Sietek

Az ébresztőóra nyekkenése, sikítása, ordítása egyet jelent azzal, hogy sietni kell. Mihelyst felzúg, lecsapom, kipattanok az ágyból ami alatt beverem a fejemet az ágy fölötti könyvespolcba, a papucsomat fordítva veszem fel, a jobbra a balt, a balra a jobbot és így csoszogok végig a fürdőig, ahol megborotválkozok – kissé hiányosan, hiszen sietni kell – valamint megmosom a fogamat – jobban mondva csak a középső metszőfogaimat, úgyis csak azok látszanak – és letusolok gyorsan. A zuhanyból kilépve csak félig törölközök meg, hiszen szorít az idő, ezért öltözködésnél nem is szorítom meg a nyakkendőmet, csak a nyakamra rakom, mint egy pórázt – lényegében az is. Persze reggelinél – ahol mindenből csak egyet harapok, nehogy elkéssek – feleségem megszólja hanyag öltözködésemet de amint kimondom a „sietek” szót csak egy csókot nyom az arcomra – vagyis inkább az árnyékomra mert már kiléptem az ajtón. Rohanok az autó felé, közben rátekintek az órámra és azt látom, hogy már … nincs is rajtam az órám. Biztos elfelejtettem felvenni, nem is nagy baj, legalább ezzel sem megy az idő, hogy azt bámulom egész nap. Be a kocsiba, irány a munkahely, az a bizonyos munkahely. Kerülgetek jobbról, kerülgetek balról, majdnem elütök egy gyalogost, de biztos megérti, hisz sietek. Még ő kér elnézést. Leparkolok, kissé sietve és rohanok az irodámba. Ahogy elsuhanok a kollégáim mellett – a főnök azt mondta, hogy kollégának kell itt hívni egymást, nekem mindegy, mindig új arcok vannak itt – valaki hátulról megálljt parancsol nekem. Ki állít meg sietés közben? Hát nem látja, hogy izzadok? Amint megfordulok, előttem áll egy nálam két fejjel alacsonyabb, szemüveges, kopaszodó ürge. Ám névjegyére pillantva egyből megismerem: a Főnök.
– Álljon meg maga!
Álljak meg? Miért álljak meg? Valamit rosszul csináltam? Tényleg az asszonynak volt igaza? A rendezetlen nyakkendőm vagy a csurom vizes hajam miatt kell megállnom?
– Mért késett maga?
– Uram, de én siettem ahogy tudtam,. Biztos azért késtem.
– Ja, hogy sietett?! Akkor nincs semmi baj, csak siessen tovább.
És ezzel sietek is tovább az irodámba. Végre. Levágom magam a székbe, és már gépelem is, amit diktál a felettem álló férfi. Vagy nő. Nincs időm arra, hogy felnézzek, szóval csak gépelek mindent, amit hallok. Helyesebben minden második betűt. Hiszen tudom, hogy a felettem álló, férfi, nő, papagáj vagy akármi is csak minden második szót olvassa a papírról.
Csak gépelek és gépelek és azt veszem észre, hogy sietnem kell haza, vagyis előtte be is kell vásárolnom vacsorára! Kapom magam és vágtatok a kocsihoz. Látom, hogy a szélvédő tele van madárürülékkel, de nem foglalkozok vele, hisz sietnem kell. Száguldok a kocsik, kerékpárosok és gyalogosok között. Végre a zöldséges!
– Kérnék gyorsan fél kilót ebből, abból meg abból a harmadikból is … de tudja mit? Legyen inkább negyed kiló, mert sietek.
Ismét viharzok az úton, alig látok valamit, fordulok be balra és oldalról ekkor egy hatalmas ütést és robajt érzek és hallok. Most pedig minden elsötétül.

Hol vagyok? Mi történt? Emlékszem, mentem kocsival, bekanyarodtam, aztán valami ütközés és … basszus a vacsora! Fel is kelek. Mik ezek a csövek rajtam, bennem? Nem kellenek. Ki is tépem ezeket. Sietnem kell!
– Mit csinál maga? – kérdezi az éppen betoppant orvos.
– Uram, sietnem kell haza a vacsorával, az asszony meg fog ölni!
– Ja,hogy sietnie kell?! Főleg vacsorával! Az kéne még, hogy valami baja legyen ebből. Csak tessék akkor.
Felráncigálom magamra a gönceimet – mondjuk nehézkesen ment mert a jobb karomat nem tudtam behajlítani, nem is tudom mi történhetett vele. Kezemben a zöldségekkel rohanok le a parkolóhoz. Ám hallom, hogy az orvos utánam ordít:
– Ne keresse a kocsiját, teljesen tropára tört!
Tropára tört? Mi történt azzal is? Biztos azok a nyavalyás fiatalok voltak. Mindegy. Akkor futok. Át a piroson, a kocsik meg is állnak, érzik, látják, hogy sietnem kell. Az egyik mondjuk majdnem elütött, hogy rohadjon meg. A többiek rendesek, még dudálnak is, biztos ezzel akarnak lelkesíteni. Végre itthon! Berontok a konyhába, ahol már vár a feleségem:
– Hát hol voltál? Már két órája itthon kellene lenned!
– Drágám, siettem ahogy tudtam.
– Ja, hogy siettél. Akkor bocsáss meg szívem, hogy leordítottalak.
Megint megcsókolta az árnyékomat mert már a zuhanyhoz készülődtem, kissé lassabban, ahogy szoktam mert mindenem fájt. Majd kialszom ezt is. Sietek. Beállok a zuhany alá, megengedem a hideg vizet – a melegre nincs időm, aludnom kell. Gyorsan ment ez is. Meg se szárítkozom, hisz minek, majd este lefolyik rólam, ezzel is időt nyerek a holnapi sietéshez. Mert ugye mindig sietni kell.