Sólyom – I fejezet

Első fejezet

Két folyó találkozásánál egy zord külsejű zömök kőfal emelkedett, elrejtve a kíváncsiskodók elől a szivárvány színeiben pompázó kertet. A kőfallal körül vett vár inkább egy erődre emlékeztette az oda tévedőket.
A várfalon túl Szolgálók serénykedtek. Székeket és asztalokat cipeltek egyik helyről a máikra, úrnőjük irányításával. Szolgálólányok szedték tele kosaraikat rózsákkal, tulipánnal, és szegfűvel. A színes csokrokat vázában az asztalok közepére állították, hogy még az ünnepség előtt betöltse a termet a virágillat.

– Elizabeth. Elizabeth, merre vagy?
Kiáltozások sora töltötte meg a várat és a kertet is. Szobalányok keresték az ifjú leányt. Bár úgy tűnt, a föld nyelte el.
– Hol van ez a lány már megint!
Mérgelődött a báró, miközben lányát kereste.

Elizabeth a vár mögötti gyakorló pályán volt. Lovagok álltak a pálya két oldalán, miközben az ifjú hajadon karddal és pajzzsal a kezében küzdött ellenfele ellen. Mozgását nehezítette földig érő ruhája, de még így is gyorsabbnak bizonyult, mint a katona. Elizabeth egy gyors mozdulattal a katona háta mögé került, és kardja élét a hátához tartotta.
– Ismét ön nyert kisasszony.
– Rimánkodj az életedért.
– Amit csak kíván tőlem.
Felelte a katona, és térdre esett előtte. A nap elhomályosította látását, de még így is látta a lány arcát, és szájának fölfelé kunkorodó ívét.
– Légy a feleségem.
A csatatér körül hatalmas hahotázás kezdődött, a katona pimaszságára.
– Neked adom kezem, mihelyt képes leszel legyőzni asszonyodat. Addig csak álom maradok a számodra.
– De még milyen édes álom.

A távolba hallatszódó nevetés megütötte a báró fülét. Azonnal tudta, ahonnan a kacaj jön, ott találja leányát is. Mivel a nap magason járt, tudta, hogy katonái gyakorlatoznak éppen.
A gyakorló térre érve örömmel töltötte el a látvány, hogy leánya ismét győzelmet aratott. Abban biztos volt, hogy a térdeplő katona nem hagyta magát. Hiszem hetente pár alkalommal kihívta egy párbajra, hátha egyszer szerencséje lesz és legyőzi a lányt. Lány létére jobb kardforgató volt, mint sok katonája. Ilyenkor áldotta a sorsot, hogy két évtizeddel ezelőtt már elkergette innen a barbárokat. Azóta is béke honolt a környéken.
– Légy a feleségem.
A báró erre a kijelentésre kardjához nyúlt és a küzdő térre indult, hogy kivághassa katonája nyelvét. Ám hallotta amint lánya kiadja az útját.
– Neked adom kezem, mihelyt képes leszel legyőzni asszonyodat. Addig csak álom maradok a számodra.
– De még milyen édes álom.
A báró visszatette hüvelyébe a kardot. A tömeg szélén csendben meghúzódott és figyelte a fejleményeket.
– Van még valaki, aki megpróbál legyőzni?
Kiáltotta el magát Elizabeth.
– Igen. Van egy bátor jelentkező, ha én megfelelek.
Kiabált a báró. Szétnyílt előtte a tömeg, és meglátta izzadt és portól piszkos leánya bájos arcát.
Elizabeth megfordult az ismerős hang hallatán. Mosolya egyetlen pillanatra sem lankadt.
– Hiszen tudod, papa, hogy rád sosem emelném kardomat.
A báró elmosolyodott lánya szívmelengető válaszán.
– Akkor most indíts mosakodni, mert ilyen állapotban még sem fogadhatod a vendégeket.
– Nem is értem, miért kell ünnepséget tartani, hiszen minden évben van az embernek születésnapja.
– Majd meg tudod, az ünnepségen. Már ha megéljük, hogy rendbe szeded magad addigra.
– Igen, papa.
Elizabeth bánatosan, de elindult, hogy eleget tegyen apja kívánságá-nak.
– Háromszoros hurrá a győztesnek. Hipp – hipp…
– Hurrá! Hurrá! Hurrá!
Zengték hangosan a lovagok és katonák baritonjukon. Elizabeth megfordult, összezárta sarkát, és egyenes háttal meghajol, megköszönve a elismerést.
– Elizabeth?
– Igen, papa?
Egyenesedett fel Elizabeth.
– Nem feledkeztél meg valamiről?
– Mars, Hádész hozzám.
Két hatalmas termetű kutya rohant Elizabeth felé. Mikor utolérték, két oldalára igazodtak és együtt távozott a kis csapat.