Siralmaim

A Földön emberek milliói élnek tudatlanul. Tanulnak történelmet, megtanítják nekik tanáraik egyes országok bukásának történetét, és elnyomásának mikéntjét. De egyik csodálatos tanár sem tudja leírni és érzékeltetni a katedra előtt azt, amit az emberek elszenvedtek a véres háborúk alatt.
Adolf Hitler. A legtöbb embernek e név hallatán a II. világháború jut eszébe, a fegyverek, a temérdek gyilkolás, a koncentrációs táborok áldozatai. Egy ember volt, bár sokan nem nevezik annak, aki úgy gondolta, hogy a világnak csak az árjákra van szüksége. Sajnálatos módon rengeteg követője akadt, akik szentül hitték, hogy eszméi helyesek.
Ha letekintünk a földre, látjuk máig szenvedő, megkínzott arcát. Észrevehetjük a gödröket, amiket egykor lövészárkokként használtak. És ha felnézünk az égre azt az eget látjuk, amely már sosem lehet oly tiszta a krematóriumokból távozó ártatlan „emberi lelkek” miatt.
Mikor beteszi az ember a lábát egy helyre, ami régen ezernyi fájdalom és szenvedés színtere volt a szíve akaratlanul is összeszorul. Beleborzongok a tudatba, hogy mennyit kellett elviselniük az üldözött zsidóknak: lengyeleknek, szlovákoknak, görögöknek, magyaroknak és más nemzetiségeknek. Nem csak a testi fájdalmak rémítenek meg, amiket a fenyítések, kínzások, éhezés okozott, hanem a lelki sebek, az emberfeletti kínok. Amikor a táborok áldozataira gondolok rádöbbenek, hogy az emberi faj olyan mélyre süllyedt, amennyire csak lehetett. Gyermekeket, nőket és férfiakat küldtek a pusztulásba, családokat szakítottak szét, embereket csonkítottak meg lelkileg, és mindezt egy szemernyi kétség nélül. Akadtak persze akik vakon követték a szinte már istenített kancellárjuk parancsait, de voltak akik csak rossz helyre születtek. Emberek kísértek gázkamrákba embereket, emberek lőttek fejbe embereket, emberek facsartak ki minden életet embertársaikból. Emberek?!
Mit érezhettek ezek az emberek, amikor belenéztek egy éppen várandós asszony őzike szemeibe? Talán túlságosan üresnek érezték magukat, talán, sőt biztosan féltek. Önmaguktól. Elképzelem ezeket a gyilkolásra termett legényeket, amint fekszenek éjjel az ágyukban és izzadva, rettegve próbálnak felejteni. Próbálják kitörölni a mindent behálózó memoriájukból a vágyakkal, álmokkal teli szemeket, az egymás kezét görcsösen szorongató családok vissza-visszatérő képét. Folyton hallják a szívek szüntelen lüktető dobogását, majd a golyó becsapódását, aztán a némaságot ami maradt a zakatoló élet hangja után. Nem tudnak nyugovóra térni, felülnek az ágyuk szélére a takarót szorongatva és könyörögnek a már régen elfeledett Istenükhöz. Tudom jól, hogy volt olyan bűnös is, akit nem kínzott a bűntudata, sőt tetteit helyénvalónak ítélte meg. Ezeknek az embereknek valami mélyen, legbelűl elveszett. Vagy talán sohasem volt. Halomra ölték az embereket, és nem éreztek semmit, csak megvetést, pusztító gyűlöletet.
Nem csak a német katonáknak vannak bűneik, hiszen az összes nagy hatalom ölbe tett kezekkel ült, szivarozott, teázott. Beavatkozhattak volna korábban is, de mégsem tették. Úgy gondolták, hogy ez (még!) nem az ő harcuk. Talán azt hitték, hogy a fegyvertelen, városi és falusi emberek majd sikeresen szembeszállnak a gépfegyverekkel és a tankokkal? Nem fogták fel, hogy igenis segítségre van szükség. Azok a védtelen emberek nem tudtak segítséget kérni. Reményük volt csupán a szívükben, amíg egy német fegyvere az élettel együtt a reményt is el nem vette tőlük. Túl későn ocsúdtak öntudatra. Addigra már a zsidóság 60%-kát kegyetlenül, embertelenül kiírtották. A maradék zsidó pedig rettegve a háborútól a békésnek vélt Jeruzsálem felé vették az irányt. Bennük még élt a reménysugár, hogy unokáikkal körülvéve majd elfelejthetik az átélt borzalmakat.
Az egész bolygó sírt és még most is könnyezik, próbálja eltüntetni sebeit, de újabbak keletkeznek. Az emberiséget még mindig hajtja az ölés, az életek kiontása. Még mindig nincsen vége a szenvedéseknek.
Mi, akik iszonyodva tekintünk a múlt és a jelen eseményeire csak reménykedhetünk, hogy lesz megállás. Folytonos harc és viszályok után talán újra megpihenhet a föld.