Szabadság

Mindig is tudtam, hogy az élet egy börtön az emberiség számára.Halandó lelkek testbe zárva, amik az idő múlásával megöregednek. A gyermek megszületik, a vén meghal.
Sosem törődtem népemnek hasonló eseményeivel: mi örökre itt ragadtunk. Hiszen az elfek ideje végtelen.
Mostanság gyakran töltöm az időmet azzal, hogy a Kevarl falu lakóit figyelem. A legmeredekebb dombon szoktam állni, vagy térdelni. Sűrű növényzet vesz körül mindenütt, még a fejem fölött is csak egy két napsugár hatol be a lombok között. Egy órával ezelőtt, csupán egy ágacskát hajtottam félre a kezemmel, azt, amelyik igazán zavart a nézelődésben. Most már az alkarom egész részét használva egy vastag ágat oldalra tolva néztem. Néztem, ahogy összegyűlnek.
Néztem, ahogy zokogó arcok sokasága áll a tömegben. S néztem, ahogy a földbe teszik társukat, óvatosan, lágyan, örökre.
Fejemet lassan hátra húztam, s résnyire szűkítettem a szememet. Egy fehér köpenyes alak lépett ki közülük, két karját felemelve fordult a lakókhoz. Minden bizonnyal szólni kívánt hozzájuk. Közelebb hajoltam, bár nem is kellett nagyon, így is mindent tisztán hallottam.
– Barátaim, Társaim. – rövid szünetet tartott – Az élet nem mindig ad számunkra. Néha elvesz, néha teremt. Legutóbbi küzdelmünk során, az ádáz Clitonokkal kellett megküzdenünk. Sok bátor fivérünk szállt harcba velük, nem félve a haláltól sem. Sokan mentek, de kevesen tértek haza.- A hangjába keserűség, és fájdalom vegyült.Lenézett a földön nyugvó férfi élettelen testére.
– S most, itt fekszik előttünk, Dymar. Oly sok éven át vezetett minket, s mentett meg minden csapástól, támadástól s kínoktól. Nem törődött semmivel. Mindig kész volt kockáztatni értünk. Egyesítette népünk törzseit, s neki köszönhetjük, hogy most itt vagyunk. – A hangja minden egyes szóval hangosabb, s határozottabb lett.
– Mi, Lírek, sokat köszönhetünk neki. Mikor apja, Prosier átadta neki törzsünk irányítását, nem voltunk benne biztosak, hogy akkoriban, oly ifjúként képes lesz-e irányítani minket. Most viszont bánhatjuk akkori tetteinket. Még is, büszkén gondolunk vissza rá, s most büszkén engedjük elmenni. Utolsó szavaimmal búcsúzunk tőle, a Mi igazi, s örök urunktól. Az Istenek óvják őt… – Felnézett az égre, majd mindkét kezét oldalra engedte, és lassan elindult befelé a házak közé.
Az emberek nem tettek semmit. Csupán a földet nézték, s egy hölgyet, aki csöndben könnyeit hullatta.
Tudtam, hogy Dymar felesége az. Hosszú,hullámos szőke haját lágyan ringatta a szél, egy-két tincset az arcába fújva. Kezét egy ifjú gyermek vállán nyugtatta, aki csak egy fekete rózsát tartott a kezében.
Barna haja olyan színű volt akár a tölgyek kérge, hullámos volt akár csak anyjáé, s fiatal arcán látszott a fájdalom. Feltűnően gyönyörű szemei voltak. Sötét, de vad, mint a gesztenye színe.
Az apját nézte, de nem sírt. Nem teljesen értette még meg a történteket. Bár lehet tévedek. Még egy pillantást vetettem a fiú arcára.
Úgy gondoltam, eleget láttam a gyászoló nép fájdalmaiból. Az ágakat lassan elengedtem, s azok halkan surrogva vissza kerültek eredeti helyükre. Felálltam, majd megfordultam, s elindultam lefelé a dombról. Kissé omladozott a föld, a talaj száraz volt. Nagy por felhőt kavartam mire leértem, s egy utolsó lépéssel már a fűbe voltam, a fák árnyéka alatt. Bevetettem magamat a bokrok sűrűjébe, s csak mentem egyenesen. Nincs szügségem ösvényre. Ösztönösen hazatalálok.
Néha áldom a sorsot, hogy tündeként élek. Alig veszítünk el valakit a népünkből, hiszen mindannyian az erdők lakói vagyunk, ráadásul örök életűek. Illetve majdnem. Nem tudom pontosan milyen idős tündék léteznek, s hol, de az biztos, hogy több ezer, tízezer, s még több év áll egyesek mögött. Mi szinte alig veszítünk el szeretteket. A háború sem ismert számunkra, többnyire a békét kedveljük. Legalább is a népem többi tagja.
De ahogy most belegondolok, eszembe jut, hogy nekem nincs mit elveszítenem. A szüleimet sosem ismertem, nem is tudom honnan kerültem ide. Persze, akik felneveltek engem, teljes odaadással tették. Barátok címén pedig a lista elég gyatra. Hiszen, mint már mondtam: kitudja honnan kerültem ide. A többi velem egykorú tünde nem szívesen barátkozik velem. Szerintük túlságosan is eltérek a normálistól. Nem értettem, s még ma se értem, miért lennék másabb mint ők. De ettől függetlenül, sose próbáltam meg velük kapcsolatot teremteni. Mindig is kedveltem a magányt, s ez ma is így van. Az erdőben élő állatokban, s lényekben találtam meg a magány gyógyszerét. Ők látnak engem, s én minden egyes darabját, lényét úgy szintén.
Gondolkozásom közben egy faágnak csapódtam, s a hajam beleakadt. Óvatosan leszedtem, vigyázva az ág épségére. A fák most bontogatják rügyeiket, pedig már egy hónapja elkellett volna kezdeniük. A meleg túl nagy volt ahhoz, hogy még csak most kezdjék el. Az egyik rügy megmozdult, s halvány kék szirmait vissza húzta egy kicsit. Kezdtem aggódni. Bár tudom semmi szügség rá, de mégis furcsa, nem így szokott kezdődni a növények előbújása. Kezemmel hátra simítottam a hajamat egy kicsit, de nem teljesen, ahhoz túl hosszú volt. Még egy pillantást vetettem a virágzó ágra, majd tovább mentem, befelé az erdőbe. Felugrottam egy kidőlt fatörzsre, s körbe néztem, a fák teteje felé bámulva. Egy tölgy fa legtetejéről vigyorgó arc bámult le rám. Nem is kellett hunyorítanom, rögtön felismertem benne Kazeria személyét. Rövid, kócos haja most is az ég felé meredezett.
Arca hosszú, finom vonásokkal volt tele. Szinte majdnem tökéletes volt, még úgy is, hogy nem kedveltük egymást.
Az arcáról így is leolvasható volt, hogy látta amint a növényekért aggódok. És ez örömmel töltötte el. Elfordítottam az arcomat, majd leugrottam a fatörzsről. Semmi kedvem nem volt most Kazeria örökös bántásait hallgatnom, így elindultam ismét egyenesen, befelé.
Nem jött utánam. S ennek nagyon örültem. Azóta gyűlöl, amióta egyszer mikor még gyerekek voltunk, találtunk egy griff fiókát. Jó páran hússal etették, mint Kazeria is. Eleinte azt gondoltam, természetes hogy ezt adnak neki, hiszen ez táplálja. De én megpróbáltam egyszer, hogy egy szelet húst a Raidi nevű növénnyel körbetekertem, s úgy adtam neki oda, ezzel ízesítve a húst, még finomabbra, ízletesebbre. Ezt a mai napig is használom, akárki számára. És a griff madárnak ízlett. Sőt mi több gyorsabban kezdett nőni, s napról napra erősebbek lettek a szárnyai is, így nem sokkal az etetése után elrepült a hegyek felé. Szerintem ez a növény érdekes, erősítő hatással bír, és a levelét egyszerűen is el lehet rágcsálni, télleg ad egy kis erőt. Kazeriának nem tetszett, hogy a griff madár ilyen hamar kirepült a fészkéből, azaz tőlünk. Engem okolt miatta. És véglis igaza is van. Akkor eléggé a lelkemre vettem. De most már belegondoltam, s így jobb a griffnek is. A fajtársai között lehetett minél hamarabb, ahol megtanulhat vadászni és élni, szabadon.
Elmosolyodtam, vissza gondolva rá, milyen jó érzéssel töltött el, mikor láttuk elrepülni.
A fák kezdtek sűrűsödni, de én csak mentem. Aztán halvány fény hatolt át közüttük, s a törzsek egyre ritkábbak lettek, a fény pedig egyre több. Zöld fény. Világosabb lett, s egy lépéssel beléptem Mathier erdei városába. Az otthonomba.Körbe néztem. Hajnal óta semmi változás nem történt. Nem lehet teljesen belátni a várost, de a legmagasabb pontját igen. Az egészet fák veszik körül, kör alakot formálva a város köré. Felnéztem. Rengeteg fény hatol be mindig, mivel fent a város közepén nem teljesen nőtték be a fák lombjai.
Elindultam lefelé, megérintve egy egy bokor ágát. Az egyikből apró méhek hangos zümmögéssel jöttek elő, tovább szállva egy másik bokorra. Utánuk néztem, közben mentem lefelé. A fák gyökerei lépcsővé formálták a talajt az idők során, megkönnyítve számunkra a közlekedést. Igen hálásak voltunk nekik ezért is.
Ahogy közeledtem, már nem egyedül voltam. Elősször csak egy tünde gyermek ugrált egy kis madár után. Megse botlott, pedig elég gyorsan futott termetéhez képest, és csak a madarat nézte. Már a lépcsőről hallottam az ismert dallamot. Hovari, az idős tünde úr, mint mindig, most is sípján játszott. De nem akárhogy. Gyönyörű, fülbemászó muzsikája mindenkit megnyugtató érzéssel fogott el. Szinte érezni lehetett, ahogy a levegő is táncol körülöttünk, a zene ritmusára. Magamba szívtam az érzést, és ezzel feltöltődtem.
Ott ült, a szépen faragott székén, mindkét lábát a szék alá csapva. Ősz, derekáig érő haját össze fogta két levél fonattal, mint általában mindig. Hosszú,fehér,térdig érő köpenye amit egy indákból készített övvel fogott össze a derekán, most is teljesen simának tűnt, egyetlen gyűrődés nélkül.
Halvány mosollyal sétáltam Hovari úr felé, minél csöndesebben, nehogy félbeszakítsam a zenélésben. Teljesen fölöslegesen, ugyanis egy utolsó fújással, befejezte, s felállt a székéről. Megálltam előtte, s egy biccentéssel üdvözöltem s ő viszonozta. A vállamra tette a kezét, s mosolyogva szólított meg.
– Merre jártál, gyermekem? Nem túl gyakran jársz felém mostanság.- rekedt hangja most kedvesen csengett számomra.
– Igazán nem akarom megbántani Hovari úr. Mostanában a Kevarl falu életét figyelgetem, s próbálom megérteni az emberi élet értékeit, s a csalódásokat melyek őket érik.- lenéztem a földre, s kissé elfordítottam a tekintetem.
– Ugye tudod, Ned'rila, hogy ha nem vigyázol nem csak magadat, minket is bajba sodorsz. Az emberek nem érnek ennyit. Hisz mi se érünk számukra semmit se.- elengedte a vállamat, majd felé fordultam.
– De, Hovari úr. Én azt hiszem ők nem vesznek észre minket. Az ő életük sokkal bonyolultabb, s nehezebb mint a miénk. Minden nap elveszítenek valamit. Persze történnek jó dolgok is, de azokkal együtt jár a rossz. Nem jó érzés így látni őket.- szomorúan néztem oldalra.
– Miért foglalkoztat ez téged ennyire? Figyelj rám kérlek – majd kezét átnyújtotta a vállamhoz, s lassan noszogatni kezdett – ha mi mindig a rosszat keresnénk mindenben, sose lenne nyugtunk az életben. De ettől függetlenül ne gondold, hogy nekünk könnyebb az életünk. Mindannyiunk számára eljön az a nap, amikor rátalálunk a bennünk lakozó erőre, s az irányítja majd az életünket, a lényünket, minket magunkat. A te időd is hamarosan eljön, hiszen a veled egykorú társaid is most bontakoznak ki. Nem ilyesztegetni akarlak, csupán felkészítésként mondom, utána más lesz az életed. Talán te magad is más leszel.- rám nézett.
Elgondolkodtam ezen, s rögtön kérdések halmaza merült fel bennem.
– Te megtaláltad magad?- fordultam felé.
Egy pillanataig habozott s felemelte a fejét, a szemeit a magasba emelte.
– Igen, meg.- egy pillanatra nem szólt semmit, majd felém fordult, s láttam, hogy valami megváltozott a tekintetében. Látta rajtam, hogy észre vettem, így rögtön egy mosollyal próbálta a helyzetét javítani.
– De annak már 2000 éve. Akkoriban magam is csatlakoztam a tünde seregek harcosaihoz, megvédeni az uralkodóinkat, s persze az erdő minden lakóját. Abban az időszakban veszélyben volt a népünk. Az embereket becsapták, s aljas módon ellenünk fordították, azok pedig egyesítették minden részüket, s felbolygatták az erdők minden egyes zugát. Nem volt választási lehetőségünk, el kellett hagynunk az addig védelmet jelentő erdei házainkat. Akkor még fiatal tündének számítottam, annyi idős lehettem mint te, de akkor már szügség volt az ifjakra is. Nekünk kellett kimenekíteni a tünde hölgyeket, a gyermekeket, s elvezetni őket a hegyek falai közé. A barlangok jelentették az egyetlen menedéket számunkra. Elkeserített, hogy nem tudok többet tenni. Láttam, hogy egyre kevesebben térnek vissza, s népünk egyre fogyatkozik. – leült egy kidőlt fatörzsre, majd a kezével a barázdákat simogatta.
Tenni akartam valamit. Viszont a háborút nem folytathattuk. Akkor egyszerűen elvesztünk volna.Az emberek viszont nem. Ők többen voltak, már akkor is. Mint tudod, örökké élünk, ha nem háborgatnak minket. De a háború olyan szenvedés számunkra, mint mikor az emberek elveszítenek valakit. De persze, maga a háború ezzel jár, bármilyen népről legyen is szó. – szünetett tartott, majd elfordult tőlem, s az egyik házat nézte.
– De… akkor nem értem, miért kell háborúznunk. Mért nem lehet az emberi nép és mi a tündék, egy szövetség? Hiszen alig van különbség közöttünk. – gyorsan elhallgattam, mert Hovari úr a szemembe nézett, s harag jelent meg a tekintetében. Rájöttem, hogy amit mondtam, egyáltalán nem volt igaz. Az emberek sosem lennének képesek elfogadni minket. Teljesen, teljesen mások vagyunk mint ők.
-Nem tudom mi lett volna, ha ez megtörténik. Talán jobb lenne. Talán nem. Vissza térve a kérdésedre, végül az erdők hozták meg számomra a válaszokat. Felkutattam azokat, ahol még nem jártak emberek, és ezért rengeteget kellett utaznom. Emlékszel Ynara-ra, a sólymomra? Ő kisért el arra az utamra is. Csak vele mentem, hiszen a társaim harcolni maradtak. Miután elindultam, belém vágott a bűntudat, hiszen itt hagytam őket, de reménykedtem, hogy valamit találok majd ami segíthet rajtunk. Csak mentem, s kerestem. Hogy mit azt nem tudom pontosan. Egy napon egy tisztásra értem, ahol kevesebb volt a növény, viszont a fű dús és friss illatú. Vízesés zúgását hallottam, és rögtön meg is találtam.
Már elég hosszú ideje mentem, és gondoltam megpihenek egy kicsit, így leültem a kövekre, s hallgattam a víz csobogását. Hirtelen egy szellő csapott meg, s halk suttogást hallottam, amint a nevemen szólítanak. Körbe néztem, de senki se volt ott rajtam kívül. Mire vissza néztem a vízre, egy női alak vált ki belőle. A teste vízből volt. Ahogy bámulattal tekintettem rá, a kezét felém nyújtotta, s az is ugyan csak vízből volt. Kissé tátott szájjal lassan elindultam felé, leléptem egyenesen a vízbe, s a tenyeremet az ő víz kezébe tettem. A kezem nedves lett. A hölgy hátra döntötte a fejét, majd a haja hullámokban kezdett csapkodni minden felé. Lassan süllyedni kezdtem, a víz magába szívott, s nem tudtam menekülni. De nem is akartam. Hagytam, hogy elnyeljenek a habok. Végül a sziklákon ébrettem fel, vizes testel. Nem emlékszem mi történt az alatt az idő alatt, amíg fel nem ébredtem. De valami megváltozott. Éreztem a vizet. Már mint, nem úgy hogy az illatát, vagy hogy vizes vagyok. Hanem, magát a vizet. Minden egyes cseppjét. És attól a pillanattól fogva az én lelkem, elemem a víz. Persze, ma már ritkán használom, csak egyszerű dolgokat könnyítek meg vele, de régen örömmel töltött el, ha használtam. Ma már természetes számomra. – elmosolyodott, s mindkét kezével a fát fogta.
– Tehát ezért is szeret annyira zenélni mindig? A víz hangját próbálja életben tartani magában? – bár kérdés formájában tettem fel, mégis tudtam, hogy ez a válasz.
Felállt, majd a kezét a vállamra tette.
– Kezd el végre az értékeket keresni magadban, s ne mindig a rosszat. Az élet nem mézes sütemény, de akadnak olyan dolgok benne, amit semmi sem helyettesíthet.Csak meg kell őket találni. – azzal elengedte a vállam, megfordult, s ezzel ott hagyott gondolkozni. Még néztem egy darabig, ahogy felmegy tölgyfájának szépen kialakított lépcsőjén, s le ül egy kiálló törzsre, majd előveszi hangszerét, és újra belekezd a már ismert muzsikába.