jó hír, hogy nagyjából két hetet maradhatok.
– Holnap reggel, mielőtt elmész, felhívhatod, igen. Már ő is akar veled beszélni – bólintott a bátyja.
Lassacskán megérkeztek. A hosszú utcán álló viktoriánus sorházak ablakai többnyire sötéten ásítottak. A következő nap csak Magyarországon volt munkaszüneti nap, így érthető módon, aki tehette, már aludt.
A vajszínű ház, ami előtt Roli leparkolt, a sötétben inkább fehérnek tetszett. Az emeleti ablakokból a függönyökön keresztül halovány fény szűrődött ki. Roli kivette a bőröndöt a kocsi hátuljából, majd a kulcsával kezdett szöszmötölni. Hamar beletalált az ajtó elé szerelt rács zárába. A házba lépve sötétség fogadta őket. A szűk folyosó bal oldala a lépcsőházba torkollott, másik felének végén a konyha ajtaja állt, becsukva. Roli felkapcsolta a lámpát. Az erős fény néhány pillanatig mindkettejüket elvakította. A folyosó jobb oldalán további két ajtó nyílt. A másodikhoz mentek. Ez volt az iroda, melybe egy egyszemélyes ágyat is beraktak, így a vendégszoba funkcióját is ellátta. A kicsiny helyiségbe csak Dia lépett be, Roli csupán beadta a bőröndöt.
– Akkor reggel bejövök hozzád, ahogy megbeszéltük – suttogta, majd hozzátette: – Jó éjszakát!
– Jó éjszakát! – Húga alig hallhatóan válaszolt, majd magára maradt a kis szobában.

×××

Dia reggel gyűrötten ébredt. Már többször aludt ebben a szobában, és szeretett is itt lenni, mégis, az elmúlt három éjszaka három különböző ágyban érte őt, ami megviselte. Annak ellenére, hogy otthon nem kávézott rendszeresen, az első gondolata az volt, mennyire jól esne egy óriási latte.
A telefon kijelzőjére nézve megállapította, hogy még csak hét óra. Hajnali kettő körül befutott a szomszéd szobában lakó Gyuri, aki ugyan igyekezett halk lenni, mégis olyan volt, mintha egy elefánt trappolt volna végig az egész házon. Aztán elkezdett horkolni, de nem is akárhogy. Dia eddig úgy tudta, hogy az apját nem lehet ebben felülmúlni.
Roli fél nyolckor kopogott a szoba ajtaján. A lány addigra felöltözve ült az ágyon, hátát a falnak támasztott párnának vetve.
– Jó reggelt! – köszönt a férfi.
– Neked is!
Halkan beszéltek, mert Gyuri még javában húzta a lóbőrt.
– Van a szekrényben kenyér, a hűtőben meg kaja, ha éhes vagy, egyél. Tudod, hogy melyik szekrény a miénk, ugye? – Roli elnyomott egy ásítást. Ő sem alhatott valami sokat.
– Persze, mindenre emlékszem – bólogatott Dia.
– Oké, na itt a szobánk kulcsa, majd tedd be a konyhaszekrényünkbe, mielőtt elmész. És itt egy házkulcs. A bejárati ajtót nem kell bezárni, Elég a rácsot… – Bátyja elmagyarázta a vonalas telefonálásra vonatkozókat is. – Az a lényeg, hogy egy óránál többet egyszerre ne beszéljetek.
– Oké, vettem. – Húga gépiesen válaszolt.
Roli már kifelé indult, de az utolsó pillanatban visszafordult:
– Majdnem elfelejtettem: hat körülre érjetek ide, akkor lesz vacsora.
Dia csak intett, hogy rendben, itt lesznek, mire kell. Roli aztán már elment, és a lány, miután tett egy kitérőt a fürdőszobába, felment a bátyjáék szobájába telefonálni.
Az édesanyja hamar felvette a telefont:
– Kerekes Leonóra – szólt bele az ismerős hang.
Dia szíve megdobbant, ugyan nem rég volt, hogy a reptéren beszéltek, mégis: ekkor döbbent rá, hogy azért hiányzott neki az anyukája.
– Szia, anya! Dia vagyok – mondta.
– Szervusz, kislányom! – Leonóra meglepően derűsnek tűnt. – Roli említette, hogy reggel felhívsz. Minden rendben?
– Hát… Asszem, igen. Nemsokára el kell indulnom, találkozom Ramsey-vel. – A lány megütközve válaszolt. Nem erre számított. Abban a hitben élt, hogy az anyja még haragszik rá.
– Sejtettem, hogy ilyesmi lehet a programod. Azért vigyázz azzal a fiúval, ne hagyd, hogy olyasmit tegyen veled, amit nem szeretnél, vagy amit nem érzel helyénvalónak!
Leonóra hangja veszített valamit a kezdeti derűből.
– Anya! – Dia fojtott hangon szólt rá a nőre.
– Mondta a bátyád, hogy meddig maradhatsz kint? – Leonóra témát váltott, úgy tett, mintha nem hallotta volna a lánya hangjában a felháborodottságot.
– Mondta, igen. Köszi, hogy nem küldesz haza rögtön – felelte. – Nagyon is hálás vagyok érte – tette hozzá. És ezt komolyan is gondolta.
– Most mit mondjak erre… Nézd, ha azonnal hazazavartatnálak Rolival, az nem hiszem, hogy megoldaná azt, ami miatt elmentél. Abban, hogy nem nagyon eresztelek el sehová, igazad van. Viszont azt, hogy púp lennél bárki hátán, ne gondold. Apád is szeret téged. Amikor megmutattam neki a levelet, amit írtál, magába roskadt. Nem gondolta, hogy ezt éri el azzal, ahogy többnyire beszél veled.
– Nem gondolta? Anya! Ugye, ezt te sem hiszed el neki? – csattant fel Dia. Lehalkította a hangját, majd folytatta: – Tudod jól, hogy apu szeret áldozati szerepben lenni.
– Igen, de te nem láttad őt, tényleg kiborult!
– Oké… Szerintem inkább hagyjuk aput – sóhajtott a lány. Nem hitt benne, hogy az édesapja akár csak egy leheletnyit képes lenne változni. – Azt akarom mondani neked, hogy nagyon sajnálom, hogy megléptem otthonról. Ez nem volt felelősségteljes lépés, és már nagyon bánom, hogy fájdalmat okoztam vele.
Dia valóban ezt érezte, és most már képes volt arra, hogy sírás vagy bármiféle erős érzelmi reakció nélkül, higgadtan el tudja mondani. Az elmúlt nap segített neki abban, hogy érlelje magában a kialakult helyzetet, és ugyan továbbra sem tudott volna mást kitalálni, mint amit tett, de addig már eljutott, hogy ne értékelje jó megoldásnak az utazást.
– Tudom, és… Persze haragszom, de mellette próbálom megérteni, miért gondoltad, hogy ez jó ötlet… Még ha Emmához mentél volna…
– Én első sorban hozzá akartam kijönni, de nem tudtam vele beszélni, Rolinak meg hiába mondtam el, hogy segítség kell, nem akart megérteni. Most sem akar, de azt már kezdem megszokni.
– Roli teljesen más oldalról közelíti ezt meg, ne hibáztasd érte. Majd megbékél. Itthon még mindenképp beszélnünk kell arról, hogyan lesz ezután, de azt hiszem, ez, hogy kicsit távol vagyunk egymástól, talán javunkra válhat. Én azt remélem tőle, hogy sikerül kicsit messzebbről látnom az elmúlt hónapok veszekedéseit és megértenem, hogy mi vezetett ide. Kérlek, hogy te is gondolkozz ezeken. Itthon majd megbeszélünk mindent és kitaláljuk, hogyan tovább.
Dia nagyon is értékelte, hogy az édesanyja felnőttként kezelte végre, és hogy tőle is megoldási javaslatot vár majd a problémára.
– Ez nagyon jó ötlet. De komolyan sajnálom, hogy ez kellett hozzá, hogy ide lyukadjunk ki.
– Én is sajnálom. Viszont ezen már nem tudunk utólag változtatni.
– Ebben igazad van…
Hamarosan elköszöntek egymástól, és Dia elindult Roliéktól.

×××

Ramsey álmosan ült a metrón. Nehezen jött álom a szemére annak ellenére, hogy nagyon is fáradt volt, mikor Dia előző este elment. Majdnem elvétette a megállót, és nem szállt le Blackfriarsnál. Az állomástól nem volt messze a Szent Pál katedrális és a hozzá tartozó metrómegálló. Ott akartak találkozni a lánnyal.
Mire átért a megbeszélt helyre, Dia már ott állt a járdán.
– Halihó! – köszönt rá, mikor elég közel ért a lányhoz.
– Szia, Ram! – Dia mosolyogva viszonozta az üdvözlést, majd folytatta: – Van egy elég jó hírem, meg egy… Hát, nem is tudom, minek nevezzem.
Ramsey kíváncsian nézett rá, így a lány folytatta:
– Az van, hogy november elejéig maradhatok, ez a jó hír. – Szívét melegség járta át, ahogy barátja lassan elmosolyodott. – A másik, hogy ma koradélután le kell mennünk Emmáékhoz. Veled is szeretne találkozni.
A fiú arcáról nem tűnt el a mosoly, Dia mégis tartott attól, hogyan fogadja majd Ramsey, hogy le kell menniük a nővéréhez.
– Nem értem, ebben mi a rossz hír – felelte a fiú. – Szívesen találkozok Emmával is. Hova is kell lemenni? – kérdezte.
– Honor Oak Parkra. Emi kijön elénk az állomásra, mert nem túl régen költöztek és azóta még nem voltam náluk – magyarázta Dia. – Komolyan nem érzed ezt az egészet cikinek?
– Dehogy érzem annak! Ez semmivel sem másabb, mint az, hogy te meg a nagybátyámmal találkoztál – vonta meg a vállát barátja.
– Igazad van.
– Na ugye! Viszont nekem kell egy kávé, különben menten elalszok. Te kialudtad magad? – Ramsey az állomásépület melletti kávézó felé vette az irányt.
– Á… Totál esélytelen volt. Éjfél körül kerültem ágyba, de hajnali kettőkor megjött az a srác, aki a szomszéd szobában lakik, és miután kétszer végigtrappolt az ajtóm előtt, elvetődött az ágyán, és olyan éktelen horkolásba kezdett, amilyet még nem pipáltam… – mesélte a lány.
– Na ez az, ami miatt minden nap örömmel tölt el a tudat, hogy egyedül lakok és nem költöztem össze anno a haverokkal… Biztos annak is meglett volna az előnye, de a saját lakást nem hiszem, hogy überelni tudná.
– Megértelek, mondjuk neked ott volt az örökség, amiből megvehetted a lakást, nem? – Dia barátja nyomában lépett be a kávézóba. – Ezeknek az embereknek nincs semmijük, max hitelük otthon.
– Az is igaz… – Ramsey keserűen felsóhajtott. Ugyan már kicsit több, mint tizenöt év eltelt azóta, hogy elveszítette a szüleit, azért ha eszébe jutottak, valahol, egészen mélyen érzett fájdalmat. Azzal együtt is, hogy az emlékei is jócskán megkoptak, hiszen kicsi volt még, amikor a dolog történt. Talán ideje lenne Diának elmondani a történetet…
Hamarosan kávéval és kávéházi péksüteményekkel a kezükben sétáltak a Cheapside-on, félig-meddig céltalanul.
– Menjünk át a Holland Parkba – vetette fel Ramsey. – Csak pár megálló a Centralon, hamar odaérünk, onnan meg lemegyünk majd a nővéredhez. Mutatnék valamit.
Diának épp elfogyott a kávéja, és a pekándiós párnából se sok volt már vissza.
– Oké – felelte két falat között.

×××

A Holland Park egy eldugottabb zugában, egy kacsaúsztató közepén emelkedett Henry Vassal-Fox, avagy Holland harmadik bárójának szobra. A báró fején egy galamb trónolt és hangosan turbékolt.
Ramsey a park bejáratánál kézen fogta Diáts úgy húzta magával a szoborhoz.
– Őt akartam megmutatni neked – mondta, mikor a kihalt kis térre értek.
– Róla nevezték el a parkot? – A lány érdeklődve méregette a szobrot. A számára ismeretlen férfi arckifejezése nyugalmat és melegséget sugárzott. Mint aki egész életében türelemmel viselte, akármi is történt körülötte. A valóság cseppet sem volt idilli, ahogy azt barátja válaszából megtudta:
– Nem egészen… Ő Holland harmadik bárója volt, és van köztünk némi párhuzam. Ő is négyévesen veszítette el a szüleit, és a nagybátyja nevelte, ahogy engem. Amúgy… politikus volt, hát én nem tervezek ilyesmit. Viszont amikor a szüleim csatornahajóján tűz ütött ki és szóval… meghaltak, Joe bácsi elhozott ehhez a szoborhoz, és példaként állította elém a bárót. Azóta, ha valami nyomja a lelkem, mindig eljövök ide. Valahogy megnyugszom tőle… Vagy nem is tudom… – A fiú már nem tudta, hogyan fejezhetné be a mondatot. Nem találta a megfelelő szavakat.
Dia szíve összeszorult. Barátja még sosem beszélt arról, hogy pontosan mi történt a szüleivel. Csak annyit tudott, hogy régen meghaltak. Nem faggatta a fiút, azt tapintatlanságnak érezte, ugyanakkor szerette volna tudni, hogyan veszítette el őket Ramsey. De most, hogy a fiú egy-egy morzsát elejtett a történetből, kíváncsisága eltűnt a barátjából áradó gyász árnyékában.
– Sajnálom, hogy ez történt veled – mondta, miközben átölelte a fiút. – És most azt is nagyon bánom, hogy annyit nyavalyogtam neked…
Ramsey szíve kihagyott egy ütemet. Ahogy a lány karjai körülfonták őt, a szülei miatt érzett bánata párologni kezdett, helyét valami egészen más vette át: forrósággal vegyes izgalom, türelmetlen, bizsergető vágyakozás. Hirtelen annyi mindent akart elmondani Diának. Az érzéseiről, arról, hogy mi minden nem számít már. De nem tette. Nem merte. Hiába visszhangzottak fejében nagybátyja szavai, egyszerűen nem érezte elérkezettnek az időt arra, hogy bármit mondjon. Ráadásul a felismerés, hogy talán tényleg szerelmes, ugyan eltöltötte őt a számára ilyenkor inkább szokványos vágyakozással, hogy minden percét és gondolatát megossza Diával, ugyanakkor a félelem hamarosan elnyomta ezt az érzést.

* Minden rólad, minden rólam (saját fordítás, valójában Placebo Every You Every Me c. száma)

[1] Taking Back Sunday – Twenty-Twenty Surgery (Louder Now, 2006)