Szabadulás

Károly meglepő módon merevedést érzett, mielőtt leugrott volna a toronyból.
„Talán hiba volt bevenni a drogot” – gondolta némileg tanácstalanul, ahogy az alant tátongó mélységbe bámult.
A névtelen szintetikus kábítószert az összevagdalt képű ukrántól vette, akitől néha egy kis füvet vásárolt eddig; de most valami komolyabbat kért. A sebhelyes arcú bűnöző olyan fickónak tűnt, aki saját anyját is megölné rongyos húszezerért – sőt, előtte meg is erőszakolná.
A Rozsdás névre hallgató kocsma legtávolabbi sarkában ültek egymással szemben a kemény padon, csak a kopott tölgyfaasztal húzódott meg kettőjük között.
– Hoztam anyagot – közölte a díler fülsértő akcentussal. – Egy nyolcadik kerületi laborban csinálták, de nem tudom, mi van benne.
– Figyelj ide, Péter – kezdte vontatottan Károly, de a nepper közbevágott.
– Pjotr – tudatta erélyesen.
Károly megvonta a vállát.
– Lesz…om – közölte tárgyilagosan –, és azt is, honnét van a cucc vagy, hogy mit csinál az agyammal! Olyasmire készülök, amit még sohasem csináltam, és kell valami, ami megkönnyíti a dolgot.
Az ukrán felvonta szemöldökét.
– Megölsz valakit cimbora?
Károly mélyen a drogárus szemébe nézett
– Igen – válaszolta szenvtelenül. – Az lesz a vége.
Pjotr felé tolta a csomagot.
– Ötvenezer – közölte szemrebbenés nélkül.
Károly a fickó ölébe hajította a bankjegy gurigát. Bőven meghaladta az ötvenezret, és az utolsó készpénze volt, de nem érdekelte – tudta, ahová indul, ott nem lesz szüksége tőkére.
Most meg állt a toronyban, ahol erekciója támadt, és ez nevetséges színezetet adott nekibuzdulásának. Remélte, hogy Pjotr nem valami olcsó Viagra-utánzatot sózott rá; lelki szemével látta, ahogy fekete zsákba gyömöszölik, miközben látványos kidudorodás jelzi ugrás előtti gerjedelmét. Valahogy ettől még a hullamerevség kifejezés is sajátos, parodisztikus tartalommal töltődött meg.
„Elég a viccekből!” – gondolta Károly ingerülten.
Úgy érezte, egy életre elegendő poént visz magával; noha kevés esélyt látott rá, hogy az alvilág révészét sikerül megnevettetnie.
Farzsebéből elővette jogosítványát, és hunyorogva meredt az elmosódott képre. Tésztafehér képű, idióta frizurát viselő alak nézett vissza rá.
Kovács Károly, olvasta le a papírról.
Keserűen felnevetett, és a szelek kegyére bízta az okmányt.
A műanyag tokba bújtatott irat először egyenesen szállt, aztán pörögni kezdett, majd alázuhant. Károly addig bámult utána, mígnem olyan apró ponttá zsugorodott, amelyet már képtelen volt szabad szemmel kivenni.
Az életunt férfi legtöbb ismerőse gyávaságnak tartotta, és elítélte az öngyilkosságot.
„Csakhogy ők nem maradtak magukra” – gondolta Károly. – „Nem vesztették el a családjukat, és sohasem kerültek anyagilag a tönk szélére.”
A férfi bármikor szívesen elismerte, hogy lelkileg teljesen kiégett. Nem maradt senkije és semmije – még az érzelmei is cserbenhagyták. Üres volt legbelül, mintha csak a héja lenne annak a harmincöt éves fickónak, aki valaha a Kovács Károly névre hallgatott.
Most végre megszabadul, ha létezik pokol, ennél csak jobb hely lehet. Még az örök szenvedés is többet ér a semminél.
Ha teheti, akár még Pjotral is cserélt volna.
Nem tartotta sokra a dílert, de az a maga módján nyilván elégedett volt életével. Arcát ugyan sebek szántották, mégis boldogabbnak látszott nála.
Ha végre meghal, a kárhozat jelent számára szabadulást.
„Hathatna már az a nyavalyás szer” – gondolta csalódottan Károly, aztán feltornászta magát a mellvéd legszélére.
A szél belekapott a hajába, és fenyegetően meglóbálta a testére feszülő, fekete szövetkabátot.
„Pjotr átvert” – állapította meg tárgyilagosan, aztán beletörődő szenvtelenséggel kilépett a semmibe.
A megsűrűsödött levegő orgonasípként fütyült fülében. A széláramlatok ujjai előbb előre dobták, aztán pörgetni kezdték, majd lerántották a mélybe.
„Épp úgy zuhanok, mint a jogsim” – állapította meg értetlenül Károly, miközben apró, kivehetetlenné váló ponttá zsugorodott.
Szabadesése sokáig tartott.
„Mindjárt véget ér” – biztatta magát. – „És akkor szabad leszek.”
Biztos vagy benne?
A kérdés a fülében dübörgött.
És, ha még rosszabb lesz?
„Egy fenét!” – szögezte le Károly.
A föld már nagyon közel volt. Várta a csontrepesztő, mindent elsöprő fájdalmat, de az nem következett be.
A Rozsdás kemény padján találta magát az ukrán kábítószer kereskedő testében. Különös, meghasonlott érzés volt, miközben félig leeresztett szemhéjjal meredt saját magára.
– Hoztam anyagot – mondta darabos hangon.
Nevetséges akcentusa saját fülét is bántotta, miközben lassú következetességgel folytatta:
– Egy nyolcadik kerületi laborban csinálták, de nem tudom, mi van benne.
– Figyelj ide Péter – kezdte a vendége, de ő rögtön közbevágott.
– Pjotr – közölte agresszíven.
– Lesz…om – tudatta a kuncsaft –, és azt is, honnét van a cucc vagy, hogy mit csinál az agyammal! Olyasmire készülök, amit még sohasem csináltam, és kell valami, ami megkönnyíti a dolgot.
Erre ő felvont szemöldökkel bámult a vevőre.
– Megölsz valakit, cimbora?
Károly mélyen a szemébe nézett.
– Igen – válaszolta mereven. – Az lesz a vége.
Kliense felé tolta a csomagot.
– Ötvenezer – közölte szemrebbenés nélkül.
A fickó az ölébe hajított egy vaskos pénztekercset, aztán eltűnt, mintha az odakint tomboló szél ragadta volna magával.
„Legalább lesz keret kajára meg az adagomra” – gondolta, miközben lassanként elfelejtette múltbéli énjét, aki azt hitte, az öngyilkosság szabadulást nyújthat neki.
Pjotr egy hosszú pillanatig a semmibe bámult, aztán vállat vont, és benső bizonytalanságát leküzdve lassan, türelmesen számolni kezdte a bankjegyeket.