Sötét

Meztelen talpam alatt jéghideg csempe. Süket csend lehel baljós némaságot füleimbe, körbevesz és átölel. Lassan lépek kettőt, hármat, négyet, s parkettát érek. Fényt szomjaz minden porcikám nappalink küszöbét átlépve, kezeimmel ügyetlenül tapogatom az üres falat; sehol egy kapcsoló. Hátranézek, és szemben ül velem. Két kezét mozdulatlanul nyugtatja a fotel karfáján. Engem néz. Pontosabban inkább csak felém. A kintről beszűrődő enyhe derengés ellenére sötét árny marad a szürke garnitúrán. Fekete bútorok tornyosulnak messze fölém, természetellenesen magasan, szinte áthajolnának fölöttem, hogy egymás fülébe súgjanak titkokat. Mintha az acéllá dermedő idő állta volna útjukat, valamikor nagyon régen.

Egy árva gondolat sem úszik át koponyámon. Se hang, se szín, csupán nyers inger minden. Hideg, száraz és viszolyogtató feketeség. A várakozás bűze lengi át a hőmérséklet nélküli levegőt. Egyedül kavarom fel. Lábaim a konyhába visznek. Az ablakon túl valahol ott fekszik kint a világ. Ott kellene elterülnie, lent, a betonon, a parkoló betonján, a kocsik között, a fű közt, ott kellene suhannia a kocsiknak, bolyongni az embereknek. Minden eltűnt, mindent beszippantott a végtelen űr. Én bolyongok élőhalottként mindenki helyett, egy klausztrofóbiás álomba zárva.

Visszalépdelek az előszobába. Homokhoz ér a lábam, beborítja a padlót. Keresztülmegyek rajta, és egy hálószobába érkezem. A nyitott ablakon át besüvít a jeges éjszaka szele. A függöny mozdulatlan, mintha csak egy másik idősíkot képviselne ebben a téren kívüli atmoszférában. Egy hatalmas, statikus rácsként terül el a fekete ablakkeret előtt, egy szürke fénynyalábot enged be magán át, ami el sem éri a durva deszkapadlót, hamar szétfolyik az árnyas éterben. Lomhán megfordulok, a nappali felé közeledem lomhán és üresen. A számítógép világító monitora előtt egy kis tócsa fénylik. A neonos derengés higanyossá teszi látványát. Nehéz cseppeket hullajt a padlóra, az íróasztal alá. A cseppek gurulnak, gurulnak, s hozzám érnek végül, hogy a lábaim előtt heverjenek tovább. Felismerem bennünk a könnyeit. Sok éve volt már, nagyon sok. Talán több száz is meglehet.

Tűz ég a szőnyegen, átlátszó, mint az üveg, retteg ő is, hogy meg ne zavarja a négy fal sötétjét. Csont ég alatta, perzselődik, mozdulatlanul elég, nyoma sem marad. Füsttelen, nem roppan, ó, dehogy. Borzasztóan, borzasztóan súlyos ez az egész. A levegő, a falak, a bútorok, az üres fotel, a könyvek, az elhullajtott betűik, minden, minden.

El akarok menni innen!

Vihognak, nem tudom, merről, mindenfelől, és nincs ajtó, nincs vészkijárat, kívül csak a lámpák, a hideg szél, és még a rács is ott van… Csak a lámpák, azok az oszlopok… Ócska, patinás patetizmussal tornyosulnak, ők, a semmi büszke urai, egy nyomasztó parthenon kopott pillérei, és most vihognak, méltatlanul köpködnek befelé, s nyáluk, az a gúnyos nyál mind szétfolyik, szét az árnyas éterben. El akarok menni innen.
Kezdek érezni, zakatol a mellkasom, kezdek izzadni, kezdek összeroppanni a mázsás súly alatt, és a tüdőm ég, perzsel, combjaim bár zsibbadnak, de megyek, és remegek, és a kamrába nyitok.

És megfogja a vállamat.