Sirállyal a parton

A zöldes habokkal korbácsolt tenger lágyan omlik a füves partfalra. A sirályok rikácsolása visszaverődik a kopár sziklafalról, visszhangot kavarva a parton. A lágy szellő végigsimogatja a magasra felszökkenő fűszálakat és beleborzol a partot szegélyező jegenyék koronájába. A nap lassan a horizont mentén, vörösre festi az ég alját.
A kislány a parti homokba kutakodik. Feje felett sirályok köröznek, kíváncsian szemlélve ténykedését, miközben lusta táncba keverednek az áramlatokkal. A kislány ügyet sem vetve rájuk apró kagylók, kavicsok, tompára csiszolt, színes üvegcserepek után kutat a fehér homokban. Minden felkelti az érdeklődését, amire apró ujjai akadnak.
Hirtelen az egyik sirály táncát abba hagyva, kiválik a többiek közül és egyenesen a part felé irányítja röptét, majd pár lépéssel a kislány előtte leereszkedik a homokos part és a tenger keskeny vonalára. Fejét felszegve egyenesen a szemébe néz, apró sárga szemeivel. Aztán csőrét a homokba vájva utánozni kezdi a kislány kutató mozdulatait.
A kislány a szeme sarkából figyeli a homokban kutakodó madarat. – Vajon mit keres? – mereng magába. – Biztos nem köveket, hiszen mit is kezdhetne egy madár a kövekkel. Nincs zsebe ahova elrakja. Talán a szép üvegek vonzzák? Azok csillognak is, színesek is, vonzóak is. De vajon a sirály látja ezt a rengeteg színt? Vajon úgy nézi az üvegcserepeket, ahogy én? És ha nem a kövek vonzzák? Akkor vajon mi van a homokban, amit én nem látok?
A hófehér madár, mintha csak értené a kislány gondolatait, felemeli apró fejét, narancssárga csőrével egy türkizben csillogó üvegdarabot forgat ki a homokból, amelyet a tenger és az idő tökéletes kör alakra csiszolt.
– Ezt nekem találtad? – kérdezte csodálkozva a kislány és apró ujjait a tökéletes kincs köré fonta. A sirály a hirtelen mozdulattól megijedve hátrább rebben pár méterre, de tekintetét továbbra is a kislányon tartva, figyeli, ahogy az – tenyerében tartva a kis üveget – gyönyörködik annak különlegesen szép csillogásában. – Én mit adjak neked cserébe? – kérdezi a madarat, miközben tanácstalanul néz körbe a homokos partszakaszon. – Nekem nincs semmim, amit te szeretnél – szomorodik el. – Annyira szeretnék adni neked valamit – motyogja, miközben szemében hatalmas könnyek gyűlnek, mert érzi nincs semmije az ég világon, amivel egy madárnak örömet tudna okozni. Pedig mennyire egyszerűnek is tűnik. Mennyire könnyű lenne örömet okozni és neki nincs semmije, de semmije az ostoba köveken kívül, amit a homokból ásott ki.
A könnyek végigfolynak kipirosodott arcán, amint a madár elé guggol. A sirály érdeklődése mintha csak növekedett volna, közelebb szökken a szomorkodó gyermekhez. Már-már karnyújtásnyira állt meg előtte, amikor a kislánynak hirtelen eszébe jut a zsebében lapuló kekszes zacskó. – Hát ez az! – mosolyodott el. – Milyen buta is vagyok! – kiáltja, azzal belemarkol a zacskóba, apró ujjaival összemorzsol egy maréknyi kekszet és a madár elé tartja tenyerét. A sirály óvatosan, lassan vizsgálja az édes, állatos kekszmorzsákat, majd miután meggyőződött, hogy semmiféle veszély sem fenyegeti, jóízűen csipegetni kezdi a finomságot.
A nap lassan elbújik a tenger hullámai mögött, a sirály jóllakottan az égre röppen, pár búcsúkört ír le a kislány feje felett, aki mosolyogva integet fura kis barátjának. – Holnap is kint leszek! – kiáltja a tenger morajába a távolodó madár után, aki megbillentett szárnyával válaszol neki. Remélem te is eljössz – suttogja bele a sötétedő égbe. – Hozok még kekszet – teszi még hozzá, aztán mosolyogva, gyors léptekkel felszalad a sziklák mellett húzódó ösvényen, míg háta mögött a madarat elnyeli az éjszaka.