Sodrásban

A rádió kissé sercegve szólt. „ Ma Andreák s az Ilonák ünneplik névnapjukat – búgta egy női hang. Hallgassák meg híreinket!”: megölték, lezuhant, kigyulladt, feloldották a kilakoltatási moratóriumot…- kikapcsolta. Minek ezt tovább hallgatni!
Szomorúan nyugtázta, hogy ez az áprilisi nap sem jobb, mint a tegnapi, vagy az azelőtti. A világ is olyan szerencsétlen, mint ő. Annyiban más ez a nap, hogy ma van a születésnapja. Illetve mégsem más, mert ma is egyedül van. Mióta nem ünnepelte már ezt a napot!
A gyerekek néhány éve külföldre mentek dolgozni a jobb élet reményében. A férje elhagyta, mert megunta az örökös pénztelenséget. Hiába dolgoztak, nem jutottak ötről a hatra. Innentől kezdve még nehezebben élt. Vállalt plusz munkákat is, de a kifizetetlen számlák csak gyűltek. A gyerekeinek nem panaszkodott. Igyekezett derűs hangon beszélni velük, amikor rácsörögtek. Haza nem tudnak jönni most sem, mert sok a munka, majd talán decemberben. Hol van az még? Csüggedten lehajtotta a fejét. Próbált vidám dolgokra gondolni, míg a befizetésre váró csekkeket rakosgatta. „ Csak a szépre emlékezem…” – dúdolta halkan.
Milyen boldogan éltek itt! Mikor beköltöztek a saját lakásukba, úgy érezték révbe értek. Életük megkoronázása a gyermekek születése volt. Gondtalanság, szeretet jellemezte ezeket az éveket. De jó is volt! A sok közös móka, a vidám szülinapok, karácsonyok! Imádta a gyerekektől kapott kis rajzokat, képecskéket. A fiókhoz ment, elővette a szívecskéket, levélkéket. Mosolyogva olvasgatta, lapozgatta, nézegette.
Eszébe jutott, milyen sokszor kirándultak a közeli folyóhoz. Tényleg! Elsétál oda. Süt a nap, jó idő van. Kell ennél több?
A számlákat az asztalon hagyta. Úgyis mindegy már. Tavasszal kezdődik a kilakoltatás. Mi lesz vele és a kis motyójával? Az senkit sem érdekel. Azt még nem tudta, hogy a gyerekeknek hogy mondja majd el. Majd lesz valahogy! Megint egy dallam motoszkált a fejében:

„Bárhogy lesz, úgy lesz,
A jövőt nem sejthetem,
a sors ezer rejtelem,
Ahogy lesz, úgy lesz,
bárhogy lesz, úgy lesz.”

Magára kapkodta ruháit, és ezt a dalt dúdolva elindult. Mikor kilépett az ajtón hallotta, hogy csörög a telefon, de már nem ment vissza. „Az üzenetrögzítő majd felveszi, azért van”- gondolta.
Pedig, ha meghallgatja, talán másképp alakul minden. „ Anya mégis tudunk menni! Egy órán belül nálad vagyunk. Addig is: Boldog születésnapot!”– kiabálták a gyerekei.
A partra érve letelepedett. Lány korában mennyit járt ide a barátaival! Akkor még lehetett fürdeni, ma már nem. A víz szennyezett, tábla is jelzi, hogy fürdeni tilos. Az is csodás időszak volt. Hányszor üldögélt itt szerelmesen! Sokszor este jöttek ide, mert csak a csillagok és a hold látta, amikor egymáshoz simultak, egybefonódtak. Megismerte Pétert, aki később feleségül vette. Kedves, szerény fiú volt. Itt vallott neki szerelmet. Hm…
Na, azért mégis voltak szép események az életében. Ettől kicsit jobban érezte magát. Aztán lassan, észrevétlenül elromlott minden.
Hallgatta a madarak csicsergését, a verebek hangos civódását. Ők is így perlekedtek egymással. Elmosolyodott. Milyen gyönyörű a természet ilyenkor tavasszal! A nap felé fordította az arcát. Hajába belekapott a feltámadó szél. A folyó fodrozódni kezdett. Liccs- loccs – nyaldosta a partot. Április, április! Te szeszélyes! Egyszer leveteted a kabátomat, máskor pedig visszahúzatod.
A gyerekekkel is, mikor régen tavasszal itt jártak ezt csináltatta. „ Vedd le, vedd fel!” Hogy szerették a lábukat belelógatni a vízbe! Vagy tapicskolni a sekély részen! Mindig féltette őket, hogy megfáznak. Sokszor megengedte, hogy térdig, de csak addig bemenjenek. Nyáron egymást fröcskölve játszottak. Kis hajókat hajtogattak és nézték merre sodorja a víz. Egyszer palackpostát készítettek. Azt is elsodorták a hullámok, benne a kívánságaikkal, amik aztán valahogy még sem teljesültek. Pedig hittek benne, hittek a csodákban. Ez talán az ő hibája is volt, mert úgy nevelte őket, hogy bízzanak, reméljenek és a vágyak egyszer teljesülhetnek. Hát igen! „hetnek” – de nem törvényszerű, hogy teljesüljenek is. Pedig az a mondás járja: a jók, jót kapnak vissza. Ő talán nem volt elég jó, ezért alakult ilyen szerencsétlenül az élete. Egy csődtömeg! Nem tudta itt tartani a gyermekit sem. A férjét sem. A csekkeket, azt igen. Azokat gyűjtögette. Pedig annyira igyekezett mindent befizetni! De valahogy megcsúszott, aztán már nem tudott kilábalni. Egész életében szorgosan dolgozott. Lassan jöhetne a megérdemelt pihenés, de neki ez úgy látszik, nem jár.
Gondolta, most is leveszi a cipőjét, mint régen. A víz hideg volt, de jól esett. Majd beléhasított egy gondolat. "A csekkek az asztalon". Hogyan mondja el a gyerekeinek, hogy elveszik azt a lakást, ahol felnőttek. És ő, a szerencsétlen, sehogy sem tudta ezt megakadályozni! Igen, a férje is miatta ment el.
A folyó hullámai egyre feljebb értek, már a térdét simogatták. „Brrr! De hideg! Nem hiába még csak április van. ez az idő még nem való fürdőzésre.”
Az agyában tompán dobolt a hogy hamarosan ki kell költöznie. Tovább lépett. Vacogni kezdett. „Csekkek…számlák…” – csak ez motoszkált a fejében.
Vissza kellene fordulni, mert rettenetesen hideg a víz. De a lábai nem engedelmeskedtek. Egyre beljebb és beljebb vitték. Mintha valaki kiabálna a partról. Nem nézett vissza. A hullámok elnyelték, nem próbált meg küzdeni.
Ekkor érkeztek meg a gyerekei. Becsöngettek. Az ajtóban álltak egy csokor virággal. Nem értették, miért nem nyit ajtót az édesanyjuk.