Sin City: ahogy én láttam

Az október derűsen köszöntött a városra. A fákon madarak csicseregtek, a Nap sugarai teljes valójukban érték el a földet. Az utcákon iskolába, óvodába igyekvő gyerekek vonultak, némelyeket szülei is elkísérték… és persze mindent beborított a vénasszonyok nyarának utánozhatatlan hangulata.
Persze nem sokáig lesz ez így. Hamarosan minden levél lehull a fákról, a nap is lényegesen kevesebbet süt majd, aztán megkezdődik a végenincs esőzés, s vastag köd mögé bújik a város. Ez már megszokott itt; megesik, hogy még nyáron is köd van. Az ideérkezők (már ha vannak) sem bírják itt sokáig. Közterület-fenntartó vállalat nincs, a szemetet csak hébe-hóba viszik el; a nyári hőségben az utcára lódított szemét és a csatornákban csordogáló szennylé összeér, gőzölög, és az egész mocsok forrni, bugyborékolni kezd.
Pár napig csak érik a dolog, aztán jön egy jó kis járvány. Valami üdítően új lehetőleg, amire feltehetően még nincs gyógymód. Ilyenkor persze hosszú sorok kígyóznak a helyi orvosi rendelők előtt. Az orvos pedig teszi a dolgát, és gyógyít. Persze meg is kéri az árát. Ha nincs járvány, le se köpik. Na jó, arra talán vállalkoznak, de semmi tisztelet meg hajbókolás.
Azt meghagyják a járványok idejére.
Az pedig, hogy az orvos némán tűr, annyit jelent, hogy a végén többet kér a gyógyításért. Az emberek pedig – akik belül azért érzik, hogy milyen görények is voltak eddig – bűnbánóan fizetnek. Hacsak nem akarnak elpatkolni.
Ez egy olyan hely, amin rajta ül a nyomor lehellete. Az utcán haladók átlépnek a földön fekvők felett, legfeljebb kutyafuttában gondolkodnak el azon, hogyan eresztheti el magát valaki ennyire. Az emberek itt egymásba kapaszkodnak, úgy nyomakodnak, húzzák magukat egyre feljebb, egyre magasabbra, mint a fojtogató, gyilkos folyondár.
Sokan bankoktól vesznek fel kölcsönt csillagászati kamatra, melynek egyik fele az orvosoknak megy, a másik a többi kölcsön törlesztésére. Az ember itt meg sem lepődik, ha kiderülne, hogy a két üzletág között – orvostudomány és pénzügy – között igen hasznos és gyümölcsöző kontraktusok vannak.
Itt élek én, egy valaha nemes család utolsó sarjaként. Apám sosem ismertem, anyámmal ismeretlen támadó végzett hosszú évekkel ezelőtt. A valódi okot a mai napig sem tudom. Habár… itt már csak kedvtelésből is ölnek. Vagy mert csúnyán esik az eső. Mindig találnak valami okot. Aztán persze mindig tisztára mossák magukat. Itt eddig sosem bizonyítottak be semmit. Mindenki sáros valamiben, hisz a pénzért bármire képesek. A legtöbben örülnek ha egy normális… nem, nem is… ha egyáltalán egy ruhájuk van.
Mert egy átmulatott éjszaka után bizony könnyen lehet, hogy valaki ruhátlanul ébred az árokparton. Ha ébred. Átvágott torokkal elég nehéz. Meg aztán a nyári hőség sokak agyára megy. Ilyenkor meglehet, hogy valaki bezakkan a melegben, kimegy a tájba, és gyilkol. Legtöbbször bokrokat, avart vagdosnak, meg a környező susnyás lakóit, de… az arra tévedő embereket is. Hisz azok biztosan gazdagok! Pénzük van!
Ennél mélyebbre kevesen süllyednek. Néhányan még megpróbálkoznak a nyilvános wc-kkel, de ők azok, akik a legjobbak. A legelszántabbak. Ők azok, akik nem adják fel. Főleg, mert a wc alkalmazottai az „üzlet” felett alszanak, és nem felejtik el a jó öreg lefűrészelt csövű vadászpuskát választani alvóbabájuknak. A többi hasonló alakról is megvan a véleményük.
Sírokat kifosztani, beleket kiontani, az igen! De hogy sz.rban turkáljanak egy kicsit… Na nem! Inkább máshonnan szereznek pénzt. Mégis, akik wc-ket rabolnak ki, jobban járnak; a járvány miatt jókora összegek folynak be a nyilvános illemhelyek kasszájába.
Mocskos munka, de kifizetődő. Jobban élnek, mint akik gyilkolnak a pénzért. Bár én sosem vetemedtem ilyesmire, ismerek olyanokat, akik ebből gazdagodtak meg. Némelyik a városvezetésben székel, pedig meg sem érdemelné… mégis odakerült, és most az, akit eddig szipolyoztak, másokat szipolyoz, olyanokat, akik olyanok, mint ő volt valaha.
Ilyen az ember errefelé. Ha van pénze.
Pénz nélkül elveszik az ember. Az olyanokat, akik nincstelenek, kinézik. Ők állnak a társadalmi ranglétra alján. Persze ha lopnak, csalnak, hazudnak, pár hét alatt a csúcsra érnek. Anélkül hosszú évek megfeszített munkája során lépnek fokról fokra.
Kinek hiányzik az?
Na ugye!
Egyszerűbb így. Semmi kínlódás, semmi nehézség. Csak pár jól elejtett szó. A megfelelő időben. Máris a csúcson. A hazugság természetesen sosem derül ki. Hiszen ez is egyfajta üzletág: mindenhol vannak érdekeltjei. Ha a lakosok elhiszik, a vezetőségből mindenkinek csurran-cseppen valami. Cserébe pedig némán hallgatnak róla.
Van, hogy vezetőségi üléseken vitatják meg, ki, hol, mikor hazudott. Hogy mit, az senkit sem érdekel. Az igazán érdekes szempont az, hogy mennyiért. A vezetők titokban fogadásokat kötnek, kinek a programja lesz az, ami magasabbra viszi a győztest a többieknél, ki tudja megfékezni az aktuális járványt, és a többi, és a többi. A fogadásokból mindenki lecsippenti a maga részét, és mindenki jól jár.
És pár napig a város őrei inkább egymással lesznek elfoglalva, nem pedig holmi nyomozással.
Maga a város csak délután – annak is az estébe hajló végén – szép. Akkor is csak a maga kifacsart módján. Mikor a lenyugvó nap fénye vörösre festi a házak falát. Az Óváros ódon, roskadó falait, ami koszorúként fogja körbe a szép, gazdag negyedekkel teli Újvárost. Aki az Óvárosban lakik, az Újvárosba vágyik, aki pedig az Újvárosban, az vagy szerencsésnek véli magát, vagy visszavágyik az Óvárosba.
Mert a különbség a kettő közt annyi, hogy amíg az Óváros a fizikai nyomornegyed, addig az Újváros a szellemi. Akik az Óvárosban laknak, a jég hátán is megélnek, de amint az Újvárosba kerülnek, elvesztik a józan ítélőképességüket. Az újvárosiak elkényelmesednek, míg az óvárosiak keményen megdolgoznak mindenükért. Nekik jogukban állna vezetni a várost, de az az újvárosiak dolga, mert egyszer régen a város alapító atyái azt mondták. Hisz az újvárosi ember az értelmiség. Az óvárosi pedig az utolsó fillérjeit is a zsebébe adja.
Maga az Újváros nem egyéb, mint egy rakás luxuslakás, néhány üresfejű milliomos és a folyton áramló pénz gyűjtőhelye. Itt vándorol át a város pénzforgalmának nyolcvanhét százaléka. Általában a folyamból a zsebekbe, mert bár az itt elfolyó pénzek összege a csillagos eget veri, sokaknak ez sem elég. Mindenki zsebre tesz annyit, amennyit csak lehet.
Mert kell.
Az Óvárosban ilyen nincs. Aki megpróbálja, mindenki haragját kivívja. Meg persze a megvetést is. Ami sokkal-sokkal rosszabb a haragnál. Az itt élő családok kialakítottak valamit, ami ha csak távolról is, de törvényre emlékeztet. Aki pedig megszegi ezeket a törvényeket, arra gyakran csúfabb büntetés vár a rácsokon kívül, mint azon belül.
Az Óvárosban ugyanis külön börtön működik. Kívülről egyszerű betonfallal van kerítve, de belül… a pokol sincs ilyen borzalmas. Az itt élők maguk közt csak Süllyesztőnek nevezik a helyet. Aki ide kerül, csak abban reménykedhet, hogy megússza a letöltendő időt komolyabb károsodások nélkül. Mindennaposak a verekedések, de a gyilkosság sem ritka. A legidősebb elítélt harminckilenc, a legfiatalabb tizenkilenc éves. És ő is kiverekszi magának odabenn a tiszteletet.
Senki nem figyel rájuk. Persze vannak őrök, de csak azért, hogy az esetleges kitörési kísérleteket meghiúsítsák. Hogy amúgy mit csinálnak, senkit sem érdekel. Nincs külön férfi és női részleg; a társaság nagyrészt együtt van, ömlesztve. Minden megtörténik odabenn, ami csak megtörténhet: férfi ver nőt, nő ver férfit, együtt vannak, nincsenek együtt… már gyerek is született ott. Kihallatszik az utcára a sírásuk.
Utcára! Persze!
Szép is lenne!
Utca nincs, csak szűk, egymásba fonódó sötét sikátorok. Hatalmas pókhálóként nyúlnak körbe az Újváros körül. Nem is nagyon járnak az Óvárosban. Csak akkor, ha fontos dolguk van, meg persze ha ismerik a környéket.
Ez a kulcsszó. A környéket. Hosszú távra senki sem hagyja el a put… vagyis házát. Itt még a hidegvérű gyilkosoknak is összekoccan a foga. Tudja mindenki: ha egyszer itt eltévedt valaki, lehet, hogy sosem kerül elő.
De csak lehet.
Azokra a gyerekekre, akik a Süllyesztőben születnek, a lassú de visszafordíthatatlan korcsosodás vár. A mindennapos gyűlölet és szenvedés beléjük ivódik, míg végül ők sem lesznek mások, mint a többiek: lelketlen állatok. A fiúk folyamatos „nevelés” alatt állnak, azaz verik őket. A gyengébbek nem bírják az állandó erőhatást meg a vízmegvonást, és végül vagy kiszáradnak, vagy egy erősebb ütés adja meg nekik a kegyelemdöfést. A halottakat a terem egyik sarkába gyűjtik, ahonnan egyszer egy hónapban el is viszik. Az addig kiváló gázok senkit sem zavarnak.
És senki sem sír utánuk.
Ám igazán a lányok azok, akik a legtöbb kegyetlenkedést elviselik. Születésükkor még nemigen érdekelnek senkit, de ahogy elérik a hét-nyolc éves kort, felkeltik férfi (és néha női) rabtársaik figyelmét. A lányok hetvennégy százaléka ebben a korban veszti el szüzességét, és onnantól kezdve szinte minden nap szinte mindenki közösül velük. Vannak olyan lányok, akik ezt kifejezetten élvezik, és vannak olyanok is, akik a könnyeiket visszanyelve tűrnek.
Ilyen ez a város. Innen nincs kiút. Mindent beborít, áthat a korrupció, a képmutatás, a hazugság. Becsületes embernek lenni itt nem egyszerű dolog; nem is kifizetődő. Ezért aztán nem is sokan bírják. Maga a város csak délután – annak is az estébe hajló végén – szép. Akkor is csak a maga kifacsart módján.