Száguldás

Írhatnám, "száguldás Porsche szerelem száguldás…", de ez a történet szerelem nélkül kezdődött, és végződött is.

No, nem vágok a dolgok elébe, csak szépen lassan, legalább itt a gépem előtt. Bár ülni stabilan ültem az autóban is, néha.
Kettőnkről szól a történet, egy 99 éves nénikéről, és jómagamról, az üde középkorommal.

Egy eldugott kis faluban éldegél "öreg néne", én eljöttem hozzá segíteni a mindennapjait. Igazán fitt, a korához képest, mert sokkal rosszabbra számítottam, viszont amikor megláttam az első találkozásunkkor, majd leesett az állam. Én hetven évesen szeretnék majd így kinézni, remény nem sok rá, de kicsit biztató. Fő az optimizmusom.

Szóval a bevásárlást emelem ki most, hiszen a fő attrakció egyelőre ez, remélem olyan sok nem lesz, már mint sokk.
Egy csodálatos Toyota állt a garázsban. Fekete, csillog -villog és, ez lesz az én bevásárló autóm.
"- Micsoda járgányom lesz"- gondoltam, és mosolyra húztam a számat.

Szombat lévén eljött a nagy nap. Magamhoz vettem az okmányaimat, és mivel még nem vezettem ilyen autót, a nénike azt mondta, mindent megmutat nekem és akkor indulhatunk.
Szépen annak módja szerint beült a vezetőülésbe, magyarázott lelkesen, én figyeltem, aztán egy pillanat múlva, indított.
Mondom neki halló! Állítsa le a kocsit kérem, én átülök, és indulhatunk is. Míg én ezt a mondatot kimondtam, már ki is fordult a kapun, és induláááááááás.

Kijelentette, most ő vezet, mert már régen ült a volánnál. Ettől féltem leginkább. Szemüveg nem volt az orrán, pedig a látásával igen csak baj van. Ettől már átfutott rajtam, egy enyhe hidegrázás. Annál is inkább, mert nem egyedül közlekedünk, és a cél ahová érkezni kell, körülbelül, húsz perces autó út. A városig.

Nincs az a járgány amiben ne ültem volna, autó, repülő, hajó, de most az a bizonyos zabszem nem fért volna el sehol.

Kértem, álljon meg szépen, és mondja nekem az utat, és odapötyögünk, de simán lerázva közölte, nem. Majd legközelebb. Közben persze haladtunk. Egyre gyorsabban, és gyorsabban.
Én a hátsó fertályommal befészkeltem magam az ülésbe, a lábaimat kitámasztottam amennyire csak tudtam, és kapaszkodtam, mintha visszatértem volna őseimhez, Oda fel a fára. A torkomat is meg kellett köszörülnöm, mert alapjáraton nincsen igazán nagy hangom, és szerettem volna, ha a süket füleihez, nem csak a motor zúgása ért volna el, hanem a hangom is. Rá is zendítettem a legelső kanyar előtt. Láttam, hogy valahogyan nem akarja bevenni úgy, ahogyan kellene.

Lassabban, lépjen a fékre jön a kanyar! Az autó orra a szalagkorláttól pár centire volt csak. Elég szögletesen jutottunk ki belőle. Nem volt mélység odaát, de ha annak nekitrafál, visszapattanunk mint a gumilabda. Szerencsére nem jött szembe semmi akkor, mert az út is olyan keskeny volt, hogy éppen elfértünk rajta.
Megúsztuk ezt az ívet, de Uramisten, még mennyi lesz az orrom előtt, míg odaérünk? Öreganyám pedig csak taposta a gázt, mint Niki Lauda.

A félelem teljességgel eluralkodott rajtam. Rá nem mertem nézni, mert úgy hunyorgatott mint akinek valami a szemébe ugrott. Olyan képet vágott mint egy elmeháborodott.
Az utat néztem, és ordibáltam. Alig ismertem rá, a saját hangomra. Éreztem a torkom kiszáradt, nyálam sem volt már. Csak nyeltem a levegőt, és képletesen fékeztem a lábammal. Már, mind a kettővel tapostam.

– Jaj istenem, lassabban, idejöttem dolgozni, aztán tepsibe visznek haza. Lassabban , kanyar!

Legszívesebben adtam volna neki egy sallert a fejére, amikor manőverezett, gondolkodni sem voltam képes normálisan. Éreztem, hogy a türelmem rég elszállt még az előtt, hogy mi szálltunk volna el.
Azt tudom, hiszen megtanultam, nem kapkodunk a kormány felé, de úgy éreztem felrúgom ezt a szabályt, és megteszem. Nehezen lettem úrrá magamon.

Féltem. Nagyon féltem.

Kajánul nevetett, élvezte a vezetést, és mind jobban belelendült. Kiértünk a főútra.
-"Édes istenem"-gondoltam. Most aztán jönnek szembe az autók, és a vaksi látásával, még belerohan valakibe kb 100- zal. Én csak kiabáltam jajgatva szinte , lassabban, jön a kanyar vigye az autót hol jobbra egy picit, hol balra!

Rám nézett, és megkérdezte félek? Áááá, nem feleltem, szeretem a vidámparkot. Persze azt valójában tényleg, és minden őrültségre képes vagyok felülni, de ez a kaland, valahogyan nem vált ínyemre. Minden pillanatban láttam magam, a baleseti sebészeten, ahol az orvos fölém hajolva mondja.

– „Asszonyom magának elment az esze ? Miért nem ön vezetett:?Az még érthető, hogy az öreg néni már kezet szeretne fogni Szent Péterrel, de ön asszonyom…?!”

Teljesen mindegy volt mit óbégattam, úgy csinálta, ahogy jónak látta. Éreztem remeg a gyomrom, a lábaim, fogalmam sem volt meddig megyünk, és mikor fogunk röpülni, vagy zuhanni.
Reménykedtem kifogy a benzin, és leáll az autó, és mindenben reménykedtem, csak mehessek gyalog, akár hazáig is, mert én úgy otthagyom, mint Szent Pál az Oláhokat.

Mondtam neki mindent, vén banya, meguntad az életed? Mert én még nem. Hogy nálunk 99 évesen max talicskát lehet vezetni, nem autót.

Persze közben haladtunk. Minden percben hálát adtam az őrangyalnak, hogy még élek. Éreztem ki vagyok merülve, jobban mint amikor 1100 km van mögöttem. Ez csak 40 de egy örökkévalóságnak tűnik.

Alig vártam, hogy lakott területre érjünk, hogy lassítson azzal a kib…tt autóval.
Beértünk a városba, végre! Igyekeztem szépen csicseregni neki 50, nénike 50 a megengedett sebesség. Mint aki nem csak vak, alkalmi süket is lett. Szerencsére előttünk haladtak autók, így megtalálta a lába a féket, mese nem volt. Kénytelen volt lassítani. El sem merem képzelni, mi lett volna, ha csak mi közlekedünk ott.

Mint az akciófilmekben, pedig nem hajkurászott senki bennünket. Maximum a zsaruk jöttek volna, ha felfedezik, hogy éppen mint a szélvész, átsuhanunk a városon.

Kicsit engedett a görcs bennem, megkérdeztem, itt van az üzlet? Igen mondta a város végén. Ismeri a lámpát, a színeket? – kérdeztem.
– Tetszik tudni, zöld akkor szabad menni, piros akkor stop! Ismétlés a tudás atyja. – gondoltam.
Amikor megálltunk egy lámpánál, és elindult úgy adta a gázt mint amikor felpörögnek a motorok a repülőgépen. Én pedig imára tett kézzel mormoltam a MIATYÁNKOT.
Amikor megpillantottam a LIDL- t újjászülettem. Még annyi drukk volt bennem, hogy képes legyen két autó közé beállni, de már az sem érdekelt volna, ha nekimegy két álló járműnek, mi bajom lehet? Csak léphessek ki a talajra.

Elhatároztam,hogy amikor leállítja a motort, én, mint egy karvaly, megszerzem a kulcsot.
Úgy is cselekedtem, mikor leállította a kocsit, én átnyúltam, és hopsz, magamhoz vettem.

-"Te innentől kezdve, csak az anyós ülésen fogsz csüccsenni, vagy hátul"-határoztam el.
A lábaim remegtek még, a kapaszkodóból lehet, hogy vizet is facsartam.
Megúsztam! Rémálomszerű valóság volt. Konkrét halálfélelemmel.
Nem tudom, más, hogyan cselekedett volna? Én alapjában véve, egy nyugodt nő vagyok, de ez az út próbára tette az idegrendszeremet.
Bárki mellé be merek ülni ezután, vígan, csak az életkor ne érje el, ezt a matuzsálemit.