Sólyom 2, 3, 4.

Második fejezet

Elizabeth egy halványkék ruhában állt a tükör előtt, miközben derékig érő haját összefonta egy szolgálólány, míg egy másik a ruha alját igazítgatta. A hátán szorosan összehúzták a fűzőt, majd a maradék szalagot masnira kötötték. Haja végébe hasonló szalagot kötöttek, mely egészen a földig lógott.
– Mars, Hádész. Szerintetek hogy áll?
Tette fel Elizabeth a kérdést a két kutyának, miközben a tükörben magát nézte, és néhány tánclépést tett, hogy lássa miként követi a ruha a lépteit.
Mars és Hádész azonnal felnéztek és hangos ugatással éljenezték a gazdájukat.
Elizabeth még csodálta magát néhány percig a tükörben, majd az ajtóhoz indult. Az ajtót kinyitotta, és a két kutyára nézett.
– Mars, Hádész. Gyerünk a helyetekre.
A két kutya kelletlenül kelt fel, hisz nem szerettek távol lenni a lánytól. Bár még csak pár évvel ezelőtt kapta őket nagyapjától, a kutyák csak őt imádták és mindenhova vele mentek.
– Hiszen tudjátok, ha vendég jön, nektek a helyetek az udvaron van.
A két kutya Elizabeth combjának nyomta az orrát, és bánatosan néztek a szemébe. Elizabeth elmo-solyodott, és megsimogatta a két kutya fejét, egyszerre. Mikor végzett megcsapta a két kezével egy-szerre a combját, jelezvén a kutyáknak, hogy itt az ideje indulniuk.
A nagy lépcső felé vették útjukat, mikor hangos léptekkel jött föl rajta apja egyik lovagja, és legjobb barátja.
– Siet valahova?
– A báró látni akar. Amint oda érek, megmondom neki, hogy már kifelé mész a kutyákkal. Mert ugye ki akartad őket vinni? Nehogy úgy járjunk, mint múltkor, mikor öt emberem kel-lett, hogy visszatartsa őket.
– Valóban kifelé megyek. De előtte még felmegyünk a falra megnézni, hogy mennyien köze-lednek.
– Arra nincs szükség. A legtöbb vendég már a táncteremben van.
Mondta a lovag, és tovább sietett a báró szobájához.
Elizabeth folytatta útját. A lépcső aljához érve bepillantott a táncterembe, ahol több kis csoportosu-lást lehetett látni. A férfiak a parkett közepén beszélgettek, míg feleségeik és leányaik az oszlopok takarásából figyeltek.
– Úgy utálom a tömeget.
Mondta Elizabeth, majd nyelt egy nagyot, és tovább ment.
A nehéz tölgyfa ajtót két lovag nyitotta ki neki. A kutyák szorosan követték, bármikor készen állva egy váratlan támadásra. Az udvart fáklyákkal világították meg, hogy az éjszakában hazaindulók kitaláljanak.
Elizabeth hátra sétált a két kutyával, és bezárta őket egy magas kőfallal körül vett kis udvarra. Az ajtó nyikorogva nyílt ki. Szerencsére csak ritkán kellett bezárnia ide hűséges társait.
– Most pedig menjetek be. Amint vége az ünnepégnek értetek jövök, és felmegyünk aludni.
Mondta mosolyogva Elizabeth, majd megsimogatta a kutyák fejét.
Elizabeth még egy percet állt a csukott ajtó előtt, és várta mikor kezdenek rá kutyái a fülsüketítő vonyításra. A kutyák hamar vonyítani kezdtek.
– Na, ez így fog menni egész éjjel. Legalább tudni fogom, hogy még a helyükön vannak.
Motyogta Elizabeth, csak úgy maga elé, mint egy megnyugtatva magát, hogy úgysincs más válasz-tása.

Elizabeth visszasétált a várhoz, mikor egy hintót pillantott meg. A hintóból egy hasonló alkatú férfi szállt ki, mint az apja. Majd egy hölgy követte. Elizabeth felismerte a hölgyet, és megállt az ár-nyékban.

A hintó utasai sorban kiszálltak, majd vártak.
– Artúr! Azonnal szállj ki a hintóból. Az én fiam nem félhet két nyavalyás korcstól.
– Nem apámat támadta le az a két véreb és nem akarták letépni a fejét a helyéről.
– Örülj neki, hogy Gregory báró nem rontott az életedre. Megcsókolni egy olyan leányt, aki nem a hitvesed, ez kész botrány.
– Na de ha egyszer olyan csodálatos teremtés.
Artúr nagy nehezen kikászálódott a hintóból, de még mielőtt bement volna a kapun súgva fordult a lovaghoz.

Harmadik fejezet

Elizabeth jót mosolyodott magában az ifjú gróf viselkedésén. Majd visszagondolt arra az estére. A csókkal nem volt semmi baja, hiszen szüleit is látta már. A kutyái viszont teljes mértékben ellenez-ték.
Elizabeth úgy döntött, odalopózik a gróf háta mögé, és megijeszti. Levetette cipőét, és lábujjhegyen kezdett osonni. A kapuban álló két lovagnak intett, hogy maradjanak csendben.
A gróf már az aula közepén tartott, mikor Elizabeth utolérte.
– Szép estét Artúr!
Kiáltotta el magát Elizabeth.
Artúr ijedtében felsikított, és megragadta anyja kezét.
Elizabeth hangosan felnevetett az ifjú reakcióján, és nevetés közben a hasát fogta. Csatlakozott hoz-zá a gróf és a grófné is. Mikor végre alább hagyott Elizabeth nevetése, ami nagy erőfeszítésébe ke-rült, a gróf közelebb lépett hozzá.
– Isten éltessen gyermekem.
Két orcáján megcsókolta. Felesége követte példáját.
Artúr viszont távolságot tartott. A kutyákat kereste a kapuban, majd a lány háta mögött, de sehol sem találta. Végül Elizabeth – re nézett.
– Isten éltessen Elizabeth!
Meghajolt a lány előtt, és felajánlotta neki karját.
Elizabeth pukedlizett, de a felé nyújtott kart nem fogadta el.
– Azonnal követem magukat.
Ezzel a lendülettel Elizabeth leült a hideg kőpadlóra, és felhúzta piszkossá vált lábára a cipőjét.
A gróf és felesége a táncterembe indultak.
Mikor hallótávolságon kívül jártak, Artúr elfelejtette a protokollt, és rajongással nézte a lányt.
– Sokkal szebb vagy, mint emlékeztem.
Csúszott ki a fiú száján. De megakadályozta kezének, hogy betapassza száját.
– Te meg még mindig úgy félsz a kutyáimtól, mint más a tűztől, vagy, hogy pokolra jut.
Elizabeth elmosolyodott, és felemelte tekintetét Artúr arcára.
– Nem segítenél felkelni?
– Sajnálom.
Artúr átfogta Elizabeth derekát, és talpra állította. Mikor a lány már magától is meg tudott állni el-vette kezeit karcsú derekáról, és felajánlotta neki karját. Elizabeth boldogan elfogadta, és együtt sétáltak be a táncterembe.
A báró már türelmetlenül ült az emelvényen, bal oldalán feleségével.
Mikor Elizabeth és Artúr megjelentek az ajtóban a jelenlévők tapsolni kezdtek. Artúr óvatosan el-engedte a lány kezét, és hagyta, hogy egyedül menjen oda aggódó apjához.
Elizabeth végig sétált az egyre hatalmasabbnak tűnő tánctermen, míg végül elérte a három lépcsős emelvényt. Anyjára nézett, és megvárta, míg bíztatóan rá mosolyog. majd felemelte szoknyája alját, és fellépet az első lépcsőfokra.
A fiatal katona sietett segítségére, akit kora délután legyőzött kardforgatásban. Megragadta a lány könyökét balkezével, jobbal átölelte derekát, és hagyta, had támaszkodjon rá. Elizabeth oldalra for-dította fejét, lássa ki sietett a segítségére. Mikor felismerte rámosolygott, majd fellépett a három lépcsőfokon. A katona észrevétlenül eltűnt mellőle, és visszaállt az emelvény mellett alkotott sorba.
Elizabeth gondolatai a hibátlan és esésmentes bevonulás körül jártak, mikor a jelenlévők elé járultak, és mindenki elmondta a jókívánságát, majd a mellette felállított asztalra tette ajándékát. Tisztában volt vele, hogy a kisebb dobozokban ékszerek lapulnak, a magasabbakban fejdíszek lehetnek, míg a nagyokban valamilyen ritka ruhaanyag, vagy már megvarrt ruha.
Oldalra fordította fejét, és megnézte az ifjú katonát, aki segítségére sietett, mielőtt idén is orra esett volna. A katona kötelezettség tudatosan állt az emelvény mellett, és közben a tömeget figyelte, mintha bárki bármikor fegyvert ránthatna, és a báró ellen fordulna.
Visszafordulva látta, amint Artúr családjával jön, és mondja el jókívánságát. Artúr felegyenesedett, és kihúzta magát, miközben a báró végig mérte.
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy elmondjam, nem csak a lányodat jöttünk ünnepeljük. Hanem egyben meg is kérném lányod kezét.
Artúr kijelentésére Elizabeth arcáról eltűnt a mosoly, és falfehérré változott. Majd visszaemlékezett ma délután mondott szavaira.
Elizabeth nem várta meg, hogy apja válaszoljon Artúr kérésére. Felállt a székből, és amilyen gyorsan csak tudott, futni kezdett a kijárat felé. Tüdeje égett, lábai alig akartak engedelmeskedni.
Az ajtóban azonban beleütközött egy későn érkező ifjúba. A hírtelen ütközéstől néhány bizonytalan lépést tett hátra, és megragadta a lány két karját, hogy megtartsa.
– Sajnálom.
Mondta Elizabeth, mikor szóhoz jutott, majd anélkül, hogy ránézett volna az idegenre, tovább sza-ladt és kiment a nehéz tölgyfaajtón.

Negyedik fejezet

A teremben döbbent csönd volt amikor Elizabeth kirohant, majd az ifjúba ütközött. Több nő és ha-jadon is felsóhajtott, mikor meglátták az ifjú férfias vonásait, szőke vállig érő haját. Aztán, mikor tekintetét visszafordította a teremben lévőkre, hírtelen legyezők susogása töltötte meg a levegőt.

A terem végében Gregory báró felállt és odaszólt az idegenhez.
– Kit tisztelhetünk önben uram?
Az ifjú felemelte tekintetét, majd egy pillanatra elgondolkodott.
– A herceg üzenetét hozom.
– Akkor haljuk, mit mond a mi nagy urunk.
– Ezt a dobozt küldette velem, de csak Elizabeth kisasszony kezébe adhatom.
– Leányommal az imént találkozott, midőn elkapta kifelé menet. Hozd ide, és tedd a többi ajándék közé.
– Inkább megvárom, míg visszatér. Csak az ő kezébe adhatom a dobozt.
– Ahogy gondolja uram.
Adta be végül a báró a derekát.
– Menjünk át a szomszéd terembe, és üljünk le enni. Elizabeth bizonyára nemsokára visszaér.

Elizabeth hátra rohant a kutyákért. Feltépte az ajtó zárját, majd térdre esett és várt. Maga sem tudja, hogy mire vár. Mars és Hádész örömükben bökdösték és nyalogatták Elizabeth arcát.
Elizabeth lassan felállt a kihűlt földről. A virágos kert felé vette az irányt, amit édesanyja mindig sok szeretettel gondozott és rendszeresen ültetett bele újabb virágokat.
A két kutya boldogan rohangált Elizabeth lába körül.
Elizabeth összefonta karjait maga előtt, és végig azt ismételgette, amint Artúr megkéri a kezét. Csak az ő arcát látta maga előtt. Nem tudta, hogy mit tegyen, csak abban volt bizonyossága, hogy Artúr nem lehet a férje. Még a férj gondolatától is kirázta a hideg. Hiszen, nem képes arra, hogy a szalon-jában üljön és naphosszat a hímzései fölé görnyedjen. Képtelen lenne ara is, hogy csak álljon férje oldalán, mosolyogjon vagy bólogasson.
Észre sem vette, hogy már a várfalon kívül jár. Nem is emlékezett, hogy bárki is hozzá szólt volna, vagy vette volna a fáradságot, hogy figyelmeztesse. Megfordult, majd az ú szélén álló hatalmas tölgyfa alá ült. Hádészt és Marsot kereste a sötétben, de nem látta, a két kutya fekete bundája bele-olvadt az éj sötétjébe.
– Bizonyára a folyóban fürdenek.
Mondogatta magának, mintegy megnyugtatásképpen.
Fejét a tölgyfa törzsének döntötte és megpróbált a hűvösen fújdogáló szélre koncentrálni.