Sose múló emlék

Az üres elhagyatott utcán csak két ember sétált. Késő este volt. A csillagok mindennél fényesebben beragyogták az utca macskaköveit. A fény visszatükröződött a tó vízén. A fiú és a lány elindultak egymás felé. Lassan és óvatos léptekkel, de mégis magabiztosan haladtak egymás felé. Amint a fiú a lány közelébe ért, lassan megragadta a lány kezét és simogatni kezdte. Majd szépen óvatosan átkarolta a lányt és megölelte. A fiú érzelmeiből csak úgy áradt a szeretet, ölelése ezernyi forró csók érzésével hatott a lányra. A csillagos ég alatt a két fiatal ajka először forrt egybe. Régóta ismerték egymást, de tudták ez volt az a pillanat aminek meg kellett történnie. Csak ők ketten és a csillagos ég. Szerelmes ölelésük felejthetetlen volt és örökké emlékezetes mindkettőjük életében. A levegő izzott a szerelemtől és a boldogságtól. Úgy álltak ott egymást ölelvén mint akiket örökre összeforrasztott a sors. De egyszer csak ez az egyszeri és felejthetetlen pillanat elmúlt és mint egy szertefoszlott álom tűnt el az éj sűrűjében. A lány sírva ébredt föl, könnyes szemekkel, érezvén, hogy mindez csak egy álom volt. Álom de azok közül is a legszebb és legérzékibb álom. Mert sokszor egy ölelésben benne van minden, és egy csókkal átadja a másik a lelkét. A lány könnyes szemekkel feküdt vissza aludni tudván, hogy ez csak egy képzeletbeli valóság volt, olyan amely az álmaiban él tovább már csak, hisz a múlt megálmodása nem hozza vissza a múltat. Soha többet nem gondolt arra az estére avval a fiúval, se az álmaiban se a valóságban. Csak a jövőnek élt és csak arra figyelt maga mögött hagyva az emlékeit.