Sokáig leszel távol

Amikor kicsi gyermekkoromban neked szegeztem a kérdést, hogy mi is meg fogunk halni, te nem hazudtál. Határozott, és végérvényes igennel feleltél. A szó bombaként csapódott az éppen még csak nyiladozó értelmem felületére, óriási krátert hagyva ott. Te láttad a rombolást, és igyekeztél enyhíteni a károkat.
– Tudod, kisfiam, mindenki, aki megszületik, egyszer meg is hal.
– Maga is? – akkor még magáztam anyukámat.
– Igen, én is. De az még nagyon sokára lesz. Akkorra te már felnőtt ember leszel. Családod lesz, gyerekeid, lehet még unokáid is, és én már nagyon öreg leszek. Az még nagyon – nagyon sokára lesz.
A szó, hogy „sokára” nyugtatólag hatott rám. Varázsszó volt, mely sejttette ugyan velem a történet végét, de időt adott. Engedte, hogy el – el tudjam felejteni azt, hogy eljön majd az is, amikor te már nem leszel.
Később, amikor utaztunk valahova, – persze főként orvoshoz, mert a spontán utazás kiváltságait mi nem igen tudtuk érvényesíteni az akkori életünkben – szóval ha utaztunk, és vártuk a buszt, én türelmetlenül kérdezgettem:
– Anyu, mikor jön már a busz?
– Nemsokára, kisfiam. – Felelte Ő szeretettel.
Ám pár perc múlva türelmetlenségem újra hangot adott.
– De mikor jön már?
– Majd ezután. – Hangzott a bölcs válasz.
Ez olyan megfogható és racionális érv volt, ami ellen nem igen tudtam lázadni. ,, Majd ezután, majd ezután”… Ez a két szó új világot nyitott a szellemi fejlődésemben. Néha féltem ettől a két szótól, mert sejtetni engedte, hogy ki tudja, mi fog még történni velünk. Hisz ami már megtörtént, azzal nincs baj. Azt már szerencsésen átéltük. Néha keservesen történt meg, de már túl vagyunk rajta, ám a ,,majd ezután” mindig előttünk lesz.
Emlékszem egy riadt, reggeli ébredésemre. Úgy 5 éves lehettem, és megdöbbenve vettem észre, hogy egyedül vagyunk a házban. Késő őszi reggel volt, az ablakon túli fény éppen hogy csak értelmet adott a kinti tájnak. Felébredtem, és azonnal megéreztem, hogy anyukám nincs a lakásban, sőt, még a környéken se. Nem tudom, honnan, de biztosra vettem, hogy itt hagyott minket. (Később felnőtt fejjel, amikor elmeséltem neki az akkori szorongásomat, Ő megnyugtató választ tudott adni. Az állandóan labilis anyagi helyzetünkön próbált egy rövid időre segíteni azzal, hogy felszaladt a gazdaság pénztárába, ahol apám és anyukám is dolgozott, és előleget próbált kérni a pénztárostól. Természetesen sikertelenül kellett hazajönnie.) Szóval éreztem, hogy nagy a baj, sírdogálva ébresztgettem a három éves húgomat:
– Gyere Ilike, az anyu itt hagyott minket. Elment világgá. Menjünk utána.
A húgom bizalmatlanul kandikált ki a kiságy rácsain, és nagyokat szippantva az elmaradhatatlan cumijából, békésen, mint egy kisbárány, tűrte, hogy öltöztetni kezdjem. A harisnyanadrágjánál tartottam, amikor betoppant az anyukám.
– Hát ti mit csináltok? – Csattant fel a kérdés.
Zavarodottan, szemlesütve válaszoltam:
– Azt hittem, hogy itt hagyott minket. Maga után akartunk menni.
Anyukám arckifejezését ennyi idő elteltével is határozottan megőriztem. Először felnevetett, de csak pár másodpercig tartott, majd jött egy ici – pici düh, amit a kétségbeesés és a szánakozás váltott fel. Majd az egészet felcserélte egy óriási adag aggódásra, és félelemre. Végül a tehetetlenség könnyeibe burkolózva tette fel a legfontosabb kérdést:
– És hova indultatok volna, Lalika?
– Hát maga után! – Buggyant ki belőlem az egyértelmű válasz.
Erre már Ő is csak nevetni tudott. Olyan tisztán, egyszerűen, és sajnos ritkán, mert az élet soha nem adott neki túl sok okot a nevetésre.
Mindenesetre megnyugodva konstatálta, hogy a gyerekei akkor is utána mennének, ha Ő esetleg világgá menne.
Soha nem készült elhagyni minket, még akkor sem, amikor már biztos volt, hogy örökre búcsút mondunk egymásnak, mégis a tudat, hogy mi úgyis utánamennénk, az egész életét végigkísérte.
Hét – nyolc évesen, amolyan fúrós – faragós fiú lettem. Nem kis elszántsággal csúzlit fabrikáltam magamnak. Teleszedtem a zsebeimet kaviccsal, és amíg anyám dolgozott, felosontam a padlásra. A célbalövészet óriási tárházát találtam ott. Anyukám ugyanis a tél folyamán kiürült öt literes dunsztosüvegeket – amiben előtte befőtt, lekvár, vagy savanyúság volt – szép módszeresen kimosta, és fejjel lefelé állítva a padlás mestergerendájára sorakoztatta. Nekem egy egész hadseregnyi ellenséges katonát jelentettek ezek. Amilyen módszeresen kimosta az én anyukám, ugyanolyan módszeresen lövöldöztem én szét őket. A ”csata” befejeztével megnyugodva néztem körül. Egy ellenséges ”katona” sem maradt. Dolgom végeztével levonultam a ”hadszíntérről”, és egy – két nap alatt el is felejtettem ezt a dicsőséges ”háborút”. Csak az őszi elrakás közeledtével, amikor anyukám az üvegekért ment, csak akkor derült ki az én ”háborús bűnöm”. Soha sem fogom elfelejteni azt a jajveszékelő kiabálást, ami anyám száját elhagyta, miközben hármasával szedte lefelé a lépcsőt.
– Jaj Istenem! Jaj, mi történt? Lalika, hol vagy?
Szemlesütve álltam előtte, és próbáltam nagyon bűntudatos képet vágni.
– Te törted össze a dunsztos üvegeket?
– Igen.
– De miért? Mondd meg, hogy miért csináltál ilyen rosszat?
Arra már rég rájöttem, hogy a csínytevéseimet teljesen ártatlan és bűnbánó képpel tudom csak ellensúlyozni valamiképp, hát beálltam a máskor is segítő pózba, és csendesen válaszoltam:
– Azt hittem, már nem kellenek.
Anyunak szikrát szórt a szeme, és a szikrák között felfedeztem a kétségbeesés, a tanácstalanság, a ”minden elveszett” kifejezést is. Hirtelen rádöbbentem, hogy most tényleg nagyon rosszat tettem. A megbánó ábrázatom valódira váltott, és rájöttem, hogy nagyon nagy veszteségeket okoztam az én ”háborúmmal”. Percekig álltam ott előtte, várva a megérdemelt elfenekelést. Néha fel – felpillantottam, és éreztem, hogy lassan fogy a dühe. A lélegzése is kezdett normalizálódni. Reménykedtem benne, hogy megúszom a verést. Meg úsztam, de amit helyette kaptam, sokkal jobban fájt. Egész délután, sőt még este is egy szót sem szólt hozzám. Ha lopva ránéztem, csak a haragot láttam az arcán. Este, fürdés után aztán nem bírtam tovább. Könnyek között kértem bocsánatot tőle, és nagyon boldog voltam, hogy adhattam egy puszit az arcára.
Módszeres ráhatásokkal érte el, hogy amire kamaszodni kezdtem, különbséget tudjak tenni a jó és a rossz cselekedetek között. Nagyon ritkán kiabált, de erélyes tudott lenni, ha kellett. Úgy terelgetett bennünket, mint egy jó tyúkanyó a szeleburdi kiscsibéit. Ha az értékítélete szerint rosszat csináltunk, órákig képes volt magyarázni, hogy ne csak belássuk a rosszaságunkat, de tudjuk meg a helyes kivezető irányt is. A mai napig sem értem, hogy volt mindehhez türelme, ereje, lendülete. Ő mindig – ellentétben apámmal – szeretettel nevelt.
Már harmadikos – negyedikes kisdiák lehettem, amikor éreztem, hogy kezd a lelkemben kinőni az általa elvetett mag.
Anyukám dolgozni járt a gazdaság konyhájára, és én elhatároztam, hogy igen finom vacsorával lepem meg Őt. A padlásunkon galambok tanyáztak, és anyu a rendszeresen adott kukorica – és búzaszemekért olykor – olykor egy – egy galambnak elvette az életét, hogy nekünk finom ebédet varázsoljon belőle.
Eldöntöttem, hogy most én lepem meg Őt, egy tökéletesen megsütött, töltött galambbal.
Mondanom sem kell, hogy fogalmam se volt róla, hogy csak a fiatal galambnak omlós és ehető a húsa.
Magabiztos elszántsággal mentem fel a padlásra, és elkaptam a legelső madarat, ami kezem ügyébe került. Nagy dilemma előtt álltam: ölnöm kell, hogy anyunak meglepetést szerezzek. Már többször láttam, hogy ő hogyan csinálja. Szakavatott, gyors mozdulattal a tuskóra rakja a galamb fejét, és az éles nagy késsel a nyakánál leszorítja azt. A madár teste az egyik kezében, a másikban a kés a szegény halálraítélt nyakán. Aztán egy gyors, könyörtelen vágással végighúzza a kést, és a galamb teste már fej nélkül verdes a kezében.
Így csináltam én is. Bár a gyors vágás inkább nyiszitálásra sikeredett, és majd frászt kaptam, amikor a galamb vergődni kezdett, de megcsináltam. Emlékszem, a szívem hangosan kalapált, és amire kimúlt a jószág, bennem nagyobb volt az elkeseredés, mint az elszántság, de megcsináltam.
(Azóta az élet úgy hozta, hogy számtalan állatott kellett megölnöm azért, hogy enni adjak a családomnak. Ám a sok gyilkolás közepette is mindig törekedtem arra, hogy legyen az disznó, baromfi, kecske, vagy nyúl, az állatok gyorsan kimúljanak, és a lehető legkevesebbet szenvedjenek.)
Szóval ott álltam az élettelen galambbal a kezemben, amikor rám talált a húgom.
– Jézus! Lali, te mit csinálsz?
– Anyunak főzök vacsorát. Te meg söpörd össze a konyhát, és mossál fel! Meglepjük Őt!
A húgom, ki szerény természetével sokáig alávetette magát az akaratomnak, most is csak bólintott, és indult, hogy elvégezze a munkát. Gyorsan vizet forraltam. Akkorra már volt gáztűzhelyünk, és én örömmel vettem tudomásul, hogy végleg lezárult a sparhelten – főzés időszaka. Megkopasztottam a galambot. Emlékszem, nem a gyerekkori élményeim legszebbike volt ez, de végre tiszta lett (többé – kevésbé). Az egészen apró szőröket anyukám a gáz lángjánál szokta megpörzsölni, de én féltettem a kezem, és úgy láttam, nem is olyan szőrös ez a galamb. Megmostam, kiszedtem a belét, de nem tudtam olyan apró lyukon kihúzni a belső részeket, mint ahogy anyu csinálta, úgyhogy én majdnem kettévágtam a madarat. Mindegy, így is jó lesz – gondoltam.
A máját, a zúzáját aránylag apró darabokra vágtam, és egy kis áztatott kenyérrel összekevertem. Akkoriban a fűszerekről még fogalmam se volt, így hát az egészet jól megsóztam. Besóztam a galambot is, és a tölteléket belegyömöszölve az egészet egy tepsibe raktam, és kentem rá egy jó kanálnyi disznózsírt. Amikor a sütőbe tettem a ”művemet”, az Ili már teljesen kész volt a takarítással.
Ez ám a meglepetés! – Gondoltam magamban.– Ragyog a konyha, és sül a finom vacsora.
Jó pirosra sütöttem, talán túlságosan is. Amikor anyu hazajött, örvendezve látta a szép rendet, és az asztalra kirakott töltött galambot.
– Hát együnk – mondtam én a háziasszonyok elszántságával.
Itt kezdődtek a bajok! Utólag már tudom, hogy valószínűleg azt a galambot fogtam meg, amit még annak idején Noé rakott fel a bárkájára az özönvíz elől. A sült galamb nem egyszerűen csak rágós, hanem ehetetlen, porcelánkeménységű volt. Rágtuk mi szorgalmasan, főleg anyukám, és próbált hozzá mosolyogni, de azt hiszem a legrágósabb étel akkor került elé egész élete folyamán. Rágtuk, és egy korty vízzel nagyokat nyeltünk. Jól nem laktunk, de anyukánk olyan szeretettel és elismeréssel nézett ránk, hogy éhesek se maradtunk.
Ez az este mérföldkőnek tekinthető az életemben. Akkor értettem meg először anyám életfilozófiáját, hogy adni jó, és minél többet adunk, annál többet kapunk vissza. Ő szegény gyakorolta is ezt a szemléletet az utolsó leheletéig. Sosem fogyott ki a türelemből, az odaadásból, a szeretetből. Nagyon szeretnék csak egy kicsit is hasonlítani rá.
Anyám és apám az örök ellentét: a tűz és a víz, a hideg és a meleg, a szelídség és a durvaság megtestesítői voltak. Mindkettő a maga nemében kimagaslót alkotott.
Már összeszedtem akkorra annyi bölcsességet, hogy ne apám példája lebegjen előttem célként. Bár nem mindig sikerült olyan segítőkésznek, türelmesnek és megértőnek lennem, mint anyu, ám nagyon törekedtem rá.
Ha néha egy – egy balul sikerült dolgom után gyötört a lelkiismeret – furdalás, Ő látta azt rajtam, és nem az elkövetett baklövésemet bírálta, hanem dicsérte a jobbá válásom törekvését. Ezek a szavak mindig nyílegyenesen mutatták nekem a helyes irányt.
Anyám nővérétől sokszor megkaptam felindultságában, hogy: ,,Olyan leszel, mint az apád!”. Ez a mondat mindig mintha tűzzel perzselt volna meg. Égette a bőröm, gúzsba kötötte a jó szándékomat. Anyu mindig vigasztalt ilyenkor:
– Te nem leszel olyan, te jólelkű vagy, és jó ember lesz belőled.
Egész biztosan tudta, hogy a mentőövbe, amit felém dobott, én két kézzel kapaszkodok majd, és segít abban, hogy helyes irányban haladjak tovább. Attól az időtől fogva szándékosan próbáltam apám ellentéte, vagyis anyám természete lenni. Akkortájt még nagyon sok volt ő előtte is a ,,majd ezután”, és én hajlamos voltam abban az illúzióban élni, hogy mindig így lesz. Ma már beérném egy ,,nemsoká”-val is, hisz még az is azt jelentené, hogy itt van velünk még egy darabig.
Tíz éves lehettem, amikor először ettem parizert. Kirándulni készültünk az iskolával, na nem túl messzire, csak a falu határában lévő juhhodályhoz. Akkoriban az iskolákban még volt olyan, hogy Madarak, Fák Ünnepe. Ebből az alkalomból készültünk ki a szabadba. Emlékszem, ragyogó, tavaszi napok voltak, a fákon zölden virult az új élet, a virágok nagyüzemi szinten ontották az illatukat, és a madarak koncertbe illő csicsergéssel üdvözölték a napfényt. A juhhodály egy nádtetős, hosszú istálló volt, ami ilyen késő tavasszal már üresen állt, hisz a birkák már birtokba vették a természet bőséges étkezőasztalát, a legelőt. Mi pedig örömmel bújócskáztunk a juhok téli szálláshelyén, meg a közeli, erdőszéli fák között. Szóval ünnep volt, és anyu megtoldotta még azzal, hogy vett a boltban 10 deka párizsit.
– Jó lesz majd a zsemlébe – mondta nekünk otthon, és becsületesen kettészelte a felvágottat.
Fejenként 3 szendvicset készített nekünk, – bár a húgom zsemléinek a kétharmadát mindig én ettem meg – hogy biztosan elég legyen estig. Kettőt megkent kacsazsírral, de a harmadikba belerakta az áhított finomságot, a szelet parizert.
– Nézd csak kisfiam! – Mondta felém fordulva – amelyikben a szalámi van, azt megjelölöm.
Úgy is tett. A zsírpapírba csomagolt zsemlére egy piros színű tintaceruzával kissé tojás alakúra sikeredett kört rajzolt.
– Így tudni fogod, hogy melyikben van a szalámi. – Szólt bölcsen, és elégedett mosollyal nyugtázta magában, hogy ezt is megoldotta.
Én tíz éves voltam, Ő harminchárom, de még Ő sem evett soha parizert. Mégis, még csak eszébe sem jutott, hogy levágjon belőle egy darabot, és megkóstolja. Ezt csinálta egész életében: a saját szája elől vonta el a falatot, hogy nekünk adja.
Hát ha ünnep, – gondoltam magamban, miközben a társaimnak dicsekedve mutogattam a boltban vásárolt párizsis zsemlémet – legyen teljes, és a szendvicsem egyharmadát gondosan visszacsomagolva hazavittem anyukámnak, hogy ő is megkóstolhassa. Este, amikor hosszas kérlelésemnek eleget téve végre megette, két fénylő, harmatszínű könnycsepp jelent meg az arcán. Ám mosolygott hozzá, és én tudtam, hogy ez nem a bánat, hanem az öröm, és a szeret könnyei.
Tizennégy évesen születésnapi zsúrt rendezhettem. Előtte pár héttel sikerült néhány új bútort venni a szobába. A régi, fakeretes szalmazsákbetétes ágyat, két modern, összecsukható rekamiéra cseréltük fel. Kapott a szoba egy dohányzóasztalt is, két zöld szövetpárnás székkel, és két ugyanolyan puffal. Ha összecsuktuk a heverőket, egész csinos ülőgarnitúrává alakultak át. Az öreg, repedezett, recsegős hajópadlót egy barna parkettamintás linóleummal takartuk le. A szoba északi falára lakktól fénylő, sötétbarna ruhásszekrény került, és helyet kapott egy fiókokkal ellátott kis-szekrényes tükrös is. Nagyon büszke voltam az újjávarázsolt szobára. Nem is sejtettem, hogy ennek az anyagi terheit anyámnak késélen táncolva, évekig nyögni kell majd. Az új szoba, meg a születésnapom tiszteletére meghívtam néhány osztálytársamat. Emlékszem a lázas készülődésre. Csak öten voltunk, – a húgomat is beleérte – mégis ülésrendet készítettem. Csészéből ittuk a teát, és hozzá – mert az akkoriban nagyon menő volt – bolti szárazsüteményt rágcsáltunk. Mondanom sem kell, hogy az anyu által készített édességek sokkal finomabbak voltak, de én haladni akartam a korral, és büszkén mutogatni, hogy nekünk is telik a bolti teasüteményre. A délután jól telt. A rádióból valami szimfonikus zene szólt, bár mi nemigen figyeltünk rá. Inkább beszélgettünk, majd fő attrakcióként elővettem a pár hete kikönyörgött játék – rulettet, és óriási szorongások közepette nyertük l egymás zsetonjait. Amikor a vendégek elmentek, az Ilivel nekiálltunk a takarításnak. Anyu is bejött, hogy segítsen a rámolásban. Én lopva az arcát figyeltem: valami elégedett, büszke derű fénylett a szemében. Boldog volt, hogy boldoggá tehetett. Örült, hogy a sokszor apámmal folytatott, veszekedésekkel tarkított házba egy kis nyugalmat, békét, harmóniát teremthetett. Mi is kell több egy édesanyának?
Ahogy elballagtam az általános iskolából, az idő – aki állandó versenyfutásban van az élettel, és persze mindig Ő nyert, mert az élet előbb fogy el – alapos előnyre téve szert, nagyon felgyorsult.
Csak foszlányok maradtak meg bennem a középiskolákról. Fájdalmas emlékek, amik az elválásról szóltak. Minden vasárnap, amikor vissza kellett menni a kollégiumba, belebetegedtem. Nem volt semmi bajom sem az ottani környezettel, – néha még kifejezetten élveztem is, hisz életemben először kezdtem sikereket elérni a társadalmi életben – de nagyon hiányzott az otthoni lét, az anyukám gondoskodó odaadása, a húgom pátyolgatása, az ágyam illata.

Milliószor elképzeltem, hogy a két világot, kultúrát, egymás mellé illesztem, és én, az úgynevezett párhuzamos világokban tetszés szerint járok át, attól függően, hogy éppen melyik hiányzik jobban. Hogy mennyire fájhattak ezek az elválások, azt csak akkor értettem meg igazán, amikor nekem kellett átélnem ugyanezeket az én gyerekeimmel. No, de ne ugorjunk ennyire előre. Szóval az idő gyorsabb sebességre kapcsolt, már nem volt napi kapcsolatunk, és ezt nagyon nehezen viseltem.
Hirtelen kihúzott az élet a ”kamasz – fiókból”, és átrakott a ”legény – polcra”.
Te, mint mindent a világon, ezt is jól toleráltad. Nagyobb szabadságot adtál, feltétel nélkül megbíztál bennem, és nekem eszembe sem jutott az, hogy visszaéljek vele. Minek lopni egy olyan páncélszekrényből, ami mindig tetszés szerint kinyitható? A bizalom, amit kicsi korunkban belénk ültettél, majd oly gondosan ápoltál, öntöztél, most termőre fordult, és a termés annyira bőséges volt, hogy nem csak a vetőmagot kaphattad vissza, hanem megduplázva – háromszorozva raktározhattad el a magokat.
Megnősültem. Az első feleségemet sosem szeretted igazán, de elfogadtad, mert az én – ma már tudom, nagyon rossz – döntésem volt. Azt, hogy mi a házastárs, feleség, lelki-társ fogalma, csak azóta tudom, amióta Csillával élek, a második feleségemmel. Most így visszagondolva nagyon örülök, hogy kaptál tőlünk 11 olyan évet, amikor nem csak a fiad, az unokáid, de a menyed is őszintén szeretett, és igyekezett jobbá tenni az életedet. Elégtétel volt ez azért a keserves 17 évért, amit előtte kellett – a rossz választásom – miatt elviselned. Az unokáidat viszont feltétel nélkül, rajongásig szeretted. Sosem tettél köztük különbséget, a lányodé ugyanolyan fontos volt, mint a fiadé. Honnan vetted az energiát, amit rájuk fordítottál? Honnan volt az erő? Az a kifogyhatatlan sugárzás, amivel beburkolva tanítottad, nevelted, óvtad őket. Mindig volt időd, hogy meghallgasd őket, beszélgess velük, hogy tanácsot adj nekik.
A hétköznapokat akkoriban még otthon, Bikalon töltötted. Minden este beszéltünk telefonon. Érdekes, hogy akkor is te voltál az alkalmazkodóbb, hiszen megbeszéltük, hogy mindig én hívlak majd, és én bármikor is csörgettem, te mindig ráértél. Képes voltál a vacsorádat is abbahagyva beszélgetni velem. Ha napközben valami gondolatod támadt, azt felírtad egy darab cetlire, és este, amikor hívtalak, csak akkor hoztad elő. Napközben nem akartál zavarni, mert sosem értem rá. Jaj, anyukám, de ráérnék most bármikor, csak fel tudnál hívni!
Esküszöm, mindent abbahagynék, és órákig hallgatnálak, csak beszélni tudnánk még!
Hétközben Bikalon éltél, de minden pénteken érted mentem, és jöttél hozzánk, Lengyelre. Soha sem fogom elfelejteni azokat a beszélgetéseket, amiket vasárnap délelőtt – miközben én az ebédet készítettem – folytattunk. Már megöregedtél akkorra, de nekem nem tűnt fel. Ezernyi betegséged, nyavalyád közepette is csak azzal törődtél, hogy a gyerekeidnek jobb, könnyebb élete legyen.
Istenem, de sokat meséltél a húgomról, a sógoromról, mert az állandó rohanás közepette alig tartottuk egymással a kapcsolatot. Mindig jó testvérnek neveltél bennünket, és biztos nagyon fájt belül, hogy alig van időnk egymásra.
Évente kétszer négy – öt hétre bevonultál a dombóvári kórházba, hogy a reumás panaszaidra, a törött gerincedre, a fájdalmas izületeidre egy kis gyógyírt nyújtsanak. Általában vasárnap este vittünk vissza, – vagy mi, vagy az Öcsiék – és pénteken már rohantam is érted, hogy a hétvégét együtt tölthessük Lengyelen.
Akkor is hazafelé tartottunk, – már a kurdi erdőkben jártunk – amikor megemlítetted, hogy baj van. Ez is jellemző volt rád: az út első felében csak hallgattál, engedted, hogy elmondjam a heti történéseket, mindent tudni akartál, és mindenre volt egy jó válaszod, és csak miután én már kifogytam a szóból, csak akkor álltál elő a te problémáddal. Mondtad, hogy vérezni kezdtél alul, és hogy egészségügyi kaparást csináltak. Szövetmintát vettek, mert ebben a korban már nem szabadna vérezni. Két hét, amire eredmény lesz, és majd attól függően szóba jöhet egy műtét. Valószínűleg ki kell venni a méhedet.
Hallgattalak, de csak úgy félgőzzel. Megijedtem, és féltettelek, de csak úgy másodlagosan. Néha válaszoltam, nyugtatgattalak, de a gondolataim a napi teendőim körül forogtak. Tele volt a fejem a rám váró teendőkkel, amikre mindig kevés volt az idő. Persze éreztem, tudtam, hogy baj van, de a gondolataim bezárt világa nem engedte, hogy teljesen rá figyeljek. Milyen érdekes is! Nekünk az emberi fajnak itt a földön megadatott a gondolkodás szabadsága. Ám ezzel az adottsággal létre is hoztuk a globális paradoxon iskolapéldáját, ugyanis egész életünkre a gondolataink börtönébe vagyunk bezárva.
Mennyire sajnálom, hogy akkor nem tudtam szabadulni ebből a börtönből. Bánt, hogy nem figyeltem egyedül csak rád. Te biztos észrevetted ezt, de – mint mindig – nem szóltál. Este, amikor Csillával beszélgettünk erről, csak akkor döbbentem rá, hogy lehet, hogy az én anyukám rákos. Hirtelen végigfutott a fejemben, hogy közös erővel, nem is olyan rég birkóztunk meg a Kálmán ( a kisebbik fiam) csontrákjával. Akkor azt a harcot, – amelyben maximálisan kivetted te is a részed – megnyertük. Csak nehogy ez az ”átok – ellenség” ezért most téged követeljen cserébe.
És jöttek megállíthatatlanul a napok, és benne a rossz hírek. A rák, ez a gyilkos betegség – ami apámat is elvitte – birtokba vette a tested, és kemény harcok árán, de egyre újabb, és nagyobb területeket hódított meg, és igázott le. A tehetetlen dühünk nagyon gyenge fegyver ellene. A tanácstalanság otthont talált a lelkemben. Beköltözött, és úgy látszott, hosszú vendégeskedésre számíthatok. Amikor bebizonyosodott, hogy nagy a baj, műtétet ígértek, de a műtéti időpont egyre csak tolódott. Ha rákérdeztem a főorvostól, kitérő válaszokat kaptam:
– Lehet, hogy nem is kell műteni. Lehet, hogy elég lesz a sugárkezelés is.
Vittünk CT – re, MR – re, jöttek sorban a vizsgálati eredmények, és csak nőtt az orvosok tanácstalansága. Én akkoriban azt hittem, hogy nem olyan nagy a baj, azért nem műtenek sürgősen.
Ma már tudom, hogy akkor már egy visszafordíthatatlan fázisban voltál. Ma már tudom, hogy addigra már ez az átok kór alaposan befészkelte magát a testedbe, és megállíthatatlanul terjeszkedik.
Végre döntést hoztak ”okosok”: Először három belső, majd harminc külső sugárkezelést kapsz, és csak azt követi az operáció.
Az, hogy végre felvették a harcot a ”gyógyítók”, egy kis lelki megnyugvást hozott mindnyájunknak. Szentül hittem, hogy jó döntést hoztak, és a Kálmán példáján felbuzdulva reménykedtem a felgyógyulásodban.
Ma már tudom, hogy azért tétováztak az orvosok, mert addigra már a lágyrészeken áttét képződött, és ezek után minden beavatkozás már csak élethosszabbító, és nem gyógyító funkciót tölt be.
De akkor még hittünk, bíztunk, és reménykedtünk. A hatalmas akaratodat ismerve – hiszen a gerinctörésedből is úgy álltál fel, ahogy csak nagyon kevés embernek sikerült volna – elhittem, hogy legyőzöd a kórt. Elhittem, hogy megbirkózol vele, és még nagyon sokáig köztünk, szeretteid között lehetsz.
Úgy döntöttél, – persze főleg azért, hogy a mi életünket könnyítsd – hogy újra bevonulsz a dombóvári kórházba, és onnan mész át minden nap Kaposvárra, a sugárra, a betegszállítókkal. Nekünk ez így kényelmesebb volt, mert vasárnap este általában az Öcsiék vittek vissza a kórházba, és pénteken délután meg én hoztalak Lengyelre, hogy velünk töltsd a hétvégét. Csak jóval később mesélted el, hogy a huszonegy – két kilométeres út helyett te naponta száz – százötven kilométert utaztál, mert a betegszállítók a környező összes települést bejárták, összeszedték a betegeket, és csak azután mentek a radiológiára. A lelkiismeret – furdalásomat – ami a sok zötykölődés miatt fakadt – te azzal orvosoltad, hogy úgyis ráérsz, mást se kell csinálnod egész nap, mint hogy eljárj a sugárkezelésre. Naponta beszéltünk telefonon, és Te vigasztaltál. Te próbáltad tartani bennünk az erőt. Hétvégeken, amit Lengyelen töltöttél velünk, mindig kevés volt az idő, hogy mindent áttárgyaljunk. Lelkünkben a seb csak felületi kezelést kapott, nem gyógyult, csak lappangott, és alattomosan terjedt, mint a te testedben a rák.
De mentsvárnak még mindig ott volt a ,,majd ezután”. Még mindig hittem abban, hogy sok ezután lesz még, és mindenre lesz majd időnk.
Lejárt a kezelés, és nem hozta meg a várt eredményt. Az orvosokkal beszélve bebizonyosodott, hogy mégiscsak kell a műtét. Elszántad magad, és három hónap pihenő után újra befeküdtél a dombóvári kórházba. Az operáció estéjén a lányod, a menyed, meg én aggódva álltunk az intenzív osztályon az ágyadnál. Nagyon fehér voltál, szinte minden vér kiszaladt a testedből. Kétségbeesetten néztünk rád, de te az altatásból ugyan még kábultan, de határozottan, és bizakodón motyogtad:
– Minden jól sikerült, meggyógyulok.
Úgy kellett nekünk ez a pár szó, mint vízbefúlónak a levegő. Éltető napsugárral töltötted meg a szemünkből kibukkanó könnycseppeket, s ahogy egymásra, és rád néztünk, a fénnyel telt könnycseppek között, szivárványszínbe öltöztettél mindent. A küzdéshez bizakodást, a fáradtság ellen erőt adtál.
Ehhez nagyon érettél. Több mint egy hétig feküdtél az intenzív osztályon. Nehezen ment a felépülés. Hiába voltál nagymester ebben, a kór és a betegség együttes ereje neked is meghaladta a képességeidet.
Azért csak eljött a nap, amikor végre hazahozhattunk Lengyelre. Annak idején, amikor elkezdtél hozzánk járni – a kívánságaid alapján – szép lassan átrendeztük a szobádat úgy, hogy neked otthonos legyen. Most ebbe a szobába jöhettél haza, és ha nem is a bikali otthonod fogadott, mégis a megszokott, ismerős tárgyak vettek körül, és a szeretet, mellyel dédelgetve körbebástyáztunk, meghozta gyümölcsét. Napról – napra erősödtél, és mi, a gyerekeid és az unokáid egyre bizakodóbbak lettünk. Ám volt a zárójelentésedben egy feketén sejlő mondat, ami nem hagyott nyugodni bennünket. Csillan utána nézett a neten, s amikor világossá vált, hogy mi az, a frissen szerzett tudásunk hatalmas kőszikla súlyával nyomta a bizakodó lelkünket. Az orvosaid a maguk nyelvén az írták le, hogy felmerül a lehetőség annak, hogy a lágyrészeken áttét képződött.
Ettől a naptól fogva a szorongás már nem vendég, hanem bosszantó, mindennapos lakótárs volt nálunk, és bármennyire is szerettük volna elzavarni ”Ő nem mozdult”. Velünk, bennünk élet a nap huszonnégy órájában, elszívta az erőnket, megmérgezte a bizakodásunkat, és a csontkeményre edződött hitünkből minden nap letört egy darabot.
A feketén sejlő mondat három hónap múlva – amikor kontrollra mentünk – beigazolódott. Nyirokcsomó műtét következett. Az operáció után a radiológus őszintén megvallotta, hogy nem tudtak minden csomót eltávolítani, mert a daganat úgy behálózta a fő ütőereket, hogy ott már szikével ” gyógyítani” nem lehet. Újra sugárkezelés következett, amire már mi, (a vőd, meg a lányod és a menyed, meg a fiad) vittünk minden este, munka után Kaposvárra. Huszonnyolc ”sugaras” nap, és ugyanannyi fájdalmas éjszaka. A nyirokműtéted után a lábad a háromszorosára dagadt, és megkeményedett, mint a kő. Az óriási fájdalmaidról csak halvány képzeletünk lehetett, mert nagyon jól titkoltad. Csak olyankor, amikor Csilla megmasszírozta a beton – keményre duzzadt lábadat, csak olyankor vettük észre, hogy milyen jól esik neked, ha a fájdalom – skálán egy – két fokot enyhíteni tudunk. Amióta a zárójelentésből megtudtam az igazat, a veled töltött napok egy megfakult filmként peregtek a belső szemem előtt. Egy olyan filmként, aminek sajnos ismertem a végét, mégis az utolsó filmkockáig bíztam abban, hogy a film vége megváltozik, a főszereplő megmenekül. A Tudatom enyhíteni próbálta a kínt, ami sajnos elkerülhetetlenül utolér majd bennünket. Kétségbeesetten kerestem az alkalmakat, hogy minél több időt tölthessek veled. Velünk laktál, mégis nagyon nehezen, és egyre ritkábban beszélgettünk. A morfiumos tapasz, amit a fájdalom elűzésére ragasztottunk rád, csak mérsékletesen tompítottan a kínjaidat. Nem is nagyon szeretted a tapaszt, azt mondtad fáj a fejed tőle, és nem hagy gondolkodni. Ha voltak kissé jobb perceid, akkor se tudtam úgy beszélgetni már veled, mint régen. Mintha bezárkóztál volna, mintha nem akartad volna már ránk rakni a terheket. Féltettél bennünket, hogy összeroppanunk a súly alatt.
Ahogy a sugárkezelés véget ért, kezdődött a kemoterápia. Ezt is Kaposváron kaptad, de hetente csak egyszer kellett vigyünk. A kép örökre megmarad bennem, ahogy fekszel a kezelőhelyiségben az ágyon, és türelmesen kivárod azt a négy – öt órát, amíg a folyadék a vénádon keresztül a testedbe csöpög. A türelmedhez akkor már egy kis közömbösség is vegyült. Már nem olyan érdeklődő, mindenről tudni, mindenben segíteni akaró voltál. Szorongó elképedéssel néztem, ahogy a rák nem csak a testedet, hanem a lelkedet is megeszi.
A nyolcadik kemo után (mivel láthatóan rosszabbodott az állapotod) a főorvosnő javaslatára felfüggesztették a kezelést. Be akart fektetni a kaposvári kórházba, hogy egy kicsit ”feljavítsanak”, ám úgy döntöttél, hogy inkább dombóvárra vigyünk. Ott jobban ismernek, és közelebb is van, sűrűbben tudunk majd látogatni.
Ebben az időszakban már olyan gyomor – és bélpanaszaid voltak, ami a fájdalomküszöböd határait súrolta. Nem ment az evés se. Hiába kérleltelek, hogy muszáj enni, hogy erős légy, bólogattál, és próbálkoztál, de valahányszor letuszkoltál valamit a torkodon, szinte azonnal kihánytad. Már folyadékkal – úgynevezett űrhajós koktéllal – is próbálkoztunk, de sehogy sem ízlett. Mégis, ha a kérésünkre megittad, szinte azonnal vissza is jött. Eleinte a kockasajtot meg tudtad enni, én minél többet próbáltam ”beléd tömni”. Egyik délután – erre mindig emlékezni fogok – nagy unszolás közepette elfogadtál egy kockasajtot, hogy megeszed. Leültem az ágyad mellé, de te szelíden elküldtél, hogy menjek csak, csináljam a dolgomat, majd te tévézés közben megeszegeted. Este, amikor a Csilla rendbe rakta az ágyadat, a párnád alatt találta meg. Nem akartad, hogy tudatosuljon bennem, hogy már nem bírsz enni. Még akkor is bennünket óvtál, nem akartál fájdalomnak kitenni.
Dombóváron a belgyógyászatra kerültél. Infúzióval és gyógyszerekkel próbáltak felerősíteni. Sűrűn látogattunk, és minden este telefonon beszélgettünk. Egyszer, amikor hívtalak, a nővér száraz hangon közölte, hogy a sebészetre vittek, életmentő műtétet végeznek rajtad éppen. Elkeseredetten ültünk be Csillával a kocsiba, útközben felvettük a húgomat is, és mentünk Dombóvárra. A műtét már megvolt, te még aludtál, de az orvossal, aki az operációt végezte, tudtunk beszélni. Behívott a kezelőbe, és elmondta, hogy az áttétek miatt a végbeledet az oldaladra kellett kihelyezni. A tumor olyan károkat okozott a belső szerveidben, (ezért is voltak az elviselhetetlen gyomorgörcseid) hogy ez maradt a végső és egyetlen megoldás az életed meghosszabbítására.
Forgott velünk a szoba. Szívtépő fájdalomként hasított belénk a tudat, hogy tényleg elvesztünk téged. A letargia beült közénk a kocsiba, és hazafelé nagyon hosszú volt az út.
Másnap, amikor bementünk hozzád, egész tűrhetően néztél ki. Az iszonyú fájdalom, a görcsök elmúltak, s te ezt úgy élted meg, hogy újra bizakodni kezdtél. Még azt is elhitted, (valamelyik nővér mondta) hogy az oldaladon lévő kivezetést még vissza is csinálhatják.
Bár vérzett a szívünk, de meghagytunk ebben a tudatban, sőt, a valóságot elkergetve, szédülten bízva egy csodában, hajlamos voltam én is ebben hinni, és nem a tényekben.
Hazahoztunk ismét. Keserves időszak következett. A húgom minden délután (munka után) átjött Kozárról Lengyelre, hogy segítsen nekünk az ápolásban. Undorodtál a bélsár szagától, s ha megérezted, nekünk azonnal cserélni kellett a sztómazsákot. Rendszerint igazad is volt, mert ha szagot éreztél, általában mellé is ment valamennyi. Ilyenkor két – olykor három emberes munka volt, hogy alaposan letisztogassunk, óvatosan bekenjük a sebet és környékét, és új zsákot rakjunk föl. Nekem nagyon nehezen ment, talán túlságosan féltettelek, nehogy a durva kezemmel megsértselek valahol. (Olyan törékeny voltál már akkor, és én olyan kétségbeesetten elkeseredett.) Ám a két lánynak nagyon szakszerűen ment, úgy, ahogy a kórházban mutatták, ügyesen, gyorsan, fájdalommentesen ápoltak. Esténként és éjjelentként, amikor az Ilinek haza kellett menni a családjához, többnyire a Csilla végezte mindig a munka nehezét, én csak asszisztáltam neki. Olyan természetesen, és óvatosan bánt a beteg testeddel, mintha egy kis virág lennél, melynek le – lehulló szirmait gyengéd ápolással ragasztaná vissza a helyére. Örökre hálás leszek neki azért, amit az anyámért megtett.
Lassan, fájdalmasan teltek a napok, lassan, fájdalmasan fogyott az erőd. Mi, akik állandóan veled voltunk, nemigen vettük észre a rosszabbodásod, de az Ili, aki minden délután eljött, gyakran jegyezte meg: ,,tegnap még ez ment neki”. A tapaszokat már kettesével raktuk, (az orvos tanácsára) hogy legyen néha egy kis nyugalmad. Még most is türelmes voltál, de az éjszakánként egyre sűrűbben felcsattanó hívószavad már sejttette velünk, hogy nehezen kontrollálod a valóságot. Érdekes, miután itt hagytál bennünket, még hetekig hallottam a kiáltásaidat, és mindannyiszor remegő lábakkal ugrottam ki az ágyból, hogy segítsek neked. De keserves is volt utána visszabújni az ágyba, és újra – meg újra szembesülnöm a hiányoddal.
Eljött az idő, amikor teljes közönybe burkolóztál. Ha szóltunk hozzád, csak a fejedet ráztad, vagy elnéztél félre, de jobb perceidben olyan hálával és szeretettel telt meg a szemed, hogy nem kellett szóljál, tudtuk, hogy tudod, hogy nagyon sokat jelentesz nekünk.
Aztán egy hétfő délután úgy érezted, búcsúzkodnod kell. Összehívtál bennünket, és mindenkitől külön köszöntél el. Azt mondtad, vigyázzak mindenkire, és olyan melegen öleltél át, hogy életem végéig érezni fogom.
– Nagyon fogsz hiányozni nekem – tört ki belőlem a zokogás, és egyre csak arra tudtam gondolni, hogy te hogy bírod megállni könnyek nélkül.
Egy hétig feküdtél kómában. Nem ettél, nem ittál, csak vergődtél élet és halál között. Egy hétig ápoltunk még úgy, hogy talán már nem is tudtál róla.
Te megtetted, amit kellett: száraz szemmel, tiszta szívvel, igaz szeretettel elbúcsúztál tőlünk. A többi már nem rajtad múlik, türelmesen, mint ahogy éltél is, vártad a halált.
Hétfő reggel volt. Mielőtt kimentem etetni, szokás szerint benéztem hozzád. Mozdulatlan voltál, mint már egy hete. Kicsit megigazítottam a párnádat, megsimogattam az arcodat. Semmi sem látszódott rajtad, még az sem, hogy készülsz meghalni. Kimentem etetni, és a felénél járhattam, amikor úgy éreztem, be kell mennem hozzád. Rád néztem, és rögtön tudtam, hogy halott vagy. Itt hagytál! Elmentél, és hiába voltál közöttünk, hiába ölelt át a szeretetünk, te egyedül voltál, amikor a Nagy Útra indultál. Biztos, hogy ezt is te akartad így, hogy nekünk könnyebb legyen. Néztelek, és nagyon egyedül éreztem magam. Az űrt, amit magad mögött hagytál soha senki sem fogja betölteni.
Letérdeltem az ágyadhoz, és sokáig fogtam az óvó, vigyázó, féltő kezed…

…Már másfél éve, hogy elmentél. Azóta gondolatban sokszor álltam már az ”élet buszmegállójában”, gondolatban számtalanszor feltettem már neked a gyerekkoromban elhangzott kérdést: ,, Mikor jön már a busz?” És te mindannyiszor türelmesen válaszoltál: ,, Majd ezután.”
Anyukám, én türelmes vagyok, ahogy tanítottál rá. Csak várok, várakozom elszántan, és nem csüggedek, mert tudom, hogy sokáig, nagyon sokáig leszel távol.