Segíteni fogok, ígérem. 5.

Bár most először kell cseleznem, hogy elkezdjem beszéltetni, de ha segíteni szeretnék, akkor valamiképpen hozzá kell kezdenem. Látom, Bettina szeret rajzolgatni, és olyan beleéléssel teszi. Amint kimondom ezeket a szavakat, már szalad is felénk egy papírlappal a kezében, és láss csodát, tágra nyitott szemmel, tátott szájjal bámulom a rajzot.

Hihetetlen! Egy katicabogáron ül, és fent röpködnek a felhők felett. Amire gondoltam, miközben a választásom erre a kis figurára esett. Öt éves gyermeki kép, aminek jelentése van, és a rajzaikból, szabadon választott témában, sokszor megrajzolják vágyaikat, álmaikat, történeteiket, a jelenből. – Mennyire jó neked, hogy a felhők felett repülsz, merre felé tartotok, mit fogtok ott csinálni, ahová leszálltok?

Az édesanyjára nézett. Majd lehajtotta a fejét, és alig hallhatóan mondta. – Apához. Ebben az egy szóban olyan beleélés volt, hogy zavarba jöttem. – Hol van apa? –kérdeztem vissza csendesen.
– Apa kórházban van. –felelte. Majd sarkon fordult, és visszaült az asztalhoz.

Klára morzsolgatta ujjait, majd belekezdett. Síelni voltunk az Alpokban. Csodásan indult a hét. Tudod, megtehettük, hiszen, stabil, jó munkahelye volt Karcsinak. Rendszeresen jártunk kirándulni, üdülni, pláne amikor már Bettina is jöhetett velünk. Én gyakoroltam a síelést, mint kezdő, Karcsi hasított a pályán. Élvezte minden pillanatát a téli sízésnek. A magaslaton míg én barnítottam az arcomat, ő nyughatatlanul nyargalt. Egyik reggel fejfájásra panaszkodott. Nem tulajdonítottunk neki nagyobb jelentőséget, talán a friss oxigén dús, hegyi levegőnek, vagy egy kisebb megfázás előjelének véltük. Tablettával mindig felszerelkezve érkeztünk, már a gyerek miatt is. -Talán ha egyet beveszel a fájdalomcsillapítóból jobb lesz.-biztattam. Persze hallani sem akart róla, jobb lesz magától is esküdözött. Így visszagondolva többször panaszkodott az utóbbi időben enyhe fejfájásra, de mivel elmúlt, a sok munkának stressznek tudtuk be.
Egy vezető beosztású embernek kijut belőle bőven. Csakhogy, ez a fejfájás nem hogy nem csillapodott, pillanatok alatt hányással társult, és a látására is elkezdett panaszkodni. Gyorsan orvost kerestem, aki miután megvizsgálta azonnal kórházba utalta.
Mire észbe kaptam, már a rohamkocsiban feküdt, én a gyereket magamnál tartva, egy barát autójában találtam magam, és haladtunk a mentő után. Rémálommá vált a pihenés, éreztem nagyobb a baj, mint hittük. Beigazolódott minden sejtésem.
Agydaganatra utaló jelek, állapították meg a gyors vizsgálatok után. Amikor ezt közölték velem, elájultam. Akkora sokk ért, hogy elvágódtam ott, abban a pillanatban. Mikor magamhoz tértem, a férjem nevét kiabáltam állítólag, és kértem mehessek oda hozzá.

Később az ágya mellett ülve tanakodtunk, most mit tegyünk? Itt maradjon ezen a klinikán, vagy otthon kerítsünk egy specialistát, aki kézbe veszi a dolgokat. Több érv amellett szólt, hogy idehaza. Egy hét múltán már Budapesten feküdt egy klinikán.
A vizsgálatok pontosítottak mindent, még alaposabban körüljárták a lehetőségeket, és megállapították, hogy leoperálható egyik tumort, de egy kisebb, ami aránylag kezdetleges, olyan helyen alakult ki, amihez, egyelőre nem lehet nyúlni, és az is elképzelhető, hogy sosem.
Az életkilátásaira is szó terelődött. Közölte a prof, amennyiben minden simán lezajlik, képes lesz önálló mozgásra, igaz lényegesen esetlenebbül, mint korábban, és képes lesz egyszerű feladatok elvégzésére is. Abban a pillanatban semmi más nem érdekelt, mint az, hogy éljen a műtét után. Majd én ott leszek, és felveszem a nadrágot, minden tekintetben. Ez volt a legelső gondolatom. Mint látod, felvettem. Csaknem belerokkanva, de hordom, és létezem, létezünk. Éppen hogy létezünk. – sóhajtott.

Szótlanul, magam elé merengve hallgattam. Megfogta a kezem, és halkan odasúgta. Találtunk megoldást. Talán pár hét, és lezajlik minden formalitás, amivel elkezdhetünk egy új életet.
Milyen megoldás? –kaptam fel a fejem örömömben. Eladtuk a családi házunkat, és Karcsi szüleihez költözünk. Öt éve kínáljuk a házat eladásra, nem rég jött meg rá, a vevő. Az összes pénzünket, ami volt elvitte Karcsi betegsége. Anyósomnál, két szobából megüresedett az egyik, Karcsi öccse megnősült, így beköltözhetünk. Sok minden kellene, mert mindenünket pénzé tettünk, potom áron. Még mosógépem sincsen. Egy időre jó lesz, amíg nem találunk egy kisebb lakást ott a közelben. Bettina leendő óvodájában dolgozhatom, mint dadus. Elkezdem az iskolát is, hiszen át kell képeznem magam. Szabály. Persze ismeretség alapján kerültem be. Tudod? Mind ez egy lottónyereménnyel ér fel.
Karcsi állapota javulóban van, bár sajnos dolgozni nem fog tudni már sosem. A nyugdíja pedig nagyon csekély az akkori jövedelméhez képest. Viszont a mamánál könnyebb lesz. Én dolgozhatom, a gondoskodás megoszlik, még akkor is, amikor már másik lakásban leszünk, hiszen feljár majd hozzánk, míg én a munkahelyemen leszek. Bár, nehézkesen mozog, de biztat. Amivel tisztában vagyok, a napjai meg vannak számlálva, Karesznak. Az orvosai szerint elélhet 5 évig is akár, de erre semmi garancia nincsen. A másik tumorhoz sosem nyúlhatnak hozzá.
Abban reménykednek, hogy nem nagyobbodik rohamosan. Az első gondolat, ami megfogalmazódott bennem, ott, amikor kitolták a műtőből, a következő volt. Oda is súgtam a fülébe, azonnal. SEGÍTENI FOGOK, ÍGÉREM!

Visszafojtott lélegzettel hallgattam. A remény sugarát, pedig nem akartam felhők mögé bújtatni. A felajánlásommal pedig elő sem rukkoltam, hagytam… és magamba zártam.

Vége.