Status quo

Mindenki meglepődött, amikor a szervetlen dolgok bomlásnak indultak. Félénken szívtam a levegőből. Dögszag keveredett a rothadó fémével.
Addigra már mindenki beszerzett védőmaszkot vagy különféle orrcsipeszt, hogy el tudja viselni az iszonyatos bűzt.
Émelyegtem az éhségtől, mert már harmadik napja nem ettem. Kedd volt. Forró nyári délután. Csak arra vágytam, hogy magamhoz vehessek valamiféle meleg ételt.
A biztonságot adó lakás ajtaján kilépve még nem éreztem semmi különöset. Gyakran szagoltam a levegőbe, hogy felmérjem a bűz erősségét.
A sötét lépcső aljához érkezve megtorpantam. Aztán egy perc alatt rábeszéltem magamat arra, hogy mégiscsak kimenjek. Megnyomtam a nyitógombot. Az üveges ajtó addig a pillanatig vákuumként funkcionált, és felnyitásakor minden védelme megszűnt létezni.
A kintről betóduló szag erőteljes és szúrós volt; öklendezni kezdtem. Hogy mit, azt nem tudom. A négy nappal ezelőtti ételt. Talán.
Az első dolog, ami a szemembe ötlött az a kizárólagos gyalogos közlekedés volt. Sehol egy autó, motor vagy bárminemű jármű.
Szerencsére én csak a sarkon lévő étteremig mentem, így a – még most is megbízható- lábaimra hagyatkoztam. Az üzletemberek mellettem elegáns orr- és szájvédőkben siettek dolgukra, a hölgyek divatos, csillogó-villogó orrcsipeszekkel vagy arckendőkkel védekeztek a rosszullét ellen. Sokan meg is gazdagodtak a pár napja kialakult üzletágon. Ráadásul az emberek -minő hazafiság és dicsőség- csak honi termékeket vásároltak. Az importáláshoz szükséges járművek nem voltak adottak.
Elég furcsán néztek rám az utcán, hiszen rajtam kívül mindenkinek volt védőfelszerelése.
Én a szájon át történő lélegzés technikáját alkalmaztam. A sarokig csak kibírom -gondoltam.
Az étterem üres volt. Csak a felszolgálók lézengtek céltalanul az asztalok között. Fénytelenül csillant fel szemük, amikor megláttak. Óvatosan a pulthoz mentem. Az összes pincér szemében kapzsi vágy égett.
A pultnál lévő öltönyös férfi is furcsán mosolygott és figyelte minden rezdülésemet. Félve tettem fel az amúgy ez idáig megszokott kérdésemet.
– Kaphatnék egy baconos rántottát?
– Hol a pénz? Előbb a pénzt mutassa! -parancsolt rám az üzletvezető.
Megriadtam a váratlan kéréstől. Engedelmesen belenyúltam a zsebembe, ahova indulás előtt az aprót raktam, de csak egy amorf fémmasszát találtam helyette.
– Hah! Na látja, ezért mondtam! Kérem, távozzék! -hangzott a férfi meggyőző felszólítása.
Pénz nélkül és éhesen kullogtam haza a szüntelenül bűzlő utcán.

* * *

Szegény Robert bácsi temetésre mentek. Az halotti menet összes résztvevője könnyezett. Kibírhatatlanul marta a szemeket a levegőben terjengő szag.
A nagybácsi váratlan és érdekes halála mind a családot, mind az orvosokat megrázta A nyaki és kari ütőereket elzárta egy fémes, eldeformált anyag. A kémiai reakciók során szúrós, kellemetlen szagot tapasztaltak a doktorok. Robert bácsi az első, de nem az utolsó páciense volt annak a kórháznak. Az elmúlt pár napban -csak ott- kétszáznál több sérült került ellátásra. A kezelt betegek 99%-a egy órán belül meghalt. A maradék 1% pedig fél óra elteltével.
A szakemberek mindaddig nem tudták mire vélni az eseteket, amíg autójuk helyett ugyanolyan bűzlő anyagot nem találtak, mint a pácienseken.
Se arany, se ezüst, se autó, se pénz. A státuszszimbólumok elveszni látszottak. A vásárolt szabadság a múlté.

* * *

A tökéletesnek tűnő védelem a szag ellen pusztulni kezdett. Mindenen áthatolt a bűz. Az összes kinyomott papírpénz azonnal elbomlott, ezért a fémérméket próbálták menteni.
A tudósok felfedeztek egy olyan technológiát, amellyel az egyes fém tárgyak egyes kémiai reakcióit lassítani tudták. Valami olyasmit kell elképzelni, mint az egyiptomi kultúrában a mumifikálás. Csak ebben az esetben a szag állandósult. A fizetőeszközök bűzlöttek, mint a többnapos holttest. A lassú rothadást nem tudták megállítani.
Az emberek hamar hozzászoktak a pénz szagához. Hiszen muszájból könnyű elfogadni a rosszat. Feltéve, ha úgy állítják be: nincs más megoldás. Így hamar alábbadtak az emberek annak reményében, hogy az elért pozíciójuk nem dől meg.
Csak azt voltak képtelenek felfogni, hogy az értékeik -akárcsak idáig- rohadtak.

* * *

A konzervált autóban ülve alig bírtam elviselni a gazdagok szagát. Az utcán már messze elkerültem a pénzesebbnek tűnő embereket. A hajléktalanok is akaratlan fintorral az arcukon húzódtak arrébb, ha egy jómódú urat, vagy hölgyet láttak közeledni.
Status quo. Az értékrend maradt a régi, csak a színvonala csökkent, de nagyon.

De végül is tévedni emberi dolog.